Ki ne ismerné a legszebb magyar versek között számon tartott „Szeptember végén”-t? Igen, nekem is most, szeptember legvégén jutott eszembe, hogy „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” Verstanon tanítják, gyönyörű hangzású vers, különösen az első versszaka. Ami azonban utána jön, kicsit elgondolkoztat.
Vajon valóban szerelmes vers ez, vagy valami más?
Jó 20-25 évvel ezelőtt írtam egy (angolul, de magyar változatban is megjelent) tanulmányt arról, hogyan, milyen mértékben hatottak Thomas Moore ír költő versei Petőfi Sándorra. Mooret, Byron barátját, nem csupán szabadság-imádata, de költői sokoldalúsága tette korában híressé. A Petőfire 1846-48-ban erősen ható politikai versek mellett (a „Talpra magyar!” is közöttük van!) Thomas Moore írt szatírákat, elbeszélő költeményeket és szerelmes verseket is. Irish Melodies c. versgyűjteményéből több darabot megzenésítettek (ebben is hasonló Petőfihez). Szerelmes versei között van olyan, amit átsző a melankólia a boldogság tünékenysége miatt, sőt néha úgy tűnik, Moore az igazi szerelemhez mindig hozzákapcsol egy csipetnyi szomorúságot, bánatot.
Ebben is, mondhatnánk, hasonlít Petőfihez, különösen akkor,amikor a fiatal, mindössze 24 éves költő a „Szeptember végén”-ben így ír: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” De ami ezután az ősi bölcsesség után jön, merőben más, mint Moorenál. Az ír költő „A hagyaték” c. versében meghagyja, hogy ha meghal, kedvese „akár egy bánatos könnyet se ejtsen értem”(Bid her not shed one tear of sorrow). Moore felételezi persze,hogy hőse a szabadságért halt meg, s nyilván Petőfinek is volt hasonló előérzete: „Ott essem el én / A harc mezején…”
Abban reménykedett, ha a Világszabadságért vívott végső csatában esik el, sokáig fog élni az utódok emlékezetében.
Tudjuk, ez kicsit másképp történt. De a „Szeptember végén” nincs szó hősi halálról, csak arról, „ha előbb halok el, tetemimre/ Könnyezve borítasz-e szemföldelet?” És az ezután következő sorokban jön a szónoki kérdés, a második versszak csattanója: „S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme / Hogy elhagyod érte az én nevemet?”
Itt vált át a szerelmes vers egy furcsán narcisztikus romantikus átokversre. Petőfi nem kéri Júliát, hogy maradjon hű hozzá, hanem megfenyegeti: „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, / Fejfámra sötét lobogóul akaszd”. Figyeljünk az „egykor” szócska szerepére. Sándorunk nem azt kéri Júliától, hogy hosszan gyászolja őt, ápolja sírját és emlékét, hanem kategorikusan megtiltja ifjú hitvesének, hogy újra férjhez menjen. Mivel ezzel Júlia „elhagyná” a halott költő nevét.
Mi ez, ha nem mértéktelen macsóság?
Petőfi ezt megtetézi egy földöntúli álfájdalommal: fel fog jönni a sírból, hogy azzal „bekötözze…e szív sebeit”. Ez egy félelmetes, gótikus, balladai jelenetet vetít előre: mivel Petőfi valószínűleg nem hisz a lélek továbbélésében (csupán a hálás utódok emlékezetére hivatkozik több ízben), milyen erkölcsi alapon várja el Júliától az örök hűséget?
És miből gondolja, hogy tetemének még lesznek biológiailag leírható érzései? Vagy itt egy mélyen érző zombiról van szó?
Tudjuk, hogy Szendrey Júlia, özvegy Petőfiné, hozzáment Horváth Árpád tanárhoz – lehet hogy csak azért, hogy nevelőapja legyen Zoltánkának. Vagyis nem teljesítette a költő narcisztikus végakaratát. Emiatt a kortársak közül sokan megszólták. Én nem tenném ezt, inkább a költőt marasztalnám el: nem gondolta igazán végig ezt a versét. Egy valóban szép szerelmes verset így befejezni (a huszonegyedik század olvasatában) elképesztő önzésre, életidegenségre és macsósságra vall. Középiskolában ezt a verset – hangzásától függetlenül- csak a fentihez hasonló elemzés kíséretében tanítanám.
