(Elhangzott a Kettőspont Színház Irodalmi Színpadán 2026 november 12-én. A következő előadás Maszk és egyéniség címmel ugyanott 2026 december 10-én lesz.)
Weiner Sennyey Tibor
Rítus és közösség
(esszé)
Honnan ered a színház? Erre már a ‘Mi a dráma?’ című esszémben is rákérdeztem és ott sem tudtam megnyugtatóan válaszolni, talán mert nem is lehet. A rövid válasz az lenne, hogy nem tudjuk, hogy melyik volt a világ első színháza, ahogy azt sem, hogy egészen pontosan hogyan alakult ki az, amit mi színháznak hívunk. De azt sem mondhatjuk, hogy nem tudunk semmit a színház eredetéről. John Russell Brown azt írja, hogy a színház több helyen és egymástól függetlenül alakult ki. A nyugati színház történetét még ő is Athénnal kezdi, de jelzi, hogy ez nem magyarázza meg a többi színház eredetét. Könyve – amely több szerző tanulmányát közli a színház történetével kapcsolatban, gazdagon és nagyon értőn illusztrálva – (The Oxford illustrated history of theatre. Oxford University Press. New York, 2001.) eleve máshogyan szemléli a színház történetét, mint a magyar nyelven megjelent legtöbb színháztörténeti könyv.
Az athéni tragédia közösségi találmány volt.
Az említett könyvben Oliver Taplin szerint a görög tragédia és komédia egy sajátos közösség félreismerhetetlen alkotása, amely összefüggött a politikai változásokkal – ahogy kialakult a demokrácia – és a görög városok kulturális versengésével is. Bár a Dionüszosz-ünnepek környezete volt a kiindulópont, abban nem lehetünk egészen biztosak, hogy pontosan milyen ősi rítusokból született meg a dráma. A legtöbb színháztörténeti legendárium szerint az első drámaköltő Theszpisz volt, aki kilépett a karból, önálló szereplővé – színésszé – vált és párbeszédbe kezdett a kórussal és így született a nyugati dráma. A hagyomány első drámáinak győzelmét Kr. e. 534 környékére teszi, de mindez kétséges, mert Theszpisztől semmi sem maradt fenn.
Talán, ha lennének őskori forrásaink láthatnánk, hogy már a jégkorszaki barlangokban is lehetett valamilyen rítus, amely a színházra emlékeztetne minket. Az emberek eljátszhattak múltbéli eseményeket, emlékezve azokra, feldolgozva azokat, vagy éppen az eljövendő vadászatot rituális keretek között, felkészülve arra. A színház sajátja, hogy a látottakat kihelyezi, elvonatkoztat, vagyis nem azt látjuk, amit látunk, nem azt, aki tényleg ott van, hanem valami mást, valaki mást, azt a mást, amire gondolunk, azt a mást: amit-akit játszunk. Az ember elvonatkoztató képessége jóval Athén előtt létezett, de abban a formában, ahogyan Athénban létrejött és – ami jóval fontosabb: fennmaradt – közben másról is szólt már. Alighanem az őskori rítusok is a közösség megerősítését szolgálhatták, de kellett történnie valaminek Athénban, ami mindezt színházzá tette.
Egyiptomban már négy évezreddel ezelőtt voltak dramatikus ünnepek, istenek képmásait vitték körmenetben, zenével, tánccal, sőt dramatikus játékokkal. De ez nem maradt fenn, nem is rekonstruálható pontosan, nem is nevezhetjük az első színdarabnak. Egyik konkrét emléke Ikhernofret Kr. e. 1820 körüli beszámolója az abüdoszi Ozirisz ünnepről. Bár az említett oxfordi könyv ezt színházi gyakorlatként vizsgálja, mégis elismeri, hogy a besorolás vitatható. Azt talán mondhatjuk, hogy volt korábbi színház-szerű előadás, akár Egyiptomban, akár a sumérek között, ahol Enheduanna – az első költő, akinek neve és művei is fennmaradtak és akiről szintén írtam korábban – Innana istennőhöz, majd az istennőt megszemélyesítve szólalt meg himnuszaiban, amiket szinte biztosan élőben, hangszeres kísérettel elő is adott, hiszen erről ábrázolásunk is fennmaradt.
Az őskori előadások talán tűz körül, talán körtáncokban, talán barlangokban zajlottak, valószínűleg kisebb közösségeket összefogva. Az egyiptomi körmeneteknek zarándokhelyek, templomok, piramisok lehettek a célpontjai, de a közös térben, menet közben zajlottak, míg Enheduanna himnuszait templomi környezetben énekelhette. Az athéni Dionüszosz-színházban még a legenyhébb becslés szerint is legalább tízezren fértek el. Az előadások hajnalban kezdődtek, nappal adták elő őket, a nézők nagy félkörben ültek – tehát egymást is látták. Középütt volt az orkhésztra, a kar játéktere, mögötte, a nézőtérrel szemben pedig a szkéné, a színészek belépéseit is szolgáló háttérépület. A színészek maszkban játszottak. Később magasított cipőkben, hogy még jobban kitűnjenek. A Dionüszosz-színház megőrzött valamit rituális-templomi eredetéből, de már valami más is volt. Mi volt ez a más? Miért más a színház, mint a templom? Képzeljük el ezt a teret, ahogy megtelik emberekkel, zömében ismerősökkel, a város színe-java itt van, olyannyira, hogy vannak feljegyzések arról, hogy bizonyos előadásokra még a börtönökből is kiengedték az elítélteket. Micsoda élet lehetett egy-egy ilyen színházi eseményen!
A legkorábbról fennmaradt görög tragédia Aiszkhülosz Perzsák című drámája Kr. e. 472-ből. Nem ez az első, csak ez maradt fenn a legkorábbról. A Perzsák a görög győzelmet a legyőzöttek szenvedésén keresztül mutatja meg. Ez már önmagában sokat elmond Athénról és Aiszkhüloszról, aki maga is harcolt a perzsák ellen. A mű a háborút átélt nemzedék kiemelkedő költőjének alkotása és önvizsgálata. A bemutató költségeit khorégoszként Periklész állta. A khorégosz az ókori Athénban olyan gazdag polgár volt, akit az arkhón – az állam legfőbb képviselője – jelölt ki arra, hogy állja egy-egy drámai, zenekari verseny kórusának kiállítási és fenntartási költségeit. Ő fizette a kar tagjainak az étkezéseit, a ruházatát, a maszkokat, a próbák helyszínét, a hivatásos karvezető vagy koreográfus tiszteletdíját, mindez hatalmas anyagi áldozatot követelt, amely akár kisebb vagyonnal is felért. Bár khorégosznak lenni állami kötelesség volt és nagy anyagi áldozatokkal járt, jellemzően a leggazdagabbakat jelölték ki erre és komoly társadalmi presztízst jelentett. Győzelem esetén a khorégosz is koszorút és nagy megbecsülést kapott a drámai játékok végén.
Aiszkhülosz drámája első díjat nyert, így Periklész is nyert támogatóként. A Perzsák tehát a város vallási ünnepébe és versenyrendszerébe illeszkedő, államilag eldöntött magán mecenatúrából létrejött közösségi esemény volt, ami kiemelkedő elismertségben részesült, miközben önvizsgálatra, önismeretre hívta a közösséget, sőt, talán még többre is. Xerxész Kr. e. 480-as hadjárata volt a kiinduló magja a drámának, a perzsa uralkodó hatalmas sereggel támadta meg a görögöket, de flottája Szalamisznál vereséget szenvedett. A darab nem mondja el a teljes történetet – amit napjaink képregény olvasói és mozi-nézői részben ismerhetnek a 300 című nagysikerű képregényből és filmből és annak folytatásából –, hanem a perzsák vereségét vallási és erkölcsi összefüggésében értelmezi, különös tekintettel arra nézvést, hogy miért rossz, ha bármilyen hatalom túlterjeszkedik. A hatalom korlátjairól is szól tehát, s hogy a háború mekkora terhet jelent az otthon maradottaknak: az anyáknak és a feleségeknek. Íme, az első dráma, ami fennmaradt rögtön az ellenséggel, a másikkal való együttérzés lehetőségét villantja fel, megmutatva a másikat, aki ugyanaz. Íme, az első dráma, ami fennmaradt a férfiak háborúskodásától szenvedő anyákat és feleségeket mutat. De mielőtt még a tolerancia bajnokaivá avatnánk az ókori görögöket, egyrészt ne felejtsük el, hogy például Athénban rabszolgaság volt, a nők egyáltalán nem biztos, hogy részt vehettek a drámajátékokon, és ez a darab is nagyban szól a politikai közösségek különbségéről és veszteségekről, valódi tétje pedig a gyász, ami a háború végén valójában mindkét felet érinti.
Az athéni közösség arról rendezett előadást, hogy minden sikernek, így az ő győzelmüknek is ára van és ezt az árat valakinek meg kell fizetnie: jelen esetben az ellenfélnek, a perzsáknak.
Vajon milyen lenne, ha a győztesek a vesztesek gyászát látnák és nem merülnének el saját dicsőségükben? Lehet, hogy ez volt Aiszkhülosz indítéka? Lehet, hogy ezért írta drámáját? Lehet, hogy tükröt tartott Athénnak? Lehet, hogy a színházban az egyén önismeretre késztetheti a közösséget? Lehet, hogy a színház tükör a polis számára? Tükör amelyben megpillanthatja a múlt, jelen és a jövő szükségszerű, ok-okozati viszonyát és a lehetőségeket is?
„(…) a polis polgárait nemcsak a szónokoknak, hanem a drámaíróknak is meg kellett győzniök ahhoz, hogy hathassanak rájuk; ezért ki kellett munkálniok azokat a művészi eszközöket, amelyekkel az új műformát a leghatékonyabbá tehetik. Ez a műforma éppen azért volt a tragédia, mert a polis közösségében az emberek közötti viszonyok váltak fontossá–olyanokká, amelyek az ember életét és sorsát – persze az istenekével együtt – a leghatározottabban befolyásolják. Ezért kellett kifejleszteni olyan műformát, amely éppen az embernek az istenekhez és más emberekhez való viszonyát képes a legadekvátabban hordozni is, kifejezni és ábrázolni is.
Ha a tragédia kialakulásának történetiségét tehát pontosan nem ismerjük is, ez nem jelenti azt, hogy erről semmit sem tudunk.”
(Bécsy Tamás: Rítus és dráma. Mécs László Lap- és Könyvkiadó. Budapest. 1992. 17. o.)
Bécsy Tamás rendkívül tanulságos könyve a – Rítus és dráma – ezenkívül azt is kifejti, hogy szerinte az időhöz való viszony, a polgárok közössége és a dráma hatása, kifejezése, ábrázolása mennyire fontos volt. Könyve erősen épít a fiatal Lukács György elméleteire, s amennyire ez termékeny, annyira korlátozó is. Sok színháztörténész a dráma történetét fejlődésnek látja, valamiféle előrehaladásnak, amit azonban az oxfordi színháztörténet szerzői végül elvetnek. Könyvüknek megérzésem szerint éppen ez az egyik legfontosabb tétje.
A színház nem fejlődik, hanem hol változik, hol alkalmazkodik, hol átalakul, de mindig megtalálja a saját terét. Ahogy végigtekintünk a különböző korokon, azt látjuk, hogy minden kornak, minden világnak előbb-utóbb meglesz a maga színháza.
Van, amelyik kifinomultabb díszlettel, van amelyik egyszerűen csak az utcán, van, amelyik visszatér a maszkokhoz, jelmezekhez, tipizált karakterekhez, van, amelyikben az egyéni intellektus és szellemesség lesz erőteljesebb. Ráadásul, hogy a helyzetet bonyolítsuk: ezek a különféle színházak – különösen napjainkban – folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással.
Amire mégis rá tudunk pillantani az a színházi tér, amiben ez a közösség – előadók és közönség együtt – jelen van és ezt a különös rituálét, amit mi színháznak nevezünk: közösen átél.
Mert a néző, a közönség szerves része a színháznak és a katarzis pillanatában közösen egy elképzelt eseményt élünk át valóságként, miközben e közösségi élmény mindenkiben valami személyest mozdíthat meg. A színház egyik legfontosabb jellemzője ugyanis az, hogy akkor és csak akkor van, amikor előadják és minden alkalommal más, még ha ugyanarról a darabról is van szó. A színház nem film, nem valami olyasmi, amit meg lehet ismételni. A színház egyszeri, még akkor is ha estéről estére újra bemutatják ugyanazt a darabot az mégsem lesz ugyanaz, mert a színház él. Éppen ezért olyan nehéz és csodálatos és éppen ezért, ha az ember átél egy színházi katarzist, akkor azt soha sem felejti el.
Emlékszünk az athéni Dionüszosz-színház terére, a tízezer emberre, akik egyetlen egy valamire figyeltek. Az emberek közös figyelmének hatalmas ereje van, ahogy annak is, ha valaki ezt a figyelmet irányítani, vezetni tudja. Nem egy zsarnok élt ezzel vissza. A színházban ez a figyelem egyszerre külső és belső. Mit látok? Mit vált belőlem ki? Én mit érzek, győztes athéni polgárként, ha látom a vesztes ellenségem, a perzsák gyászát és szenvedését? Lehetnék én is ők? Lehetnének ők is én? Lehet, hogy nincs is olyan éles határa annak, hogy mi az az én és kik azok az ők? A maszk mögül előbukkanó színész mutatja a határt, ahol elválik egymástól a közösség és a személyiség. De ne siessünk ennyire előre.
Az athéni színházban a tájba illeszkedő, nyitott térben hatalmas polgári gyülekezet figyel ugyanarra az eseményre, nappali világosságban, így egymást is látják. A középkori városban utcák-terek-felvonulások, sőt játékkocsik kapcsolódnak össze színházi térré, néha alkalmi emelvényeken játszanak, a néző életének, hétköznapi terének része a színház. A reneszánszban a színpad keretbe foglalt, megkomponált látvánnyá válik, festett perspektívák, bonyolult színházi gépek és emelők változó, sokszor allegorikus világokat teremtenek. Az angol színházban a nézők körülveszik az emelvényt, közel vannak a színészhez és a színésznek meg kell nyernie a közönség figyelmét. A tizenkilencedik századra a színpad aranyozott képkeret mögötti élőképpé változik, a nézőtéren szigorúan és építészetileg is elkülönülnek a különféle társadalmi rétegek, származás és vagyon szerint. Majd nem sokkal később létrejön az úgynevezett „naturalista színház”, elsötétül a nézőtér, a színészek úgy játszanak, mintha a közönség nem lenne ott, a néző pedig a képzeletbeli „negyedik falon” keresztül les be egy szobába. A huszadik században ismét előtérbe kerül a körülvett vagy néha benyúló színpad, a közelség, a néző bevonása és az átalakítható tér.
Természetesen ez most csak nagyon érintőleges felsorolása a különféle színházaknak, amelyek Európában az athéni óta létrejöttek, de a színházi tér változásai jól mutatják szerintem a rítus és a közösség viszonyát, eltávolodását, vagy éppen közeledését. Most csak egyet emelek ki ezek közül, azt is főleg az összehasonlítás kedvéért, s azért mert magam is jártam benne, láttam, ahogyan a Dionüszosz-színház romjait is és mindkettő mélyen megérintett.
A másik színház a Globe-színház. Shakespeare eredeti színháza természetesen réges-rég leégett, de néhány elkötelezett szellemnek hála – főleg az amerikai Sam Wanamakernek – a huszadik század végére újraépítették és máig is működik és játszanak benne, nem csak Shakespeare darabokat.
A Globe-színház egyszerre volt összművészeti és gazdasági vállalkozás – a társulat, így Shakespeare is részvényes is volt benne – ezért is jellemző, hogy a középkori utcai színházból, hogyan nőtt ki: a színpadi emelvényt körbevették az épülettel – így már lehetett jegyet szedni, de megmaradt a közönség soraiba bőven benyúló színpad, amire fel lehet könyökölni az első sorokban – hiszen a közönség a nyitott udvaron áll, ülőhelyek – drágábban – csak a fedett galériákon vannak. A színpad bár nagyon szépen ki van alakítva, kevéssé, vagy alig díszletezett, ezért is oly jellemző és fontos Shakespeare drámáiban a szókulissza, amikor megteremti a helyszínt szavakkal. A későbbi korokban azt már máshogyan értelmezhették:
„Mire a romantika ismét felfedezi Shakespeare-t, a látványos díszlet megépítése legalább olyan fontos, mint a színészi játék. Shakespeare erős, eleven, szókulisszát biztosító szövege, a színész hatásos játéka az Erzsébet-kori színházban feleslegessé tette a díszletezést.”
(Salamon András: Színháztörténet kezdőknek és haladóknak. Koinónia. Kolozsvár. 2019. 189. o.)
A színpad mögötti emeletes háttérépület ajtajai adtak lehetőséget a színészeknek a ki-be menetelre, változatos jeleneteket létrehozva így, teret a zenekarnak, mert a dalok és a zene fontos eleme volt a színháznak. Olyannyira, hogy a Shakespeare-darabok végén – a korra jellemzően – úgynevezett „jig”-ek voltak, amikor a szereplők vidám dalokat adtak együtt elő. Igen, még a tragédiák végén is „feltámadtak” a színészek és együtt énekeltek, mintegy a tragédia oldásaként. Végül pedig az egész tér nyitott volt az ég felé, ami különleges atmoszférát teremtett.
Míg az athéni dionüszosz-színház szervező közege a vallási ünnep és a városi intézményrendszer volt, addig a londoni Globe eredetileg hivatásos társulat és kereskedelmi vállalkozás volt, méghozzá nem is rossz, ami azt illeti. Az előbbi tere egy hatalmas, átlátható félkör volt, amely a tájba illeszkedett, az utóbbi körülvett színpad-emelvény, amit az udvar és a galériák zártak be. Az athéni színház hatalmas gyülekezet összpontosított figyelme volt, míg a Globe-ban a tét a közeli, folyamatosan reagáló közönség figyelmének a megszerzése volt. A Dionüszosz-színház az ünneplő polis intézményes központja volt, annyira, hogy később a görög városok alapításakor az elsők között színházat építettek, addig a Globe ugyan népszerű, üzletileg jól működő, de hatóságilag és vallási szempontokból is vitatott helyszín volt, olyannyira, hogy éppen ezért épült az akkori város határára, a Temze túlpartjára a legtöbb színház, és aztán be is tiltották őket később Londonban.
A színházi tér meghatározta a színházi-rítus helyét a közösségben és megszervezte annak átélését, hol egészen közel hozva, hol eltávolítva.
Nem jobb, nem rosszabb az egyik vagy másik elrendezés, még csak nem is láthatjuk ezt egyfajta „fejlődésnek” sem, hanem a korszellem tükre. Feltűnő, hogy a valódi színház beépül a közönségbe, de éppen úgy lehet helye az elemelt színpadnak, vagy keretnek, az eltávolodásnak, az elidegenedésnek is.
Emlékszem, hogy az első dráma, amiben szerepeltem kamasz diákként Federico García Lorca Vérnásza volt. Az első színpad, amin előadtuk az iskola tornatermében volt, magasan, bemélyítve a falba, eltávolítva a közönségtől, nagyon nehéz helyzetet teremtve ezzel, különösen, hogy egyikünk sem volt profi színész, ez volt a csermajori iskola első és utolsó, amatőr színjátszó csoportja. A rendező – magyartanárunk – azonban meglátta ebben is a lehetőséget és a darabot rendkívül statikusra, merevre, állóképszerűre, fekete-fehérre rendezte, engedve, hogy Lorca szövege, a dialógusok kemény pattogása, a dráma ténye hasson és az elidegenítő tér, a mi ifjonti csetlésünk-botlásunk inkább erősítse azt. A darab a mi kis világunkban akkor nagy sikert aratott, mindenki értette, hogy miről szól. Utána megnyertük vele a megyei, majd az országos diákszínjátszó fesztivált is. De közben történt velünk valami, velünk, akik a darabot előadtuk. Mások lettünk. Éreztük, hogy már nem térhetünk vissza abba, ami előtte volt. Tíz évvel később aztán megírtam első drámám, amivel eljutottunk Lorca városába, Granadába. Emlékszem, Radnóti versét olvastuk fel és hagytuk Lorca rózsái alatt. A színház rituális tér, aki a rituálén részt vesz más lesz. Aki a rituálét végzi: a színész, aki kezdetben a közösség egy archetipikus maszkját viselte, hol tragikusat, hol komikusat. Aztán kilépett a maszk mögül a személyiség, az egyén, aki már teljes énjével játszott. De vajon hol vált el a maszk és az egyéniség, vagy ezek még mindig egyek? Ha a templomról beszélünk, akkor a papról is kell szólnunk, ha színházról, akkor a színészről is.







