Seneca a legboldogabb korszak, vagyis Nero uralkodásának kezdetén [1] írt egy szatírát, melyben, helyenként egész szellemesen, kifigurázta a halott Claudius császárt. A szatírához az ötletet állítólag az ifjú Nero szójátéka adta, aki – megnyújtva a moriebatur (meghalt) igében o magánhangzót – az udvarban így adta tudtul Claudius halálát: mooriebatur, azaz megszűnt bolondnak lenni.
Ez a szatíra ihlette Erasmus álnéven írt gyilkos dialógusát lásd a DRÓTon: Gyula kizárva II Gyula pápáról, és ebből indul ki az alább közölt esszészerű írásában is.
Az esszé ugyan ekkor még voltaképpen nem volt feltalálva, ám az, amit Erasmus egy-két adagium tárgyalása során digressionak, azaz elkalandozásnak, a (szó szoros értelmében vett) tárgytól való elkanyarodásnak nevez, mindenképpen egyfajta esszének tekinthető.
Miközben arról értekezett, hogy szerinte miképpen kellene nevelni egy leendő fejedelmet, nyilván eszébe jutott Seneca, azaz a filozófia, a jószándékú nevelés kudarca Neróval, ám ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy gondos neveléssel, még ifjúkorban, jó irányba lehet terelgetni az uralkodókat. Erasmus felfogásában az uralkodónak nem politikusnak kell lennie, a szó Machiavelli utáni értelmében, hanem sokkal inkább a bölcsesség, a józanság, a mértékletesség, egyszóval mindenféle erény letéteményesének, ha úgy tetszik, egyfajta eszményképnek, aki szavatolja az állam mind politikai-gazdasági, mind erkölcsi épségét. Másként, vagy Erasmusszal szólva: úgy kell afféle földi istenségnek (numen terrestre) lennie, hogy ne legyen tudatában annak, hogy földi istenség. Hogy ez túl sok-e elvárásból, vagy az volt túl kevés, amit a korabeli uralkodók nyújtottak, azt mérlegelje az olvasó, miután elolvassa ezt a hosszabb lélegzetű esszét, mely 1515-ben, egy évvel a magyarul is olvasható, esszénk gondolatait tovább vivő A keresztény fejedelem neveltetése c. írása előtt jelent meg először.
Ajánljuk hát különösen is a bolondoknak, a politikusoknak, és főként a bolond politikusoknak, politikus bolondoknak. Kányádi Sándor Négy félbarna sorát travesztálva – erasmusi szellemben – akár még azt is tanácsolhatnánk nekik, hogy
Politikusok ne politizáljatok
Bolondok ne bolondozzatok
Politikusok ne bolondozzatok
Bolondok ne politizáljatok. [2]
Erasmus
Királynak és bolondnak születni kell
201. adagium
Anneus Seneca, ez a – miként Tacitus mondja [3] – bájosan szellemes ember, ami abból a mulatságos könyvecskéből is kiderül, melyet Claudius császár ellen írt [4] (amúgy nemrég találtak rá Németországban, és ki is adták), nos, ebben az imént említett művecskében így közli a mondást: királynak is, bolondnak is születni kell. Ám jobb, ha a saját szavait idézzük: tudom – mondja – hogy szabad ember lettem azon a napon, mikor élete végéhez ért, aki igazolta a közmondást: királynak is, bolondnak is születni kell. [5] És ugyanitt: egyetlen házból megölte Crassust, Magnust, Scriboniát, három semmirekellő ökröt, de mégiscsak nemes embert, Crassus meg egyenesen olyan ostoba volt, hogy akár császár is lehetett volna. [6] Egy másik helyen, homályosabban ugyan, de ugyanarra céloz egy versben: elszakította a császár ostoba élete sorját. [7] Ha igaza van Hésziodosznak [8], és nem teljesen légből kapott az, amit a népi szólás-mondás hirdet, talán nem lenne haszon nélkül való kikutatni, hogy mi szolgáltatta az alapot e közmondás számára, mely két olyannyira különböző emberfajtát kapcsol össze, mint a király és a bolond, mégpedig úgy, hogy egymás hasonmásainak tűnjenek; különösen, ha tekintetbe vessz-k, hogy a királyok soron kívüli dicsősége, egyedülálló méltósága abból származik, hogy bölcsességben, körültekintésben, éberségben fölötte állnak másoknak. El kell hát fogadnunk, hogy ama régi királyok többségükben rendkívüli mértékben ostobák voltak, ahogy ez egyrészt a költők meséiből, másrészt a történészek műveiből kiderül. Homérosz, és az ő nyomába lépve, a tragédiaköltők inkább hiúnak, mint értelmesnek festették le Agamemnónt. Mert mi ostobább annál, mint egyetlen lánya kegyetlen legyilkolásval vásárolni meg a győzelmet? [9]Mi őrültebb dolog, mint egy barbár leánykáért olyannyira gyermetegen civódni, hogy miután a saját szerelmét megtartani nem tudta, megfosztotta Akhilleuszt a nőcskéjétől, egyúttal a legnagyobb veszélybe sodorva a sereget?[10] Ezt követően pedig milyen balgán zsörtölődött Akhilleusz szerelmi vakságában, milyen gyerekesen panaszkodott az anyjának! És mégis, a költő őt egyedül állítja elénk, mint a kiváló fejedelem utolérhetetlen példaképét. Ezenkívül: mennyire esztelenül háborgott Aiax. [11] Mennyire agyalágyultan eszelősködött Priamosz [12], midőn Helénát, ezt a szemérmetlen nőcskét a keblére ölelve, és a lányának nevezve, azt állította, hogy nem bánja a háborút, melyben annyi vereséget szenvedett, melyben oly sok gyermekétől megfosztották, melyben oly sokszor teperte le a gyász, és a tetejében Parisz sem tarthatta meg a szerelmét. Kell-e ide több példa? Az egész Iliász teljes hosszában semmi egyébről nem szól, mint arról, hogy mint forrongtak ezért buta népek, dőre királyok, miként azt Horatius elegánsan megfogalmazta. [13] Igaz, az Odüsszeának is megvannak a maga faragtatlan és ostoba kérői és Alkinooszai [14]. Sőt magát Herkulest is izmos és bátor, ám tompaagyú és faragatlan fickónak ábrázolták. Már Hésziodosz is, akit többen Homérosz elődjének tartanak, a fejedelmeket ajándékleső eszteleneknek nevezte. [15] Gondolom azért, mert kevéssé értettek az államügyek intézéséhez, és eszközökben való válogatás nélkül a vagyonszerzésre törekedtek inkább, mint a közjóra. Ilyennek gondolták Midászt is, aki ostobasága miatt szamárfüleket kapott. [16] És nem tudom, idetartozik-e, hogy a régi teológusok – nyilvánvalóan költők – Apollónak és Minervának bölcsességet tulajdonítottak, Jupiternek, az istenek és emberek uralkodójának pedig csak a háromágú villámot, a bólintást és a szemöldök mozgatását hagyták meg, mellyel az egész Olümposzt megremegtette. [17] Egyébként volt-e valaha olyan bohóc, volt-e olyan naplopó, aki léhábban bohóckodott volna vagy semmirekellőbb lett volna, mint az, akire a világ feletti uralmat ruházták? Hattyúvá változott, majd bikává, meg aranyesővé, ilyen fortélyokkal csalta meg a feleségét; nőcskék után leskődött, megvesztegette Ganümédészt, és fattyakkal töltötte meg az eget. Ugyanígy Neptunust és Plutót is erőszakosnak és könyörtelennek képzelték, bölcsességet azonban egyikőjüknek sem tulajdonítottak.
De hagyjuk a meséket, és forduljunk újabbkeletű történetek felé; mit gondolsz, milyen lélek lakozott Krőzusban, a lidek királyában – már ha csakugyan olyan volt, ahogyan Hérodotosz ábrázolta – , aki felhalmozott drágaköveiben és aranyában bízva, megsértődött Szólonra, amiért az nem nevezte boldognak? [18] Vagy ki tudna őrültebb dolgot kiötleni Xerxésznél, aki követeket küldött az Athosz hegyhez, sértő és fenyegető levelekkel rémiszgette, vagy megparancsolta, hogy bizonyos számú korbácsütéssel büntessék meg a Hellészpontoszt? [19]Nem kevésbé királyhoz méltóan bohóckodott Nagy Sándor, midőn apját megtagadva, Zeusz fiaként üdvözöltette magát, versengett a borivásban, talpnyalóitól eltűrte, hogy a lakomákon istenként imádják, panaszkodott, hogy túl szűk ez a világ az ő győzelmei számára, és átkelve az óceánon, olyan világok után kutatott, melyeket aztán legyőzhet.[20] Hogy ne is említsük közben a Dionüszioszokat, Ptolemaioszokat, Iuliusokat, Nérókat, Tiberiusokat, Caligulákat, Heliogabalusokat, Commodusokat, Domitianusokat, akik közül némelyik istennek neveztette magát, holott az ember névre is méltatlan volt, némelyik kegyencei körében paprikajancsit csinált magából, némelyik pedig nagyravágyástól hajtva az egész világot örült háborúkkal rengette meg.
De igencsak balgának tűnhetek, amiért hozzáfogtam ehhez a felsoroláshoz, mint aki – ahogy mondani szokás – vizet keres a tengerben. [21] Lapozd fel inkább a régebbi és újabb évkönyveket, minden bizonnyal azt találod, hogy alig van néhány olyan század, melyben akad egy-két fejedelem, aki rendkívüli ostobasággal ne hozott volna teljes romlást az emberiségre. Mert a fejedelem vagy ostoba a földkerekség nagy romlására, vagy bölcs mindenek javára. Igaz, könnyebb ártani, mint használni, s gyorsabban harapódzik el és könnyebben ér célt a kártékonyság, mint a hasznosság. Manapság több olyan fejedelem is akad, aki mindenre inkább törekszik, csak arra nem, ami méltóvá tenné a fejedelem néve, az ostoba köznép pedig mindent megbámul a királyokban, csak azt nem, ami csakugyan kívánatos lenne. Milyen ifjú a fejedelem! Ajánlj így vőlegényt a menyasszonynak, ne fejedelmet az országnak! Milyen csinos! Helyénvaló, ha így bókolsz egy asszonynak! De mennyire kigyúrt! Jól beszélsz, ha egy atlétát dicsérsz így agyba-főbe! Erős és jól bírja a gyűrődést! Ilyenformán istállófiút vagy csicskást szokás ajánlani! Sok aranyat harácsolt össze! Ügyes uzsorást ajánlasz! Jól csűri-csavarja a szót! Ezért a szofistát szoktam csodálni! Szépen énekel és jól táncol! Így a színészeket és zenészeket dicsérik, nem a királyokat. Legyőzhetetlen az ivásban! (egyébként a régi fejedelmek is gyönyörűségüket lelték ebben a dicséretben). Ügyes vagy, ha így kínálod nekem a szivacsot! Karcsú és egy fejjel kimagaslik a többiek közül! Ez nagyszerű, ha valamit le kell emelni a legfelső polcról! De még az is, hogy „jól kockázik, ért a társasjátékokhoz”, egy hitvány semmirekellőnek válik dicséretére, ám szégyen a fejedelemnek! Összehordhatsz nekem mindent – öltözetet, aranyat, drágaköveket, szobrokat, vezesd bár vissza azt Herkulesre, vagy ha akarod Kodroszra [22] vagy Kekropszra [23] – hacsak nem olyan lélekről beszélsz, mely távol áll a csőcselék ostobaságától, mely ment a talmi dolgok utáni ocsmány vágyakozástól, a tömegre jellemző hamis hiedelmektől, nem gondolom, hogy királyhoz méltó dicséretet hallok. Nem meggondolatlanul írta az isteni Plátón, hogy az államok csak úgy lehetnek boldogok, ha a hatalmat a filozófusokra bízzák, vagy ha az, aki hatalomra kerül a filózófiával foglakozik. [24] Továbbá, filozófiával foglalkozni nem azt jelenteni, hogy köpenyt meg tarisznyát hordunk, és szakállat eresztünk. [25] Hát micsodát? Azt, hogy megvetjük azt, aminek a csőcselék balgán hódol, és egészen másként gondolkodunk a dolgokról, mint ahogy a tömeg gondolkodik. [26] Nem látom, hogyan volna lehetséges, hogy az aki úgy gondolja, hogy neki mindent szabad, aki a vagyont, mint valami rendkívüli dolgot bámulja, aki úgy véli, hogy a hatalom kedvéért az esküt is meg lehet szegni, akit a hiú dicsőségvágy hajt, aki ocsmány kívánságok rabja, aki minden ízében reszket a haláltól, jóravaló fejedelem legyen. Először is, minden egyes dologról helyes ítéletet kell formálnia, mivel a kellőképpen át nem gondolt gondolatokból – melyekből, mint forrásokból, mindenféle cselekedet előbuzog – szükségképpen fonák cselekedetek származnak. A következő lépés az, hogy irtózzanak minden ocsmányságtól, és vonzódjanak mindenhez, ami jó. A valódi bölcsesség ugyanis nem csupán az igazság ismeretét foglalja magába, hanem a jóra való törekvést, és annak szeretetét is. Talán akadnak olyanok, akik belátják, hogy háborút csak súlyos emberi veszteségek árán lehet viselni, és hogy valami ősi és ócska jogcím nem elég a hatalomhoz, – mégis a nagyravágyás arra ösztökéli őket, hogy fegyverrel emésszék el a világot. Olyan is akad, aki látja, hogy az állam legveszedelmesebb pestise származik abból, ha nem olyan bírákat nevez ki, akik tudásukkal, tapasztalatukkal, becsületességükkel a leginkább az állam hasznára lehetnének, hanem olyanokat, akik a legnagyobb pénzösszeget ajánlják, – a pénzsóvárság mégis arra indítja, hogy – nem törődve a közállapotok romlásával – a maga kincstárát gazdagítsa. És van olyan, aki megérti, hogy a fejedelemnek kötelessége – mivel az adót mindenkitől beszedi – mindenki érdekeit előmozdítani, elnökölni a bírósági ügyekben, megakadályozni a gaztetteket, szemmel tartani a bírákat, helyreigazítani a kártékony törvényeket, – és mégis az élvezetek elvonják ettől a feladattól, és nem engedik, hogy fejedelemhez méltó ügyekkel foglalkozzon. Van aki úgy gondolja, hogy hasznára tudna lenni az embereknek, ám nem anélkül, hogy veszélyeztetné a maga életét. Aki pedig a halált a legnagyobb szerencsétlenségnek tartja, magára fogja hagyni az államot.
Mindenekelőtt tehát meg kell szabadítani a fejedelem lelkét minden tévelygéstől, hogy megérthesse, mi az ami valóban tiszteletreméltó, ami valóban dicsőséges, ami valóban magasztos. Aztán belé kell csöpögtetni az ocsmányságtól való irtózást, illetve a jó szeretetét, hogy ezáltal megérthesse, mi illik a fejedelemhez, és semmire ne törekedjen azon kívül, ami méltó a jó és jólétet biztosító fejedelemhez, azaz arra ügyeljen, ami tisztességes, kizárólag ezzel a mércével mérjen mindent, és soha el ne tántorodjon ettől a céltól. Amit ugyanis bölcsességnek hívnak, szükségessé teszi, hogy a fejedelmek minden másban is annyira a közönséges halandók felett álljanak, amennyire méltóságban, vagyonban, ékességben felettük állnak. Bárcsak minden keresztény fejedelem legalább ama bölcs királyt [27] követné, akinek midőn lehetősége volt bármit kérni attól, aki mindent megadhat, semmi mást nem kért, csupán bölcsességet, mégpedig bölcsességet ahhoz, hogy helyesen kormányozza a rábízott népet. És ugyan mi mást akart a fia elméjébe vésni, mint a bölcsesség szeretetét, és az arra való törekvést? [28] Erre irányult az is, hogy az egyiptomiak az uralkodó képmását úgy ábrázolták, hogy szemmel és jogarral festették meg. [29] Nyilván azért, mert ami testnek a szem, az a valódi fejedelem az állam számára. Mint égen a nap, olyan a fejedelem a népnek. A nap a világ, a fejedelem pedig a nép szeme. Ami a lélek az emberben, az a fejedelem a városban. A lélek gondolkodik, a test engedelmeskedik. És bár a lélek uralkodik a test felett, a test javára uralkodik; nem a maga hasznára, mint a zsarnok, hanem annak javára, aminek felette áll. Végül, a jóravaló fejedelem mindenben a gondviselő Isten élő képmásának mutatkozik. Annál fenségesebb a fejedelem, minél inkább hasonlítani igyekszik a maga példaképéhez. Isten mindent lát, mindent tud, és nem az indulatok vezérlik. És bár a leghatalmasabb, egyúttal a legjobb is. Mindenkivel jót tesz, még az arra méltatatlanokkal is. Ritkán büntet, és akkor is kényszeredetten. Értünk, és nem a maga kedvéért kormányozza a világot. Ha használni tud nekünk, számára az maga a jutalom. A romlott fejedelem éppen ellenkezőleg, az ördög képmásának és helytartójának tűnik. Vagy nem gondolkodik, vagy ha gondolkodik, az állam romlásán töri a fejét. Minden hatalmát az állam pusztulására használja. És minthogy mindenkinek igen sokat árthat, még annál is többet akar ártani, mint amennyire képes.
Nincs szebb, nincs jobb, nincs Istenhez közelebb állóbb a jó királynál. A rossz fejedelemnél viszont semmi nem utálatosabb, semmi nem rosszabb, semmi nem ördögibb. A jóravaló fejedelem olyan mint valamilyen istenség, ellenben a zsarnoknál semmiféle szörnyeteg nem ártalmasabb. Zsarnok mindenki, aki a maga érdekében uralkodik, akármilyen névvel is cicomázzák. Nem a mi dolgunk az előljárókról ítéletet mondani, ám mégis kénytelenek vagyunk – nem éppen sóhajtozás nélkül – áhítani, hogy ama bölcsesség, amelyről szóltunk, meglegyen a keresztény fejedelmekben. Mert honnan máshonnan is származna az a sok felfordulás, az a sok újra meg újra megkötött és megszegett szövetség, az állandó zendülések, rajtaütések, harcok, fenyegetések, belviszályok, mint a balgaságból? És nem tudom, hogy vajon a romlásért, nem kis mértékben, nem minket magunkat terhel-e a felelősség? A hajó kormányát kizárólag tapasztalt emberre bízzuk, holott csak néhány utas és egy kevés portéka forog esetleg veszélyben, az államot pedig, melyben ezer meg ezer ember élete forog kockán, bárkire rábízzuk. Ahhoz, hogy valaki kocsihajtó legyen, tanul, gyakorol, készül; ahhoz viszont hogy valakiből fejedelem legyen, elégségesnek gondoljuk, ha annak születik. Pedig helyesen gyakorolni a hatalmat, amennyire messze a legszebb feladat, éppúgy mindennél nehezebb is. Kiválasztod, hogy kire bízzad a hajót, de nem választod ki azt, akire oly sok várost, oly sok emberéletet bízol?Ám legyen, bevettebb dolog ez annál, hogysem meg lehetne ingatni. Fejedelemnek születik az ember, és bárkinek is kedvezzen így a sors, akár derék legyen, akár gazember, akár bolond, akár bölcs, akár épelméjű, akár megtébolyodott, elég ha emberi ábrázata van, őt illeti a legfőbb hatalom. Ha úgy tartja kedve, vágóhíddá és mészárszékké teszi a világot, és teljesen felforgatja az egyházi és világi rendet.
Ám ha ezen a dolgon változtatni nem is lehet, gondos oktatással legalább javítani lehetne rajta, azaz, ha már nem választhatunk alkalmas embert az uralkodásra, törekednünk kell arra, hogy azt, akit a sors nekünk szánt, tegyük uralkodásra alkalmassá. Látjuk, hogy a családapa mennyi gonddal-bajjal, mennyi buzagalommal neveli a fiát, aki csupán egyetlen birtoknak lesz majd az ura. Mennyivel gondosabban kell hát nevelni azt, aki mindenki javára lesz jó vagy mindenki romlására lesz gonosz, akinek egyetlen bólintásától függ a földkerekség üdve vagy pusztulása? Mennyi tanítással, filozófiai rendszabállyal kell felvértezni a szívét, nemcsak a bajok ellen, melyek a városokban felütik a fejüket, hanem a jósors ellen is, mely karöltve szokott járni a gőggel és a balgasággal, az élvezetek ellen, melyek a legjobb természetet is megrontják, és legfőképpen a talpnyalók ártalmas hízelgései ellen, a sok gyilkos „remek, Felség!” és „nagyszerű, Felség!” ellen, melyet annál inkább zengenek, minél esztelenebbül viselkedik a fejedelem. Úgy gondolom, hogy a fejedelmet már egészen kiskorában egy rátermett mesterre kell bízni. Mert csak akkor lehet jól formálni, amikor még nincs tudatában annak, hogy fejedelem. Mielőbb alkalmazni kell – újra hangsúlyozom – valakit, aki formálja, és ennek kiválasztásában már csak azért is igen körültekintőknek kell lennünk, mert a fejedelmet választani nem, tanítani azonban lehet. Úgy gondolom, hogy a mester a még nyílt és fogékony lelkecskébe belecsöpögtetheti a fejedelemhez méltó gondolatokat, felvértezheti az erénnyel kapcsolatos legjobb tanításokkal, megértetheti vele a valódi fejedelem és a zsarnok közötti különbséget, elébe tárhatja, hogy amennyire Istenhez közel álló egy jóravaló király, éppolyan ocsmány fenevad és istenátka a zsarnok. Intheti arra, hogy aki a maga érdekében uralkodik és nem az állam javára, az zsivány és nem fejedelem, és semmi különbség nincs a kalózok és a kalózszellemű fejedelmek között, ha csak az nem, hogy minél hatalmasabbak a fejedelmek, annál nagyobb romlást hozhatnak az emberekre. Szívébe vésheti, hogy ezer meg ezer embernek, sőt az egész világnak a hasznára válhat, csak azáltal, hogy jó és bölcs férfiúnak mutatkozik. Taníthatja arra, hogy a keresztényeknél a hatalom nem más, mit az állam kormányzása, és semmiképpen nem a birtoklása; hatalomnak nevezzük ugyan, de a fejedelemnek emlékeztetnie kell magát arra, hogy szabad embereken és keresztényeken uralkodik, azaz kétszeresen szabad embereken. Ezenfelül, ahhoz hogy valaki fejedelem lehessen, nem elég annak születni, nem elég az ősök szobra, a jogar és a korona. A fejedelmet a bölcsességben kitűnő szellem, a haza épségével való szüntelen törődés teszi, és az, hogy semmi másra nem néz, csakis a közjóra. Intheti arra, hogy ne az ostoba csőcselék tapsával vagy a talpnyalók hízelkedéseivel mérje magát; hogy semmit ne tegyen a gyűlölet, a szerelem, a harag vagy valamilyen szenvedély ösztökélésére; hogy a bírák kinevezésében, a törvények alkotásában, és minden egyéb kötelességében, egyetlen célt tartson szem előtt, mégpedig a tisztességet és a közhasznot; nem elég, ha ő maga senkivel szemben nem követ el jogtalanságot, a fejedelemnek hivatalnokai becsületességéért is kezességet kell vállalnia; nem az dicséri a fejedelmet, ha országa határait kiszélesíti, ha szomszédjait fegyverrel leigázza, hanem az, ha minél szilárdabban a jogosságra építi országát, s jó gazdálkodással és egyéb békés eszközökkel felvirágoztatja. Taníthatja, hogy törekedjen a jó cselekedetekre, legyen kész a megbocsátásra, a büntetéshez úgy viszonyuljon, mint a barátságos orvos, aki levágja vagy vassal égeti azt a testrészt, melyet nem lehet megmenteni; hogy gondosan elkerüljön mindent, amiről úgy látja, hogy az állam nagy romlásához vezetne; és főként, hogy minden módon kerülje a háborút, mivel egyéb dolgokból különféle gonoszságok származnak, a háború viszont a gonoszságok tömegét egyszerre okádja ránk. Ilyen és ehhez hasonló tanításokat kell, a bölcsek mondásainak és a jeles fejedelmek példáinak segítségével, a gyermeki lélekbe vésni.
Ám manapság azt látjuk, hogy senkit fonákabbul és hanyagabbul nem nevelnek, mint éppen azokat, akiket igencsak fontos volna minél gondosabban nevelni. A gyermeket, aki a világon uralkodik majd, ostoba nőcskék gondjaira bízzák, akik nemhogy valami fejedelemhez méltó dologra okítanák, hanem még arról is lebeszélik, amire a tanítómesterük inti, ha pedig természetétől fogva hajlana a szelídségre, eltántorítják attól, és arra tanítják, hogy viselkedjék fejedelem, azazhogy zsarnok módjára. Mindenki hízeleg, mindenki udvarol neki. Megtapsolják az udvari emberek, kedvében járnak a miniszterek, még a tanítómester is csúszik-mászik előtte, és nem abban jár, hogy jóravaló fejedelmet neveljen a hazának, hanem abban, hogy ragyogó jövőt biztosítson számára. Hízeleg neki a teológus, akit közönségesen gyóntatónak hívnak, miközben valamilyen püspöki székre sandít. Hízeleg neki a magisztrátus, szája íze szerint beszélnek a játszó-és asztaltársak. Igen találóan mondta hát Karneadész [30], hogy a királyok a lovagláson kívül semmi sem képesek becsülettel megtanulni; merthogy egyedül a ló – mivel nem tud különbséget tenni fejedelem és paraszt között – nem hízeleg neki, sőt leveti azt, bárki is legyen, aki rosszul üli meg.
Már zsenge gyermekkorban arra tanítják, hogy dőlyfös és pöffeszkedő legyen, arra biztatják, hogy bármit szabadon megtehet. Folyton azt hallja, hogy minden birtok a fejedelemé, hogy a fejedelem a törvények fölött áll, hogy az egyetemes törvények és rendeletek a fejedelem szívében rejteznek. „Szent felség”, „fenség” [31], „isteni” [32], „földre szállt isten” és hasonló dicsőítő megszólításokat hall. Egyszóval, már gyermekkorában sem tanítják semmi egyébre, mint hogy a zsarnokot játssza. Aztán idejekorán nőkhöz cipelik; mindenki babusgatja, ajnározza, kényezteti. Ehhez járul a pajtások elpuhult serege, akik semmi másról nem beszélnek, semmi egyébről nem tréfálkoznak, csak a lányokról. Mindezek mellett kockázással, tánccal, lakomázással, lantjátékkal, csellengéssel tölti ideje jórészét. És ha megesik olykor, hogy olvasásra fordítja az idejét, vénasszonyos meséket olvas, vagy ezeknél is ártalmasabb történeteket. Ezeket olvasva, a lélek, minhogy nem erősítette meg ellenméreg, megtelik csodálattal és – ahogy a görögök mondják – zélosz [33]-szal az olyan romlott uralkodók iránt, mint példának okáért, Iulius Caesar, Xerxes vagy Nagy Sándor. Ami ezekben a legaljasabb, abban lelik leginkább gyönyörűségüket. Ezektől veszik az eszelős késztetéseket, a legrosszabb példákat. Végy példának egy akármilyen szellemet, akit nem – ahogy kellett volna – sokak közül választottak, vedd hozzá, hogy olyan fonákul nevelik, hogy az még Ariszteidész [34] szellemét is megrontaná, vedd hozzá a hízelgés mérgét, az élvezeteket, melyek sehogyse illenek össze a bölcsességgel, vedd hozzá a kéjsóvárságot, a pompát és gazdagságot, a hatalmat, vedd hozzá a dacos kort, melyben az ember természettől fogva a hajlamos a legrosszabbra, mindezek tetejébe számíts hozzá egy hamis és álnok gondolatokkal megfertőzött elmét – és csodálkozol, hogy ilyen alapismeretekkel kerülve az állam élére, kevéssé bölcsen kormányozza azt? De – mondják – ifjú még. A tapasztalat majd bölccsé teszi. Csakhogy a fejedelem nem lehet ifjú, még akkor sem, ha egyébként az. És ha silány az a bölcsesség, amit tapasztalatból szerez meg az ember, fejedelmek esetében még silányabb. Sokba kerül az államnak fejedelme bölcsessége, ha háborúzva tanulja meg, hogy a háborút minden módon kerülni kell; ha csak azután érti meg, hogy a magisztrátust derék férfiakra kell bízni, miután látja, hogy a gazfickók meggondolatlansága tönkretette az államot. Az sem megengedhető, hogy miként az, aki lanton játszik, mielőtt elsajátítaná a lantjáték művészetét – ahogy Xenophón[35] írja – jónéhány lantot elront és tönkrever, a fejedelem az állam romlásából tanulja meg annak kormányzását. Nem kell hát csodálkozni, ha azt látjuk, hogy visszás dolgok történnek. Semmi meglepő nincs abban, hogy a testből származó indulatok, melyeket a léleknek meg kellene zaboláznia, éppen a lélekből törnek a testre, hogy a szem kevésbé lát, mint a test többi része, hogy mindenki ártalmára és romlására van az, akinek Isten helytartójaként, mindenki javát kellene szolgálnia. Talán nem azt látjuk, hogy a híres városokat, melyeket a nép emelt, a fejedelmek lerombolják? Talán nem azt látjuk, hogy a hazát, melyet a polgárok szorgalma gyarapított, a fejedelmek ragadozása kifosztja? Talán nem azt látjuk, hogy a köznépből származó bírák jó törvényeket hoznak, a fejedelmek bemocskolják? Talán nem azt látjuk, hogy a nép békére vágyik, a fejedelmek háborút szítanak?
Úgy gondolom, ezek szolgáltatták az alapot a szóban forgó közmondás számára, melytől, nem is tudom mimódon, messzire elkanyarodtunk, ám most visszatérünk hozzá. Azért mondták tehát, hogy bolondnak és királynak születni kell, mert a régiek barbár királyai többnyire olyanok voltak, amilyenek bárcsak ne lennének korunk fejedelmei! A bolondnak az értelem hiánya miatt mindent megengednek, a királynak, hatalma okán, minden dicséretére válik. De értelmezhetjük úgy is a mondást, hogy az a bolondok és a királyok egyforma boldogságára vonatkozik, tudniillik a királyoknak a gazdagság mindent megad, amit csak akarnak, ám a bolondok sem kevésbé boldogok az önkór [36] miatt, melytől úgy érzik, hogy semmi jónak nincsenek híjával. Úgy tűnik, hogy a közmondás a rómaik körében született, akik a király megszólítást barbárnak és zsarnokinak tartották, s az általános szabadsággal ellentétesnek, melyre azidőtájt különösen is törekedtek.
- [1] Játék az isteni Claudius haláláról (Apocolocyntosis) I.
- [2] Magyarok ne magyarkodjatok/cigányok ne cigánykodjatok/magyarok ne cigánykodjatok/cigányok ne magyarkodjatok.
- [3] Annales XIII,3
- [4] Seneca: Játék az isteni Claudius haláláról (Apocolocyntosis). Ford. Szilágyi János György
- [5] Apocol. 1. Szilágyi János György fordításának felhasználásával.
- [6] Seneca szövege e helyen romlott. Az értelmezés vitatott, én Szilágyi fordítását követem. Apocol. 11.
- [7] Apocol.4 Ford. Szilágyi János György
- [8] Erg. (Munkák és napok) 763-764
- [9] Iliász IX, 145; Eüripidész: Iphigenea Auliszban, 414
- [10] Iliász I
- [11] Iliász XXIII, 473kk.
- [12] Iliász III, 161kk.
- [13] Epist. I, 2, 8. (ford. Urbán Eszter)
- [14] Vendégszerető király az Ödüsszeában. Erasmus – úgy tűnik – nem becsülte valami sokra. Lásd Adag. 1232
- [15] Erg. 38-40