„A posztnemzeti kor, amelyben élünk...”

„A posztnemzeti kor, amelyben élünk...”

2022. 02. 12., szo - 06:25
0 hozzászólás
„...éppen szerencsés sokszínűsége révén igényli az identitáselbeszéléseket... (...) A 10 millió virológus országában miért éppen az irodalomhoz ne értene mindenki. (...) A múlt megismerése segít a jelen korlátainak szétfeszítésében, ha tetszik a ködképeink eloszlatásában.” – Petőfiről, Legendahántás című új könyvéről, a magyar irodalom lektűrösödéséről, olvasásról és írásról, kánonról és kultúrharcról, a modern emberről beszélgetett Magyary Ágnes Milbacher Róberttel. Az interjú a DRÓTon olvasható.
Milbacher Róbert
Interjú Milbacher Róberttel

Magyary Ágnes, DRÓT: 2022. január 1-jén – Petőfi Sándor születésnapján – az első interjú, ami szembejött velem: Petőfi Sándor taszította a legnagyobb krízisbe a magyar irodalmat. Ez a (Petőfi-emlék)év is jól kezdődik! Milyen meglepetéseket tartogat még számunkra a szakma Petőfiről?

Milbacher Róbert: A krízist a kortársak, pontosabban azok egy része érzékelte Petőfivel kapcsolatban, legalábbis a korabeli kritikai fogadtatása erre enged következtetni. Leginkább abban látták a veszélyt, hogy a népi elemmel az úgynevezett „póriasságot” is behozza az irodalmi térbe, amit a megnemesített népi elfajzásaként (durva, közönséges, ízléstelen stb.) érzékelt a mégiscsak a klasszicizmus normatív ízlésvilágán nevelkedett irodalmi élet. Valójában

jogos volt a félelmük, mert semmi nem maradt olyan a Petőfi utáni magyar irodalomban, mint előtte.

Előkerülnek végre Petőfi (hamisított) erotikus versei?

Jó volna találni ilyet, egyébként még a legutóbbi időkben is került elő Petőfi-kézirat az Ibolyák címmel ellátott, a költő által összeállított verseskötet formájában. Én magam évek óta őrizgetek egy vígeposz kéziratot, amely az 1845-ös vígeposz pályázatra íródott, és időnként szeretem azt hinni, hogy Petőfinek lehet hozzá valami köze, de nem tudom bizonyítani. (Biztosan nem az ő kézírása, viszont a képek, nevek kapcsolatba hozhatok vagy vele, vagy valamely közeli barátjával.)

Milbacher Róbert: Legendahántás

Image
Legendahatás

 

2021 őszén jelent meg a Legendahántás című esszékötete, amely máris nagy sikert aratott. De miért ilyen fontos lehántani a legendákat a finoman rezgő néplélekről?

Valójában nem fontos, mint ahogy a tudás sem az, hiszen a pletykák, hiedelmek erősebb hatást váltanak ki az emberekből.

Simán lehet tudatlanságban élni, sőt még egyszerűbb és boldogabb is az ember. De mivel én tanárként mégiscsak a felvilágosodás tudásalapú emberképébe hiszek, és ezért is dolgozom,

érdemes elmagyarázni, vagy legalábbis megpróbálni, hogy márpedig nincsenek boszorkányok, és az aloe vera nem gyógyítja a rákot, Petőfi pedig nem volt képes megjósolni sem a halálát, sem felesége hűtlenségét, bármennyire is vonzó ez a narratíva. „Csak” egy rendkívüli tehetség volt.

A könyv egyik kritikusa szobordöntögetést emleget. Már csak akkor lehet érdekes az irodalom, ha szobrokat döntögetünk?

A nagyközönség nyilván erre érzékeny, bár én már annak is örülök, ha sikerül szobrot állítani egy írónak, vagyis sikerül az emlékezetét a nagyobb nyilvánosság előtt is megismertetni. (Mostanában például örülök a tragikusan korán elhunyt Borbély Szilárd lassú kanonizálódásának.) Amúgy emlékeim szerint az adott cikk éppen azt mondja, hogy semmiféle szobordöntögetési szándék sincs a könyvemben, mint ahogy tényleg nincs.

A tavalyi év legnagyobb visszhangot kiváltó irodalmi vitája Tóth Krisztina Jókaival kapcsolatos megjegyzései okozták, miközben az És-ben megjelent A magas irodalom lektűrösödéséről című esszéjében bár igencsak „beleharap” mindenkiben, az ezt követő kialakuló vita nem tudott kilépni a szakmai keretek közül. Mi lehet ennek az oka? Mi tudja áttörni a nagy közönség ingerküszöbét? Érdekli-e a nagyközönséget az irodalom? Vagy csak bizonyos „tabu” témák döntögetésekor szisszen fel?

Nem volt szándékomban „beleharapni” senkibe, legfeljebb egy engem foglalkoztató problémát próbáltam megfogalmazni kisebb-nagyobb sikerrel. Sőt, az az igazság, hogy

tudatosan vigyáztam arra, hogy ne személyeskedjek, aminek éppen fordított következménye lett: mindenki megpróbálta behelyettesíteni az éppen neki tetsző szerzőkkel a szándékosan szabadon hagyott, üres helyeket.

Semmi baj nincs azzal, hogy szakmai kereteken belül maradt a vita, szerintem éppen a Tóth Krisztinával történtek példázzák, hogy mi van akkor, ha a laikusok gyakran átpolitizált és hiszterizált terébe kerülnek át szakmai kérdések. Innentől fogva nem lehet értelmes vitát folytatni Jókai nőalakjairól, korszerűségéről, taníthatóságáról, mert nyilván a Tóth Krisztinát ért méltatlan erőszak ezt nem teszi lehetővé.

De szét lehet így választani az irodalmat szakmára és nem szakmára? Mégiscsak azt akarjuk, hogy olvassanak az olvasók, ők meg laikusok!

Persze, a 10 millió virológus országában miért éppen az irodalomhoz ne értene mindenki. Mi meg, akik évtizedek óta ezzel foglalkozunk, nyilván nem tudhatjuk jobban. Komolyra fordítva:

az irodalommal való foglalkozásnak is vannak különféle formái, műfajai és szintjei.

Az olvasók dolga az olvasás, az író, kritikus, irodalomtörténet pedig szakmai kompetenciákat igénylő tevékenység, amelyet persze meg lehet tanulni, de elsajátított kompetenciák nélkül csak laikusokról, szélsőséges esetekben kontárokról beszélünk.

Vannak irodalmi „celebjeink” is. Nem lehet, hogy velük szemben másfajta elvárással él a nagyérdemű?

Mindig is voltak irodalmi celebek (Petőfi is az volt a maga idején), ez abból a szempontból nagyon is üdvözlendő, hogy a világ, politika, fogyasztás stb. zajának közepette legalább irodalomról van szó. Nyilván az irodalmi celebek produkciója szakmai szempontból nem feltétlenül üti meg az elvárható mércét, persze mindenkit a maga mércéjével érdemes mérni, ugyanakkor nem feltétlenül igénytelen az a bizonyos produkció, ha sokan szeretik, de ezt csak a megfelelő szakmai kompetenciák birtokában lehet megítélni.

Mi a magas irodalom, és van-e nekünk arra szükségünk? Vagy csak az „elnőklapjásodásra” van igény?

Ezt egyre kevésbé tudom megmondani. Szerintem egyre inkább olvasó és így árnyalatokban gondolkodni képes emberre van szükség, a kétbites válaszokat igénylők helyett, mert különben nagy baj lesz ebből, ha már nem késő.

Mivel sokféle szinten lehet olvasni és írni is, így különféle nehézségű és összetettségű szövegekből álló irodalmi rendszerre van szükség.

Az biztos nem tesz jót, ha valamelyik réteg kimarad, leépül, vagy éppen túlterjeszkedik a keretein a másik rovására. Az is valószínű, hogy innovatív jellegű alkotásokra, amelyek értelemszerűen kevesebb olvasóra számíthatnak, szükség van, mert különben megmerevedik és kiürül az egész irodalomrendszer. Persze, ez az innováció származhat abból, hogy miként tudjuk integrálni, alkalmazni a popularitás műfajait és szintjeit, de ez csak reflektív módon lehetséges. Nagyjából erről akart beszélni az esszém.

A tengernyi új megjelenés közepette rendszeresen felmerül, hogy vannak-e még olvasók. Vannak? Nádas Péter jegyzete meg egyszer Esterházy Péterről, hogy több a tisztelője, mint az olvasója.

A könyveladási statisztikák szerint vannak, bár a magyar irodalmi tér elég szűkös a nyilvánvaló nyelvi behatároltság miatt. Szerintem nekünk azt kell ápolgatnunk, nevelgetnünk, ami adatott. Én tanárként és íróként is ezt vállaltam, még ha egyre nehezebb is ezt megtenni a keretfeltételek állandó korlátozásai között.

Mi a kánon? Ki alakítja azt? Az olvasók? Az irodalomtörténészek? Az írók? Kell-e nekünk a kánon?

Olyat kérdez, amire csak könyvtárnyi szakirodalom átrágása után lehet megpróbálni válaszolni. Azt tudom mondani, hogy

a kánon alakítása sokösszetevős és bonyolult folyamat, amit éppen ezért nem lehet redukálni egy-egy tényezőre, ahogyan a legutóbbi kultúraharc során sokan próbáltak.

Soha nem egy- esetleg kétbites válasz adható erre a kérdés (sem). Például hogyan történhetett az, hogy míg a 19. század második felében minden irodalomhatalmi pozíciót elfoglaló Gyulai Pál gyűlölte Jókai és regényeit (korszerűtlen giccsnek, fejlődéstörténeti szempontból zsákutcának tartotta) mégis Jókai kanonizálódott a Gyulai által preferált, egyébként igen kiváló Kemény Zsigmond-i regénymodell helyett. Vagyis

hiába a hatalmi szó, vagy éppen a füstös szobák mélyén konspirálók szándéka, valahogyan mindig másképpen alakul a kánon. Ez azért lehetne figyelmeztető jel a kultúrharcosok számára, persze, ha számítana.

Érdekes, hogy pont Kemény Zsigmondot említi. Itt a Dróton tavaly kértünk fel írókat, hogy gondolkodjunk el azon közösen, hogy ki is ez a Kemény Zsigmond, és mit is tudunk vele kezdeni a XXI. században. A szerzőkre ez a felkérés inkább rémisztően hatott. Nem luxus ez a részünkről, hogy ily kevés (XIX. századi vagy korábbi) regényíróval rendelkező nemzetként, csak Jókai van (még) az érdeklődésünk középpontjában?

Az a helyzet, hogy Kemény regényei még a maguk korában is nehezen befogadható szövegek voltak. (A Gyulai Pál c. első regényt bíráló Erdélyi János már akkor megjegyezte, hogy ezt szerinte rajta kívül nem sokan olvasták.)

Ma a magyarszakos egyetemisták számára igazi mumus, ha egyáltalán eljutunk odáig, bár az új ukáz szerint tanárjelölteknek már nem is taníthatunk Keményt, mert nincs benne a közoktatás kánonjában.

Szerintem ez valóban luxus, de nincs mit tenni: a „lektűrösödés” annak idején is detektálható folyamat volt: Kemény hihetetlenül árnyalt emberfelfogása, történetfilozófiai, társadalmi, a nemzettel kapcsolatos stb. kérdései ráadásul igen összetett narratív szerkezetekben fogalmazódott meg (ld. Ködképek a kedély láthatárán című kisregényét), ez ma sem teszi éppen vonzóvá a könnyű történetre vágyó olvasók számára, ahogyan a korban sem, már akkor is az egyszerűbben fogalmazó Jókait szerették.

Van olyan vélemény mi szerint a XIX. század, amelyre a Legendahántás is reflektál, lassan kiszorul a kánonból. Erről mit gondol?

A posztnemzeti kor, amelyben élünk éppen szerencsés sokszínűsége révén igényli az identitáselbeszéléseket – erről szól az identitáspolitika felerősödése, amely egyébként jelentős kánonalakító tényező itthon is, ahogyan a világon mindenütt –, a nemzeti identitás, amely a 19. századi irodalom egyik (de nem az egyetlen, amit el szoktak felejteni) hozadéka egy a sokféle identitáselbeszélésből, ebben a tekintetben fontos lesz mindig is, ha másért nem legalább a negatív példák miatt. (Mindig is fontos lesz az embernek a csoporthoz tartozás, akár egy elvont, fiktív közösséghez is: ez is emberségünk alapvető eleme.) Nincsenek a nemezthalállal kapcsolatos vízióim. Gondoljon csak bele, hogy az elmúlt évtizedek egyik sikerkönyve többek között Kazinczy Ferencről szólt, vagyis bőven van potenciál ebben a korban, ráadásul mégiscsak ez adja az alapját az irodalmi kultúránknak, ha tetszik, ha nem. Legfeljebb új és frissítő tekintettel kell ránézni. Újra fel kell fedezni a 19. századot!

Image

Fedezzük fel! De hogyan lehetne ezt csinálni azon túl, hogy elolvassuk Milbacher Róbert Legendahántás című művét? A XIX. századi irodalmat még az a vád is szokta érni, hogy nehézkes a nyelvezete, Kemény Zsigmond kapcsán is ez a legfőbb panasz.

Például felejtsük el, hogy csak unalmas és érdektelen dolgokról beszélnek a szövegek, és olyan nézőpontokat kínálnak nem a kor horizontjából általános emberi kérdésekre, amik ma is heurisztikus erővel hathatnak. Mégiscsak ez az a kor, amikor a romantika az emberi állapot határait feszegette, és bizony az „uncsinak” tartott Vörösmarty életműve nagyon is reflektál erre. Amikor megjelent az én Léleknyavalyák című regényem, amely Czakó Zsigmond öngyilkosságával foglalkozott és tudatosan az emberi létezés 19. századból látszó határait próbálta felvázolni, az olvasók, kritikusok azon fanyalogtak, hogy nehéz olvasni az archaizáló nyelvet, meg különben sem szól a mai ember problémáiról. Mintha akkorát változtak volna az alapkérdéseink a szerelemről, boldogságról, szenvedésről, megismerésről stb. Amúgy persze igazuk van, amennyiben nem az aktuális politikai, zsurnalisztaízű kérdéseket feszegeti, hanem azokat, amik szerintem ezeknek az eredői, vagyis alapvetőbbek, mint az éppen gumicsontként csócsált „sztárproblémák”. Csak hát az oktatási kánonban kizárólag a nemzeti narratíva miatt van jelen a 19. század, ami persze fontos, de csak része az egésznek.

A múlt megismerése segít a jelen korlátainak szétfeszítésében, ha tetszik a ködképeink eloszlatásában.

Mi a szerepe az irodalomnak? Vagy mi kellene legyen a szerepe? Kell, hogy szerepe legyen?

Hát ezt sem próbálom megválaszolni egy rövid interjú keretében, ha megbocsát. (Hosszabban sem tudnám, nyilván.) Szerintem a Magvető szlogenje, miszerint „csak az ember olvas”, elég velősen foglalja össze, amit erről képes vagyok elgondolni. Olyan korszakban élünk, amikor az emberségünk határait kell újra elképzelnünk a technikai, orvos-biológiai, társadalmi kihívások fényében – egyelőre az a 18. század végi ember-definíciónk van, amely részben keresztény, részben pedig felvilágosult alapokon nyugszik, de ezt a definíciót akkor még értelemszerűen nem kellett szembesíteni egy csomó azóta keletkező problémával (gondoljuk meg, hogy az ökológiai szemlélet az embernek és tevékenységének káros, önfelszámoló következményeivel szembesít, míg a felvilágosodás emberképe a természet megzabolázásában látta az ember egyik legfontosabb feladatát stb.), így most

az új kihívások súlya alatt ez a régi humanitásfogalmunk recseg-ropog.

Legalább annyi maradjon, hogy az ember az a specifikus lény, aki írni és olvasni képes, vagyis rögzíteni tudja evolúciós előnyként emlegetett absztraháló képességének eredményeit.  

Regény (Angyali üdvözletek), gyerekkönyvek, inkább a szakmának szóló irodalomtörténet (Arany-metszés), a nagyközönségnek szóló irodalomtörténet (Legendahántás). Az elmúlt két év mérlege meglehetősen tetszetős. Min dolgozik éppen Milbacher Róbert? Milyen művek várhatók?

Jelenleg egy elég nagy lélegzetű családregény-félén dolgozom, aminek Keserű víz lesz a címe. Nagyjából az 1860-as évektől az ezredfordulóig terjed az ideje, a tere pedig Szlavóniára és Dél-Dunántúlra terjed ki. Falualapításról, migrációról, menekülésről, üldöztetésről, szerelemről, csalásról, hűségről stb. szól, vagyis az emberi állapotáról beszél általában személyes történeteken keresztül – szóval jó kis kelet-európai sorstörténet lesz. Remélhetőleg idén befejezem, és jövőre jelenhet meg, ha a kiadóm is úgy akarja.