Lázadás, tiltakozás, gyűlölet, utálat, érdektelenség és idegenségérzet. Ezek a leggyakrabban felbukkanó érzelmek és hangulatok Didier Eribon Visszatérés Reimsbe című önéletrajzi ihletésű művében. A szövegben Eribon számot vet saját múltjával, származásával és szexualitásával, melynek terheit a csomagjaival együtt cipeli magával, ahogy Reims városából, egy munkásosztálybeli családból elsőként adatik meg a lehetősége a továbbtanulásra, és Párizsba költözik.
A származásától nem tud menekülni, így inkább a békülés kezdetét jelentheti a könyv megírása Eribon számára.
„Vagyis, pontosabb fogalmazva, a magammal való megbékélésé, azzal a részemmel, amelyet elutasítottam, kiátkoztam és megtagadtam.”
Bár erős kifejezésekkel él (egy ponton Lukács György egyik művétől azt mondta, epét hányt), a viszonyokban, amelyeket lefest, meglepően távolságtartóan működik. Végtére is, úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy kitalálja ki is ő valójában, el kell távolodnia ettől a valóságtól. Ahhoz, hogy szabadon tanulhasson, el kell távolodnia anyjától, akinek meg nem valósult álmait teljesíti be. Ahhoz, hogy szabad életet élhessen, el kell távolodnia apjától, aki
„egy olyan pusztító múlt örökségét hordozta magában, amely szükségszerűen pszichés károkat okozott mindazoknak, akik azt átélték.”
Idegenségérzetét kifejezi, hogy Eribon a sorsában csak a megszületést követő néhány évben tudott „társra találni” öccseiben, akiket azonban az élet más választásnak hitt cselekvések felé terelt. Mivel Eribon nem tartotta magát öccsei gondviselőjének, részvétlenség nélkül vágta el a felelősség nem létező béklyóit velük való kapcsolatában.
Mielőtt az olvasó egy rideg és érzéketlen emberként könyvelné el a „főhőst”, érdemes meghagyni annak a nézőpontnak is a lehetőségét, hogyan zárhatja be az embert a normáknak való örökös megfelelési kényszer és a következő mondatok megfogalmazása:
„Ha ellenállok, végem. Ha behódolok, akkor megmenekülök.”
Indulatai viszont nem az embereknek, hanem a struktúrának szólnak. Annak, ami maga alá gyűrte őt, és a környezetét is.
Eribon azt mondja, az alávetettek ellen háború zajlik, s ennek egyik helyszíne az iskola. Mondhatnánk, hogy az iskolában, funkcióját tekintve, a szocializáció és a társadalomba „belenevelés” a hangsúlyos, azonban fontos ébernek lenni a szabályok kapcsán. Hiszen célként továbbra is megmarad a legitim kultúra fenntartása, amely Eribon számára megkövetelte a fegyelmezést, önmaga átnevelését s valamilyen folytonos kettősség fenntartását az otthoni és az iskolai valóságok között.
Az alapvető anyagi nehézségeken, szexuális kirekesztettségen és a norma túlzó hatalmán kívül a történet tragédiáját a meg nem értettség jelenti. Ahogy apjával való kapcsolata sem fogja feloldozni a feszültség görcseit (a düh nehezen alakul át fájdalommá), az egykori otthoni közeg sem fogja megérteni ezt a nyers vallomást. Ennek Eribon is tudatában van, hiszen megemlíti, hogy mind az írónak, mind az olvasónak rendelkeznie kell egy olyan társadalmilag meghatározott pozícióval, amely feltételezi azt a nyelvi regisztert és elsajátított érdeklődést, amely segítő kezet nyújt a szöveg értelmezésében és a társadalom elemzésében.
Az idézetek és utalások tömkelege – olyan nevektől, mint Pierre Bourdieu, Roland Barthes, Michel Foucault vagy Jean-Paul Sartre -, átszövi az egész művet és egy hatalmas elméleti keretet biztosít, amely a kíváncsi laikus olvasóknak töredezetté teheti az olvasás-élményét, ugyanakkor düledező mellkasokkal áldja meg azokat, akik egy-két kifejezéssel már találkoztak.
A düledező mellkasnál pedig egy kevésbé katartikus élmény, egy izgalmas rácsodálkozás lehet úrrá azokon, akik Eribon körülményeivel nem feltétlenül tudnak rezonálni, azonban késztetést éreznek arra, hogy megkérdőjelezzék a „magától értetődőt” és észrevegyék az esélyek és lehetőségek egyenlőtlen eloszlását. Egy kies pusztába csapó vád Eribon írása, amelyre választ nem is a környezettől vár, hanem elvárás nélkül, magában kezdi megtalálni azt. A hiba nem egyen-egyenként keresendő az Eribon életében szereplő emberekben (bár nem minden viselkedésre és cselekedetre ad mentséget a szocializáció…), hanem abban, hogy embereknek vágyai és álmai születésüktől kezdve meg vannak pecsételve. Így, megengedni azt, hogy vakon foglaljunk a társadalomban helyet, a bőséggel megterített asztal sajátja.
Eribon nem követel sajnálatot, vagy írja elő a hozzá hasonló közegből jövő emberek megmentését. Profánul szólva, kiabál. Kiabál a világgal, kiabál a társaival és kiabál… kicsit talán magával is. S ezt elcsitítani nem szabad: a könyvet elolvasva azt tanácsolom, hogy kiabáljunk mi is, és követeljük vissza a valóságot! Követeljük vissza a saját valóságunkat!
Didier Eribon: Visszatérés Reimsbe. Napvilág Kiadó Kft. 2024. 232 oldal
