Isten bolondjának lenni nem könnyű. Főleg, hogy egy viccet is alig tudok értelmesen elmondani. Bár legalább tudok nevetni mások viccein, meg adott esetben saját magamon (vagy legalábbis próbálok).
Isten bolondjának lenni azzal jár, hogy vállalom, hogy parázson járok, meg kötélen a szakadék felett, esetleg le is ugrom, úgy téve, mint aki tud repülni, a többiek meg csak nézik, ámulnak, és rendkívül jól szórakoznak közben, tapsolnak, kacagnak. Aztán hazamennek.
Kevesen sejtik, hogy a bolond szívében kő kotyog.
Egy kő, amely ide-oda gurul, húzván maga után az egész embert (mivel általában még nem választotta szét a lelkét darabokra), emiatt aztán egyszerre több, egymással ellentétes dologra vágyik. Így hasad meg a bolond szíve (de csak a szíve, a lelke nem). Aztán végül valószínűleg egy harmadik utat választ, amitől pont úgy néz ki a nézők szemében, mintha most valóban megbolondult volna.
Isten kis bolondja.
No csak legyintsetek!
Én tudom, hogy az a kotyogó kő a szívemben addig ver – hol egy ritmusban az élettel, hol ellentétesen – hogy mire túlélem, és megtanulom a ritmikáját, olyan zenész lesz belőlem, akinek nem kell már sem taps, nem kell nevetés, nincs szüksége könnyekre sem. Olyan zenész, aki egymagában ül a világ tetején, fülel a szív és a kövecske együttes dobolására, és énekel. És ez az ének aztán bevirágozza a földet.
Isten bolondjának lenni persze fáj.
Úgy fáj, mintha újra meg újra meghalnék. Valójában meg is teszem. Ám abban a pillanatban, amikor a szívem megkövül a halálban, az a pici kő mocorogni kezd odabent, átveszi a megterhelt kis munkás hűlő melegét, és visszasugározza. Az pedig, gyönge madárka, elkezd verdesni a szárnyaival. S három nap múlva felszáll. Én pedig hétszerte szebb és erősebb leszek, mint voltam.
Ezt hívják feltámadásnak.
