Weiner Sennyey Tibor Hamvas és 1956 című beszéde elhangzott a Hamvas Béla emléknapon, 2016 november 12-én, a szentendrei Városháza dísztermében, és most a DRÓTon teljes egészében olvashatjátok és itt nézhetitek meg videónkon.
1.
„Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösekre hárítani. A lealjasodásnak minden kedvezett és semmi egyéb nem volt, mint lealjasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.”
– ez a néhány mondat Hamvas Béla Interview című esszéjének legszigorúbb, legkeményebb kijelentései közé tartozik. Aki olvasott már Hamvast az tudja, hogy a teljes életműhöz képest relatíve kevés, magyar-tárgyú írásaiban legalább annyira szigorú a magyarsággal, a magyarokkal, saját népével, velünk szemben, mint ebben az idézett két mondatban. Amikor 2016 október 23-án ezeket a mondatokat idéztük, akkor többen jelezték felém, hogy ezek a mondatok kiragadva kontextusukból szimpla politizálássá lesznek a mai közbeszédbe vegyítve.
Szerintem nem.
Szerintem a mai közbeszéd szimpla politizálás, amelyből hiányzik a diskurzus és az egymás megértésének lehetősége. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk újra el kell olvasnunk például Hamvas Béla gondolatait vagy Weöres Sándor verseit.
Újra és újra.
Hamvas, amikor azt mondja, hogy nem lehet semmit sem hárítani, az annyit jelent, hogy nem lehet semmit sem hárítani. Amikor azt mondja, hogy lealjasodás volt, akkor az azt jelenteni, hogy lealjasodás volt.
Ilyen egyszerű ez.
És amikor arra utal, hogy a magyarok még egy győztes forradalmat is képesek lettek volna elrontani, akkor az azt jelenti, amit mond, gondoljunk csak arra, hogy miben élünk most? És erről nem tehet senki más, csak mi.
Hamvas úgy folytatja:
„Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?”
Természetesen történt. És mi mindannyian tudjuk, hogy ami történt azt úgy hívjuk, hogy 1956 különben nem lennénk itt.
2.
Néhány évvel ezelőtt szinte minden héten cikkeket írtam több lapnak is, s az egyikhez felvettek egy „olvasószerkesztőt”. Az olvasószerkesztő teljesen jogosan és szorgosan javítgatta vesszőhibáim, melyekből sajnos még ma is akad bőven, és mindig szorongtam is eleget miattuk. De hát én sosem is voltam „par exellence oly zsenerőz” – ahogy a költő mondja -, mint Mikszáth Kálmán, aki azt válaszolta arra, amikor a korrektor azt mondta neki, hogy „Na de, Kálmi bácsi, ebből a szövegből vagy ötven vessző hiányzik.” – hogy fogott egy lapot, ráhúzott ötven vesszőt, majd széles mozdulattal átnyújtotta, hogy „Tessék, itt is van az ötven vessző, helyezze el, ahová gondolja.”
Imádjuk az ilyen anekdotákat az írókról, de az én anekdotám nem ilyen vicces. Az olvasószerkesztő ugyanis folyvást felhívta a figyelmemet, ha olyan kritikus megjegyzéseket tettem Magyarországra vagy a magyarokra, mint Hamvas az idézett részekben. „Ne bántsuk hazánkat! Ne bántsuk a népünket” – mondogatta és szépen kihúzogattuk a kritikus részeket. Egy ideig komolyan elgondolkodtam azon, hogy az olvasószerkesztőnek igaza lehet, s valahogy úgy jártam, mint Örkény István az öncenzúrával, ahogy ő írja: „az írói rostálás munkájába is belevittem a cenzor kezét, egész odáig, hogy emlékeimet, élményeimet, egész írói tartalékomat megrostáltattam és megtizedeltettem vele. Humorom elpártolt tőlem, savanyodni kezdtem, mint a káposzta. […] Talán, ha valami meg nem zavarja fejlődésemet, hamarosan sikerült volna oly szabatossá és unalmassá válnom, mint a távbeszélő előfizetőinek névsora” – de aztán szerencsémre nyertem egy ösztöndíjat és elutazhattam Indonéziába három hónapra. Mire visszajöttem többet már nem kellett írnom az említett lapba. Az eset azonban nagyon elgondolkoztatott és eszembe juttatott valamit.
Egy gyermeket három főbb pedagógia mentén lehet nevelni, édesanyám szerint. Elkényeztetni, megfélemlíteni, vagy egyenlő rangú és rendű embernek tekinteni. Ugyanígy vagyunk hazánkkal, népünkkel kapcsolatban is. Lehet rózsaszín ködbe burkolózva szeretni, s lehet semmibe venni, sárba tiporni. De egyik sem olyan célravezető, olyan értelmes, mint amikor megértjük, hogy a nép, amellyel közösséget vállalunk, melynek tagjai vagyunk éppen olyan emberekből áll, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Ha magunkkal szemben elnézőek vagy a szigorúak vagyunk, akkor saját népünkkel szemben is annak kell lennünk. Egyetlen dolgot nem szabad, ha valódi hazaszeretetről beszélünk: hazudni.
„…hazudni nem szabad még akkor sem, ha az egész nép java forog kockán.”
– mondja Hamvas Béla – és meg is nevezi, hogy ez nem más, mint a „szatjagraha”. Mi az a szatjagraha? A ragaszkodás az igazsághoz vagy az igazság megragadása.
Ez volt Mahatma Gandhi gyakorlatban alkalmazott tanítása és politikai fegyvere, amely nem mást jelent, mint az ellenség legyőzését a magunkra vállalt szenvedéssel. Gandhi még afrikai évei alatt, 1907-ben fejtette ki, hogy szerinte mi a „szatjagraha”, olyan forrásokra építve – melyek Hamvas Béla számára is alapvetőek voltak – , mint a Bhagavad Gíta, Ruskin, Thoreau vagy éppen Tolsztoj, aki szerint egyébként az Isten királysága nem máshol és máskor, hanem mibennünk, emberekben lakozik. Az igazság szatjá Gandhi szerint isteni eredetű, megragadása graha mindenek felett való védelme csak és kizárólag erőszak nélkül történhet. Ebből a filozófiából, ha úgy tetszik ebből az egyetlen szóból épült fel az elmúlt évszázad legfontosabb közéletei irányzatai, mint amilyet maga Gandhi Indiában vagy éppen Marthin Luther King Amerikában képviselt. A szatjagarha realizálásából fakadt a közéletben Amerikában a „civil disobendience” vagy polgári engedetlenség, melyet ezen esszé írásakor az amerikai őslakosok valósítanak meg Standing Rocknál, és Indiában az újra felfedezett ahimszá, vagyis a nem-ártás elve.
Amikor Hamvas Béla arra szólít fel a magyar történelemmel és jelennel kapcsolatban, hogy gyakoroljuk a ’szatjagrahá’-t, akkor elvet minden kis hazugságot, minden kis huncutságot, minden kicsinyes és kétes kompromisszumot, azért, hogy meghaladhassuk és megérthessük önmagunk, azért, hogy tényleg jó legyen magyarnak és embernek lenni. Amikor Hamvas ostorozza a magyarságot szavaival 1956 vagy más kapcsán, akkor valójában jobban szereti, mint bármelyik másik író, aki hősiségről, politikáról, kenyőccsel bekent sikamlós szavakkal beszél, mely nemzeti hiúságunknak ugyan tetszelgő, de az igazság közelében sincs, s a legfontosabbhoz: az önismerethez nem segít hozzá.
3.
„Nem élhetsz úgy, mint a csillagok.”
– mondja Hamvas a szintén az ötvenes években, közvetlenül a forradalom után írott Direkt morál és rossz lelkiismeret című esszéjében. Ez az írás, ahol arról beszél, hogy mi következik abból, hogyha valaki az életben a szatjagarha-t realizálja, abban az életben, ahol nem az igazságra vagyunk szomjasak, hanem az édes hazugságokra. Kicsit olyan ez, mint az a vicc, amikor egy amerikai, egy orosz, és egy magyar megy a sivatagban. Az amerikai azt mondja, hogy „Hú, de szomjas vagyok, most már meginnék egy kólát.” – az orosz azt mondja, hogy „Na, de szomjas vagyok, most már meginnék egy vodkát.” – mire a magyar azt mondja, hogy „Jó, hogy eszembe juttattátok, most már én is nagyon szomjas lettem, csak azt nem tudom mit innék jobban, kólát vagy vodkát? Netán sört vagy bort? Esetleg pálinkát?”
Csak vizet ne.
Csak az igazságot ne.
Hamvas ezt úgy fogalmazza meg, hogy
„Ahol az egyik oldalon életéhség, a másikon sértettség, az egyik oldalon karrier, a másikon irigység, az egyik oldalon korrupció, a másikon bosszú, az egyik oldalon hitványság, a másikon lázadás szemben áll, ott keletkezik a világ.”
– vagyis pontosabban, érthetőbben és tömörebben:
„A világ a direkt morál és a rossz lelkiismeret feszültsége.”
Hamvas azt mondja, hogy a direkt morál tüzében ég a forradalmár, aki, ha győz ugyanolyan lesz, mint elnyomója. Azt mondja, hogy a rossz lelkiismeret súlya alatt roskadozik a megalkuvó, akinek legfőbb érve, hogy „élni csak kell”. Azt mondja, hogy mindannyiunkban ott van a direkt morál és a rossz lelkiismeret. Nincs kivétel.
„Tényleges létezés csak a hiteles egzisztencia számára nyílik meg.”
Mit jelent az, hogy „tényleges létezés”? A tényleges létezés azt jelenti, amire mindannyian vágyunk. A tényleges létezés nem más, mint az élet, a valódi, az egyetlen, az igazi élet. Amikor a Tolsztoj által megfogalmazott belső, isteni királyságban élünk. Amikor hétköznapi gyakorlattá lesz a derű.
Mit értünk azalatt, hogy hiteles egzisztencia? Igen, ez ma alighanem a legnehezebb valamennyiünk számára, és éppen ezért erre vágyunk a leginkább, akár bevalljuk, akár nem. Ez a transzparens lét, ahol nincs mismásolás, nincs mutyizás, nincs csiribiri és abrakadabra, nincs összekacsintás, viszont vállalva van hibás és múló, téves és törékeny mivoltunk.
Mit értünk az alatt, hogy realizálni kell valamit?
„Realizálásnak hívják azt az utat és módszert, amely a hazugságrendszerből és ugyanakkor a korrupt egzisztenciából kivezet. Realizálásnak hívják azért, mert ez az út és módszer, amely a hiteles egzisztencia megvalósításához és a képességhez vezet, amely a realitást a maga realitásában meg tudja ismerni.”
– írja Hamvas és erről a módszerről nem elég beszélni, nem elég hallani róla, hanem gyakorolni kell, el kell sajátítani. Ez az út, amely révén, talán majd negyven év múlva lesz megértés és lesz közmegegyezés, midőn 1956-ról vagy 1848-ról, vagy a magyar történelem bármely fájdalmas pontjáról beszélünk. Ez az út, amely elvezethet ahhoz, hogy megértsük miképpen tudunk megszabadulni a hazugságainktól, melyekkel körbevettük magunkat. Hamvas Béla szerint ez a modern életrend egyetlen kérdése, vagyis hogy hogyan tudunk megszabadulni hazugságainktól.
Maradt azért néhány kérdés. Mit csinált Hamvas 1956-ban? Feltűnő ugyanis a publikált naplók hiányossága, s hogy az Interview közvetlen és az említett Direkt morál és rossz lelkiismeret című esszé közvetett utalásain kívül nem sokat foglalkozik később sem 56-al. Miért? Egyrészt Hamvas 56-ban, 59 évesen meglehetősen bölcs volt ahhoz, hogy semminek ne üljön föl, ne dőljön be, se pro, se kontra, és abban a pillanatban, hogy megszólaltak a fegyverek tudta, hogy itt már szó sem sem lehet a ’szatjagrahá’-ról, az igazság megragadásáról, az ’ahimszáról’, a nem ártásról. Másrészt van egy olyan érzésem, hogy talán nem akarhatta, hogy „politikailag hivatkozzanak” rá, vagyis, hogy direkt moráljukat és rossz lelkiismeretüket egyesek vele törölgessék fényesre.
Végezetül felhívnám a figyelmet Hamvas még egy 1956-ban, közvetlenül a forradalom előtt írott, egyetlen vígjátékára, a Nem mind arany, ami réz című írására. Ebben mondja ki Hamvas, olyan jól ismert fordulatok után, mint hogy a király arany helyett réz pénzt szór a koldusoknak, majd betiltják a koldulást, hogy „a hatalom nem egyéb, mint visszaélés azzal, hogy az embernek teste van”. S ezzel a visszaéléssel szemben semmi, de semmi érvényes eszközünk nincs, mint a szatjagraha, avagy az igazság megragadása. Még akkor is, ha az igazság néha kényelmetlen, még akkor is, ha „az önismeret nem korszerű”.
Ha a sivatagban járunk vizet igyunk.
(Elhangzott a Hamvas Béla emléknapon, 2016 november 12-én, a szentendrei Városháza dísztermében. Fotó: Maholányi Pál.)
—
Ez az írás megjelent a ‘Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve’ című könyvben.
‘Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve’ – esszék kötet harmadik kiadása itt rendelhető meg az Írók Boltja online könyvesboltjában.
és a
A ’Weöres Sándor kozmikus költészete és titkos világai’ – esszék című kötet megrendelhető az Írók Boltja online könyvesboltjában innen.
