A JAK-tábort idén nem a szigligeti kastélyban, hanem a balatonszemesi ifjúsági üdülőben rendezték meg – mintha csak az idei témához, a rendszerváltáshoz választották volna a KISZ-táborokra emlékeztető helyszínt. Telve ifjú titánokkal, szemmel láthatóan majdnem mindenki ismer majdnem mindenkit, és az írótáborok sorába ugyanúgy illeszkedik, mint ahogy kilóg belőle.
Aki a JAK-ba tartozik, vagy szeretne tartozni; aki írni szeretne; aki barátkozni szeretne az írni szerető emberekkel egy-két-három pohár sör mellett; akinek hiányzik az egyetemi pad; aki szereti a felolvasásokat, és szereti a közös gondolkodást – az mind jó helyen van itt. Feszes a program, de csak akkor, ha valaki mindenhova el szeretne jutni, egyébiránt azért jut idő a helyi ellátók asztalainál helyi borokat/ismert söröket szürcsölgetve egymással is találkozni.
Gömbök
Már a legelső napon bemutatkoztak az ország egyik legfiatalabbjai: a Gömbhalmaz. Nem a galaktikus jelenség, hanem a másik: a szemtelenül ifjú költők irodalmi köre. Akik nagyon is tudják, hogy mit szeretnének csinálni, és azt is, hogy együtt jobban megy. Korunk gyermekei, telve önazonossággal, lendülettel, gátlásokkal és akaraterővel. Érződik, hogy legfeljebb a húszas éveik elején járnak, ők pedig az útkeresést és az átmenetiséget észlelik magukban és maguk körül – ám amikor felolvasni kezdenek, a szövegek magukért beszélnek, és a szerzők kora eltűnik.
Nagy erényük az őszinteség, amit az irodalmi élet könyökléseiben remélhetőleg nem fognak szépen darabokban elhagyni, akkor sem, amikor majd túllépnek e mai kocsmán és a spanyolviasz-feltaláló korszakon; de merész bennük a kreativitás is, amellyel szemrebbenés nélkül ötvözik a költészetet a matematikával, a természettudományokkal vagy a design-nal.
Hogy mi motiválja őket az írásra, azt nem könnyű megfogalmazniuk. Egyszerre csak megjelenik a papíron a belülről motoszkáló-feszítő mondanivaló, mindaz, ami fiatal útkereső fejében jár, aki átalakuló önmagát keresi az átalakuló világban. Az indító lökés lehet például az, hogy nem illenek bele az adott osztályközösségbe, s ez a sokféle irány közül az arra érzékenyeket az írás felé mozdítja, és előbb-utóbb megadja a távlatot is a mellé, hogy „én leszek a kurva jó költő, és megváltom az egész országot”.
„Én kezdeni akartam magammal valamit, olyat csinálni, ami belőlem van, létezik, és kézzelfogható.” – így Biró Krisztián, aki a hosszú ingázós órákat jelölte meg inspiráló óráknak, s akinek nemrég jelent meg néhány költeménye a Műútban. Itt leszállhatsz. Én a következő / megállónál huszonéves leszek / és még sehol nem láttam Európát, mondja Eldorádó ostroma című versében, sebészi pontossággal írva le elsősorban a saját korosztályának helyzetét. De hát mi így tanultuk: darabonként / hagyni el azt, ami eltört, táskánkat / szorongatva utazni mindig a / rossz irányba.
Az, hogy együtt kezdtek el dolgozni, a Műút Szöveggyár-táboron való részvétel óta a levegőben lógott, mesélték, mert a baráti társaságnak, ami ott összegyűlt, igénye volt arra, hogy a tábor szellemét továbbvigyék. Kezdetben vers-videókat akartak készíteni, de menet közben átalakultak közösségi alkotói körré. A Gömbhalmazt azonban nem egyszerű fenntartani, hiszen az ország különböző csücskeiben élnek a tagok, s az érettségivel és az egyetemmel épp elég dolguk akad. A JAK-ban való jelenlétük a József Attila Körnek a fiatal, pályakezdő tehetségek támogatása miatt indult, így hívták meg őket az idei táborba is. Nem dobálunk csillagokat kövekkel, / nem bízunk abban, aki nem remeg / és nem tudunk láblóbálás nélkül ülni / mindazon, amit eddig elértünk. (Biró Krisztián: Az optimista)
Az élmény és az emberi kapcsolatok volt tehát elsősorban a nagy löket, hogy mint gömbök a halmazban, műhelymunkában alkossák tovább a szövegeiket, és megosszák a Facebookon azokkal, akik nyitottak és érdeklődők ez iránt. Hogy hogyan lesz tovább – kialakul.
Műhelymunkák
A töményen szöveges felolvasós-beszélgetős programok mellett – amikor a passzív befogadás miatt nehéz igazán figyelni (plusz a rossz fény, rossz időpont, teli a has a menzai ebéddel, túl sok ital, elnyúló kérdések stb) – az írószemináriumok aktív figyelmet kívánnak, hozzászólást és konstruktivitást, így nem válik unalmassá a program a végtelen mennyiségű helyben ücsörgés ellenére sem. Ezért vagyunk itt, hasonló gondolkodású emberekkel az irodalomról vagy annak különböző területeiről beszélgetni, s alkotni. A JAK-tábor ezekben a szemináriumokban talán a legerősebb, pontosan azért, mert produktív, mind szellemi, mind gyakorlati szinten: részvételre hív, átgondolásra, és párbeszédre indít. Beszélgetés és elmélet váltakozik a gyakorlati alkotói folyamatokkal, és nem egy megmondó ember osztja az észt, hanem közös műhelymunka folyik, mely gyakran fárasztó, elviselendő, de egyúttal jó hangulatú és ugyancsak hasznos, már ha az ember előrefelé akar haladni az írásban, olvasásban vagy bármi másban
A versszemináriumokat Kabai Lóránt vezeti. Nagy az érdeklődés, ennek megfelelően a létszám is. Itt is egymásra támaszkodnak elsősorban a fiatal alkotók, házi feladat is van, de semmi sem kötelező, inkább magának tesz jót az ember, ha töri egy kicsit a fejét, és okul a másnak adott javaslatokból.
A prózaszemináriumok házigazdája Cserna Szabó András, aki profi pedagógiai érzékkel, jó arányokkal, és nagy figyelemmel követi és segíti a szövegalapok alakulását irányadó kérdésekkel, őszinte véleménnyel, alkotói folyamattá fogva össze a műhelymunkát. Ebbe ástam bele magam leginkább, és talán elsősorban az összegyűlt csapat egymásra való nyitottsága miatt volt nagy élmény, egymás szövegét kivesézni, belehelyezkedni, és néhány félóráig-óráig teljesen elmerülni bennük.
A Pion István és Csider István Zoltán vezette slaminárium jelzi a másik témát, amelyben a legfiatalabb korosztály jeleskedik: ez a slam poetry. Akár a magyar, akár a lengyel, a cseh, a szlovák költőket, akár Színész Bob Slamkölykök csapatát nézzük, látszik, hogy ez a műfaj a lehető legalkalmasabb arra, hogy invitáló belépő legyen egy olyan világba, melytől az irodalomórák ma már inkább elriasztanak. Szóbeliségéből adódóan közvetlenebbül indít párbeszédet ember és ember között, mint az írott költészet a papír és a tinta plusz közvetítőjével. A slam poetryben lévő előadóművészet, irodalmi háttér és társadalomkritika pedig elég bátorságot adhat az írott költészet felé való továbblépéshez, legyen valaki ácslegény, közgazdász vagy szerkesztő. Visszajelzést is könnyebben adnak egymásnak, ami a poharazgatás közbeni párbeszéd mellett az irodalmat mindig éltette. De az egész táborban él a pozitív és negatív visszajelzés hagyománya – ha más nem, a szervezőknek…
Rendszerváltás és V4
A Nemzetközi Visegrád Alap lassan másfél évtizede rendez kulturális programokat és pályázatokat a négy ország együttműködésével. A rendszerváltás huszonötödik évfordulójára való felkészülésként a ’89-es események volt a fő témája a tábornak, ami fel-felbukkant a szemináriumok során is, de leginkább a V4-ben: a négy visegrádi ország részvételével létrejött műhelyben. Itt a lengyel, a cseh és a szlovák és a magyar résztvevők között napról napra mélyült el a párbeszéd a témában. A JAK-táborban megvalósuló műhelymunka során a résztvevők a rendszerváltásról mint átmenetről, mint ma is jelen lévő erős hatásról, különböző művészeti ágakban való megjelenéséről beszélgettek, valamint az azt átélő generációk és a rendszerváltást közvetlenül nem megtapasztaló fiatalok életére tett hatásról.
Izgalmas volt tapasztalni, hogy ez a negyedszázada történt esemény, mely átformálta Közép-Kelet Európát, ma is hatással van az életünkre. A másik érdekes e workshoppal kapcsolatban az volt, hogy milyen halvány érdeklődést váltott ki a tábor résztvevőiből – akár az angol nyelv aktív használatának riasztó volta, akár a műhely hossza miatt (bár a tábornak szinte minden programja nehezen kibírható hosszúságúra sikerült).
Tapasztalataim szerint ez hát egy irodalmi tábor veleje és hangulata: összegyűlni, egy helyen és összezárva, a kényelmetlenségeket elviselni, találkozni, és persze: inspirálódni. Mindig lesz, ami megragad, egy verssor, egy előadás, egy találkozás, és mindig népszerű program lesz a szabad program és a visszatekintés: a szóbeli és a képi titkos naplók. Mindenesetre jó látni, hogy ennek az egésznek, amit magyar irodalomnak nevezünk, van értelme, és megéri csinálni, akár a nulláról kezdve is. És mindig lehet egymástól tanulni, akkor is, ha más az anyanyelv, vagy ha a másik tapasztaltabb vagy tapasztalatlanabb, sőt. Kitágul a kép, egy picit nagyobb lesz az ember mozgástere az irodalmi életben, egy kicsit reálisabbá válik a lét egy fiatal költőnek, írónak e közegben – be lehet fészkelődni a magyar irodalom tágas és egyúttal szűköcske terének egy-egy szabad sarkába.
