Vidnyánszky Attila új bemutatójáról, a Csíksomlyói passióról kellett volna cikket írnom, de nem kaptam rá jegyet, csak azt a nem túl kedves választ, hogy a bemutató protokoll esemény. (Voltam már ilyenen ott nem egyszer, láttam az üres protokoll-székeket is.)
Nem először tapasztalom, hogy a Nemzeti Színházban mi, kritikusok nem szívesen látott vendégek vagyunk.
Nagyjából mindenhol máshol örülnek, ha megyünk, hívnak minket, és inkább az szokott a gond lenni, hogy nem jutunk el mindenhová, és persze nem tudunk mindenről cikket írni, amiről szeretnénk. Másutt valahogy tudják, hogy nem szívességet kérünk, hanem a munkánkat szeretnénk végezni, a sajtósoknak pedig az (is) a munkájuk, hogy ezt segítsék.
De vissza a Patyolathoz, és Formanek Csaba új bemutatójához, a Senki se mer egyedül élni-hez! Itt azt éreztem, hogy örültek nekem. Úgy is mint nézőnek és úgy is mint kritikusnak. Még mintha az a barátságos, hívogató tér is örült volna, a kiállítótérrel, büfével, színházba hívó gonggal együtt. (Zárójelben: egy lány egy ember nagyságú, kicsit megviselt pálmával érkezett. Valószínű, persze, hogy ajándéknak hozta, hogy még barátságosabb legyen az a tér, de én simán el tudtam képzelni, hogy a pálmával ül be a nézőtérre, mert művészi élményben akarja részesíteni, és ezen nem lepődik meg senki. ☺)
Formanek Csaba engem lenyűgöz a színházteremtő szenvedélyével, megszállottságával, azzal, hogy ír, rendez, játszik, helyet és közönséget teremt magának,
hogy nem fárad, hogy sokféle hangja van, hogy továbbadja, amit tud, hogy embereket tud maga köré vonzani.
A Senki se mer egyedül élni most nem monodráma, mint az utóbbi munkái – de hiszen a címe miatt nem is lehet az, Pusztai Lucával játsszák. És legalább annyira szól arról, hogy senki se tud a másikkal élni. Hogy
hiába hiszed valakiről, hogy mindenkinél jobban ismered, egyszer csak jön egy pillanat, amikor idegennek és távolinak látod, ahogy saját magadat is abban a kapcsolatban.
Hektikus érzelmi hullámvasút a Nemes Nagy Ágnes –féle „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen”-világába. Vannak egészen költői, intenzív, felszikrázó pillanatai, és vannak olyanok is, amelyek eleresztenek. Tetszik a díszlete, a fényvilága (még ha nehezen viselem is, hogy időnként a szemembe reflektoroznak). Itt is előjön az a nézőközönségből vendéget verbuváló jelenet, ami a csalános darabjában Factura lamiaceae – de hát ezt lehetetlen megjegyezni, ha nem botanikus az ember). Azon kapom magam, hogy szívesen kimennék a színpadra valakivel (egy konkrét valakivel a közönségből) – persze nem megyek, és nem is vagyok biztos benne, hogy ez a jelenet feltétlenül szükséges ide.
De
jó nézni Formanek Csaba és Pusztai Luca kettősét, jó nézni ezt az előadást ezen a helyen.
És rossz hazafelé arra gondolni, hogy tényleg van ilyen: hogy akiről azt hiszed, a legközelebb áll hozzád, hogy ismered, egyszer csak idegennek látod, és ettől magadat se tudod hova tenni. Az előadás vége nem lehangoló különben, sőt. Nekem arról szól, hogy mindig el lehet kezdeni újraépítkezni. Akár azzal a hirtelen idegennel is. Hazafelé lomtalanított házak, utcák. Mit dobunk ki, mért dobunk ki? És időben rájövünk, hogy mégse kellene? Vissza lehet vinni, mint azt a félig elszáradt pálmát a színházba?
Forrás Színház ucca. Fotó Patyolat. További fotók: Fatilla-oldalán.
A Senki se mer egyedül élni című darabot legközelebb április 11-én lehet megnézni.
