Persze, Rowling műve, de kooprodukciós mutatvány: John Tiffanyval és Jack Thorne-nal, két színházi-filmes emberrel együtt hozták létre, mint színdarabot, s már a műfajváltás és a több szerző neve is jelzi: a könyv nem igazán a hét kötet folytatása, és ami azt illeti, nem is ifjúsági irodalom.
Műfajából adódóan egy nagy ív a történet, négy felvonáls, egy estére való, egyetlen intenzív élmény.
Könyv formájában olvasva az tudja élvezni, aki gyorsan olvas, aki szeret színdarabokat könyvben olvasni, és akinek erős a fantáziája,
hiányoznak ugyanis a Harry Potter-könyvekből megszokott, a stílus és a humor jó részét adó összekötő szövegek és leírások. A „nyolcadik kötet” egy lecsupaszított váz, színészek, színpad, leírások és egyéb körítés nélkül, a színek közt pedig csak gyakran laza összefüggések vannak, néha pedig túlságosan gyorsak a jelenetváltások (a hármas egység kedvelői bele se nézzenek). Akit még mindig nem sikerült elriasztani, azzal nosza, vágjunk bele.
A főhős ezúttal Harry fia, Albus Perselus Potter, és legjobb barátja, Scorpius Malfoy. A híres ember gyerekének kijáró terhet Albus teljes súlyával magára veszi, különösen, mivel – apja fiaként a barátság számára ismeghatározó – Scorpiussal együtt a „megbélyegzett” Mardekár házba kerül a Roxfortban.
Az első néhány bemutatkozó jelenet túl pörgős, túl sok a jelenetváltás, időbe telik, míg kiviláglik, mi a fő konfliktus: apa-fia értetlenség, valamint egy időnyerő, és egy mondvacsinált indok, hogy egy kamasz felforgassa az életét (ezúttal másokét is), ahogy a kamaszok szokták csinálni, különösen a szülőkkel való nagy veszekedések után.
Az egyik legkompaktabb Harry Potter-részben, a harmadik kötetben felbukkanó időnyerő problematikája itt újra, ezúttal hangsúlyosan jelenik meg, kart karba öltve a sorozatban az egyik legértelmetlenebb halálesettel, Cedricével (mely egyértelműsíti, hogy ez innentől kezdve nem gyerekregény).
Az időnyerő felveti az örök kérdést: mi lett volna, ha?
– mert itt bele lehet ugyan piszkálni a múltba – de a jelen szempontjából egy csöppet sem biztonságos. Párhuzamos jelenek, lehetséges jövők és lezárt múlt világában bolyonganak a hősök, egyre jobban összekuszálva a szálakat.
Mert milyen világ volna, ha Cedric Diggory nem hal meg?
Mi van, ha Voldemortnak van egy gyereke?
Mi lesz, ha két „kölyök” megsajnál egy öregembert, és visszamegy a múltba?
És végül, de nem utolsósorban: „melyikünk legyen Voldemort”?
Van a történetben néhány következetlenség, egy kis érzelmi intelligencia-fejlesztés, az elmaradhatatlan lelkizés Dumbledore-ral, néhány váratlan irodalmi kiszólás-hommage, apa-gyerek konfliktus (mindjárt négy egyszerre), s persze életre szóló barátság. A történet – mire végre kibontakozik, hogy miről van szó – izgalmas, és a feszültség néha akkora, hogy az embernek néha összeszorul a gyomra – végül is ez a minimum.
A végén pedig újra feláll a csodacsapat a két fiú mellé: Harry, Ron és Hermione, Ginnyvel és Dracoval kiegészítve, hogy ismét nagyszabású jelenetben küzdjenek meg a gonosszal.
Mert ugye, mint Harry megfogalmazza: „sosem harcoltam egyedül”.
Kár, hogy a fordító nem látta a darabot, hiszen az élő előadás híján valószínűleg sok olyan apró gesztust nem tudott átadni a szövegben, amit a képzelet ugyan tud pótolni, de valószínűleg mégsem „az igazi”, néhány jelenet kevéssé is érthető a színpadi megmozdulások nélkül. A szereplőgárda tanulmányozása a könyv végében azonban nem teljesen haszontalan, megtudhatjuk ugyanis, hogy melyek azok a szerepek, amelyeket ugyanaz a színész játszik – valószínűleg nem a színészhiány, hanem a többletjelentés miatt.
A két főszereplő szerencsére még így, írott formában is élő egyéniség maradt, a régi szereplők stílusa is vissza-visszaköszön,
de ne várjuk ugyanazt az élményt, mint egy regény olvasása kapcsán.
A Harry Potter és az elátkozott gyermek nem folytatás, hanem egy önálló történet ugyanabban a világban, teljesen más műfajban és más korosztálynak.
Harry Potter és az elátkozott gyermek. Animus, 2016.
