Szerencsétlen biciklis baleset következtében sikerült 2014 nyarának végére orvosi papírt szereznem arról, hogy pihennem kell. Sem komolyabb fizikai, sem szellemi megerőltetés nem volt javallott, így aztán járkálni az erdőkbe, túrázni a hegyekbe nem mehettem, s nem végezhettem nagyobb munkáimat sem. Öröm az ürömben, hogy mindez éppen egybeesett egy horvátországi meghívással, mely az Erdei Költők-találkozóra szólt. Isztria mélyén, egy erdőben, immár évről-évre összejönnek különböző nemzetiségű költők, főleg Európa ezen szegletéből, és saját nyelvükön, továbbá angol és horvát fordításokban felolvassák a verseiket. Most a negyedik ilyen találkozó volt, és a tábortűz mellett olyan sokan jöttek össze meghallgatni minket, hogy magam is meglepődtem.
A két napos találkozó után – orvosaim tanácsát megfogadva – kihajóztunk egy kicsiny szigetre, mely a Kvarner-öböl előtt, Cres mellett rejtőzik. Unijén egyetlen falucska van, 88 ember lakik hivatalosan ott, s az egész sziget fél nap alatt könnyen körbejárható. Az elmúlt években minden nyaralás vándorlás is volt, szinte félnomád bolyongás, egyik helyről a másikra, hatalmas kalandokkal, s én ezt neonomádként kimondottan élveztem.
Milyen egy „neonomád költő”? Hakim Bey vonatkozó passzusai helyett inkább saját szavaimmal fogalmaznám meg. A régi utazók beszámoltak arról, hogy vannak országok, ahol úgynevezett „Szókratész-szindróma” lép fel. Ha valakit rajtakapnak, hogy mozgékonyabb az elméje, okosabb, mint a többiek, azt megfogják, felkötik az első fára, mondván „Elküldjük Urunkhoz.” – s aztán sorsára hagyják, míg darabokra nem hullik. Lásd ehhez még Ibn Fadlán idevonatkozó passzusait és Jorge Luis Borges Brodie jelentése című felejthetetlen novelláját. Utóbbiban az utazó egy barbár és vad törzs életét írja le, s időmúltán, hazatérve belátja, hogy néhány szokásuk nem csak átragadt rá, hanem jogosnak is érzi őket, vagy legalábbis megértő velük szemben. Ilyen szokás például az, hogy időről-időre feláll valaki a törzsből és ellenállhatatlan vágy ébred benne, hogy mindenki számára tisztán hallhatóan elmondjon 8-10 mágikus erejű szavat, s ha a költemény megrendíti a törzs tagjainak többségének a szívét, akkor költőjét onnantól kezdve kerülni fogják, s ha sikerül távoli vidékekre menekülnie, akkor talán-tán nem kövezik meg. Az utazó és a költő pedig a felsorolt szokásokból és leírásokból is jól láthatóan több mindenben egyeznek, mint különböznek.
Ne gondolja senki, hogy a civilizált és kulturált országokban nincs jelen a „Szókratész-szindróma” vagy a költőkkel való kegyetlen bánásmód.
Ajánló
Inkább csak az eljárás – ahogyan bosszút állnak áldozatukon, mert kimondta azokat a szavakat, melyeket a többiek vagy nem tudnak, vagy nem mernek, vagy mindig is akartak – válik kifinomultabbá és kegyetlenebbé. Ezért lehetséges, hogy a dezodor feltalálójára áhítattal gondol egy egész bolygó, míg a kerék feltalálóját régesrég elfelejtették. Az utazó-költő ezért aztán egyszerre megszólítható és érinthetetlen idegen. Egyszerre a legfurcsább és legkalandosabb történetek részese, s mégis… magányos. Legnagyobb szerencséjére azonban a neonomád-költőnek az, hogy
a magány gyakorta szórakoztatóbb, mint az emberek.
Talán kevés két annyira különböző nép van a világon, mint a svédek és az ujgurok. Így aztán egészen különlegesen hatott, hogy miután piknikeztem, főztem, vecsernyéztem derék neonomád barátaimmal anno Svédországban, véletlenül betévedtem, s őket is behívtam egy svéd gospel misére. A következmények leírhatatlanok (mint ahogy az is, hogy miként kerültem én éppen akkor, éppen oda). Lehet valami abban a könyvben, aminek szép nagy és olvasható betűkkel azt írták a címlapjára: „DON’T PANIC!”
Most azonban egy hétre kivettünk egy szobát a nekünk ajánlott helyi néninél. A szoba ablaka a tengerre nézett, s egy ágy, íróasztal, szekrény éppen elfért benne.
E kis szoba és e kicsiny sziget lett a gyógyulásomra rendelt szanatórium, s tengerrel és fénnyel töltődve, napról-napra kezdtem visszanyerni az erőm. Gyakoroltam a türelmességet, lassúságot, elengedést, mert mindegyikben vannak hiányosságaim. Egész évben dolgoztunk, s most úgy nyaraltunk, mint bárki más, aki egész éves munkáját szeretné kipihenni, s erre lehetősége van. Számomra ez különleges élmény volt, hiszen
egy hétig egy helyen lenni, ugyanott, meglehetősen polgárinak és ismeretlennek tűnt számomra.
Kissé talán féltem is, hogy unalmas lesz. Legnagyobb meglepetésemre azonban e kényszerű, visszafogott pihenő ismét segített felismerni az apró dolgok szépségét, és egészen messzire lendítette fantáziámat.
Kezdjük talán ott, hogy magyar szempontból sem elhanyagolható Unije szigete, ugyanis egyesek szerint itt süllyedt el 1915-ben a Tihany gőzös – mások szerint nem itt, de ki tudja – mindenesetre a Horvát-Magyar Hajózási Társaság gőzöse, akár a Tihany az, akár nem: izgalmas célpont. Ez az elsüllyedt gőzös engem nagyon vonzott, már csak azért is, mert valami olyan kort jelképezett, amikor még volt közünk a tengerhez, és a tenger nem csak végtelen horizont, csodálatos naplementék, azúr csobbanások, végképp nem a mára megkerülhetetlen tömeges turizmus, fogyasztói paradicsom volt. Hanem
a tenger kapu is, mely kitárul a másra, az újra, az ismeretlenre.
S bár az Adria talán az egyik legbékésebb, leginkább európai tenger, mégis a hozzánk legközelebbi – nem véletlenül énekelték meg költőink annyi kék versben. Nem beszélve arról, hogy Európa történetének jelentős része éppen itt játszódott.
Ahhoz, hogy a tengerhez „közünk” legyen, nem elég lemenni, megmártózni benne, hanem fel kell fedezni: az adriai szigetvilág egy ilyen felfedezésre váró gyöngysor. Ezen a gyöngysoron én már stoppal, hajóval, gyalogszerrel többször keresztülmentem, de a végére még most sem értem, megunni nem tudtam (Lásd bővebben A tengerszint feletti magasság meghatározása című verseskötetem Adriatica című napló-fejezete). Megszerettem a horvátokat, az isztriaiakat, a dalmátokat, a szigetlakókat. Ők velem mindig kedvesek és jók voltak, akár sok pénzem volt, akár kevés. Utamon segítettek, és derűs érdeklődéssel fordultak felém, ahogy én is feléjük. Bár jártam egy-két országban, a balinézek mellett szívemhez legközelebb éppen a horvátokat és a lengyeleket éreztem, és nagy hiányosságom, hogy egyik nyelvet sem beszélem igazán. Szerencsére innen is, onnan is ismerek költőket, írókat, akik mélyebbre vittek, messzebbre, és olyan helyekre hívták fel a figyelmem, melyeket az egyszeri utazó könnyen kihagy.
Unije nem igazán különleges hely. Egyszerű és őszinte. Unije szigetére bárki rátalálhat, aki nem a sűrű, terhelt, hangos nyaralóhelyeket keresi. Fiuméből a hajó két és fél óra alatt éri el a szigetet, ahol könnyen lehet szállást találni. Két kocsma van és egy fagyizó. Meg egy kisbolt és egy pék.
Az egész szigeten a legcsodálatosabb a rengeteg gyerek, akik bandákba verődve rohangálnak le-föl. A szülők engedik, ugyanis nincs autó. Talán csak egy kétszemélyes elektromos járgány, de azt se használja senki. Ez az autómentesség nagyon jót tesz az embereknek. Indonéziában jártam olyan szigeten, ahol hasonlóképp nem volt autó, de még az sem volt ennyire békés, nyugodt. Pedig nem akármilyen sziget Gili Trawangan. De az ott Ázsia, míg
ez itt: Európa.
Unije, a megvalósult Európai Unió, méghozzá annak Magyarországon alig ismert, alig elfogadott, nagyon jó értelmében. Hogy a dolgok alapjainál kezdjem: ha leteszek valamit valahová és ott hagyom, akkor ott is marad. Nem tűnik el, nem lopják el, nem kell érte aggódni.
Olasz, német, osztrák, angol, cseh, lengyel, horvát, és magyar emberek együtt egy kicsiny szigeten; a gyerekek együtt játszanak, a kis strandokon együtt fürdünk, a vendéglőkben együtt vacsorázunk, borozgatunk, a naplementéket együtt nézzük. Béke van. Senki sem néz le senkit, nincs rongyrázás. Van, aki jachttal érkezik, van aki katamaránnal, sőt, van, aki kisrepülővel, mégsem tudnád megmondani, hogy a fürdőgatyás, melegítős, nevetgélő emberek közül ki milliárdos és ki csóró diák. Nincsenek villák, és nincsenek luxushotelek, csak egy mediterrán falu van, és az azt körülölelő csodálatos természet. Mindez azonban csak díszletként szolgál mindahhoz, ami a vendéglőkben zajlik esténként, ahol
a sok európai nép egymással elkeveredve borozgat, sörözget, vacsorázik, beszélget egyszerre legalább négy-öt nyelven.
A mi kedvenc vendéglőnk homlokzatára az összes európai ország zászlócskáját kifüggesztették – ez önmagában semmiség, mégis jelzésértékű. Főleg, hogy az épület közvetlenül a kikötőre néz. Hasonlót Európa másik, északi felén, az említett Svédországban, Stockholm központi pályaudvarán láttam, ahol az összes környező ország zászlója kinn van. Képzeljük csak el a Keleti pályaudvart valamennyi környező ország zászlójával a homlokzaton. Valamennyi országéval, ahonnan és ahová vonatok mennek. Ausztria, Szlovénia, Horvátország, és igen: Szerbia, Románia, Ukrajna, Szlovákia… lehet bővíteni a kört. Apróság, mégis mennyi ellenkezést-ellenérzést váltana itt ki, ahol
még azt sem igazán értik, hogy miért jó és fontos az európai közösséghez tartozni.
Nem csak az EU-s támogatások miatt, nem csak a határok eltűnése miatt. Európa ugyanis – minden hibájával együtt, melyeket nekünk magunknak kellene javítani, hiszen mi vagyunk Európa – a legértelmesebb válasz arra a véres és szörnyű történelemre, melyet magunk mögött tudunk.
Európa olyan, mint Unije. Ez a helyes irány: a mostanában oly gyakran idézgetett István király sem véletlenül választotta Rómát Bizánc helyett.
Most, amikor könnyen ismét kenyértörésre kerülhet sor, nem állhatunk sokadszorra és ismét a rossz oldalra.
Európa a nehezen kivívott emberi szabadságjogok, a demokratikus, humánus élet- és értékrend, zsidó-keresztény kultúrkör mellett van. Bármennyire is elkoptatták ezeket a szavakat, még mindig képesek azt jelenteni, hogy
az egyén szabad, a tulajdon szent, mindenkit ugyanazon jogok és kötelességek illetnek, és a tudás és tehetség a legfőbb érték.
Ahogy Jung mondja: a közösség adja nekünk a meleget, az egyéni lét pedig a fényt. Az egyénnek Istenhez való viszonya az egyéni megélés felől nézve magánügy, a közösség felől nézve (vagyis bármilyen szerveződés, egyház felől) szerintem közügy.
Magyarország Európa része, ezer szállal kötődünk hozzá. Ezeket a szálakat nem szabad elvágni, és ezeket az értéket végre a magunkénak kell tudnunk. Bármennyire is csábító engedni magunknak, ahogy eddig megengedtük, hogy országunkat klánok, oligarchák, és maffiák uralma alatt szervezzük meg, túl kell ezen lépni:
szét kell szedni és újra összerakni a rendszert.
Ne legyenek illúzióink, a saját életünk problémáit nem oldja meg semmilyen rendszer, de mindaz, amit Európa jelent, könnyebbé, elviselhetőbbé, élhetőbbé teheti. Ez nem adomány, ezt joggal várjuk el, hiszen az adónkkal, s ha úgy lesz: életünkkel és vérünkkel fizetünk érte. Ma Magyarországon is feléledtek ordas eszmék, melyek mások kárára képzelik a többség jólétét, és ezen eszmék farvizén idegen és sötét érdekek ólálkodnak vissza – ha ugyan eltűntek innen valaha is. Ne legyenek illúzióink, Putyin Oroszországának nem érdeke egy szabad Magyarország; ahogy talán rajtunk kívül senkinek sem. De
a demokratikus Európában inkább van remény szabadságra és a saját érdekeink biztosítására, mint bárhol máshol.
Mi a teendő? Lépésről-lépésre, türelemmel, határozottan, párbeszéddel és cselekedettel teremteni egy szabad, demokratikus Magyarországot. Mindazzal szemben, ami most van? Igen, sőt, ha sötétebb évek jönnek, akkor a még nagyobb sötétséggel szemben is, mindig a fény mellett. Ha a politikusainknak sikerült elbarmolnia mindazt a jót, amit a rendszerváltás hozni tudott, akkor ideje lesz az új politikusoknak és az új rendszerváltásnak. Le kell bontani a klánok, oligarchák és maffiák rendszerét, vissza kell adni a jogbiztonságot az embereknek, és morálisan újra fel kell építeni az országot, hiszen mára ott tartunk, hogy
nagyobb elismerés, sőt, tisztelet övezi a harácsolást, a lopást és a mutyit, mint a tehetséget, a tudást és tanulást.
Nekünk kell bebizonyítani, hogy Magyarország értékes része Európának. Nem várhatjuk ezt mástól. Hogyan tehetjük? Dolgozzunk, mindenki azt, amihez a legjobban ért. Úgy, hogy tanulunk, mindig valami mást és többet a világról. Úgy, hogy nem hagyjuk kialudni a derű mécsesét. Nem erőszakkal, nem vérrel, nem gyilkolással, nem mások kárára. A gonosz, rossz úgyis leleplezi önmagát. Ha apáink és anyáink hibáztak a rendszerváltásnál, akkor nekünk újra neki kell veselkedni. Mindig van lehetőség a javulásra, bárki bármit mondjon. Ér annyit Magyarország, hogy benyomjuk az újratervezés gombot.
Nagyon úgy tűnik, hogy nem a mostani kormány és nem a mostani ellenzék, és végképp nem a bulvár, és nem a tömeg-média fogja ezt az új rendszerváltozást végrehajtani, hanem az egyén, és a sok kis közösség. Meg kell érteni, hogy a parlamentben nem véresszájú politikusokra, demagóg hazudozókra és tolvajokra van szükség, hanem képviselőkre, demokratákra, diplomatákra. Meg kell érteni, hogy
Magyarországnak nem Paks 2 kell, hanem kultúra, egészségügy, oktatás.
Magyarország gazdasági ereje elsősorban a magyar emberekben van, akiket nem szanaszét kell adóztatni, hanem hagyni kell élni.
És persze kezdeni kell mindazzal valamit, amit ránk nyomtak: az elkeseredettséggel, a nihillel, a kilátástalansággal és mélyszegénységgel. De erre is meg lehet, sőt, meg kell találni a jó válaszokat. Méghozzá nekünk.
Lehetséges az is, hogy nem fog sikerülni, hogy megint nem fog sikerülni, de megtehetjük-e az, hogy nem próbáljuk meg, és ismét hagyjuk elsüllyedni a hazánk?
Nem vagyok politikus, nem is szeretnék az lenni. Költő, író vagyok, aki verseket, történeteket, esszéket ír. Magyarul. Bármennyire elítélendő, elsősorban vagyok ember, a Föld-bolygó lakosa, és utána magyar. Fontos számomra, hogy magyar vagyok, fontos, hogy még itt élhetek, hogy ezen a nyelven írhatok. Én mindezért írásaimmal tehetek és fogok is tenni. És te? Az őszinteség a hazafiság mértékegysége, a szeretet az emberségé.
