Oscar Wilde utolsó mondata állítólag az volt, hogy „Gyűlölöm ezt a tapétát! Kettőnk közül valakinek mennie kell!” De vajon mi volt Zrínyi Miklós utolsó mondata? Utánajártunk.
Bevallom, egészen mostanáig, amíg egy latin szövegrész nem homályosított föl a dolog régiségéről, folyamatosan abban a gyermekkori hitemben voltam, hogy a közismert jelentésű, általánosan használt gesztus valamiképpen az amerikanizált, modern tömegkultúrából szivárgott át hozzánk, és ugyaninnen terjedt el szerte a nagyvilágban. Máig előttem van majommozgású osztálytársam, aki az iskola udvarán, fogócska közben velem szembefordulva lóbálja két kezét, és mutatja a félreérthetetlenül sértő jelet felém, amit talán a robotzsaruból vagy a terminátorból lesett el, és először nem is nagyon értek (mivel nekünk nincs videónk, így a filmipar e csodás teremtényei felől még tökéletes ártatlanságban vagyok), de mégis gyomron üt szemtelensége, olyannyira, hogy a következő pillanatban már én akarom őt gyomron ütni, de legalábbis a nyakára lépni, vagy a belét kiontani. A popkultúra időnként igen ősi rétegeiről ekkor még semmit sem tudtam; a mutatványt a filmekből és kortársaimtól elsajátítva, majd kamaszkoromban magam is széleskörűen alkalmazva, végül pedig egyre inkább elhagyva töltöttem napjaim mindezidáig béketűrően; nem kerestem a bajt, és egyáltalán fogalmam sem volt, hogy milyen dicső, hazafias és mélyen magyar konnotációi vannak annak a bizonyos fuck you-nak.
Mert már a régi görögök is, kezdhetnénk, de egyszerűbb, ha a meglepően alapos és szakszerű internetes lexikonszócikkhez utasítjuk azon olvasóinkat, akik a témában hozzám hasonlóan járatlanok lettek volna eddig a pontig.
Érdemes azért még felidéznünk a szinópéi Diogenész történetét, akit (Diogenész Láertiosz tanúsága szerint) egyszer valamilyen idegenek délutáni boros álmából felkeltettek, ráadásul az ismert szónokot, Démoszthenészt keresték rajta: „Elmentek ti a pics@ba” – üvöltötte feléjük, miközben öklét rázta, amelyből csak középső ujja meredt ki – „ott keressétek azt a szókufárt!” Szintén megemlíthetjük a rómaiaikat, akik eredeti fallikus értelmében éltek vele és használták, elég Juvenalisra, Martialisra vagy Petroniusra gondolnunk. Ugyanez a fallika köszön vissza középkori lovagoknál, akik nem éppen szívélyes üdvözlésként rázták egymás felé a lándzsájukat csata előtt, ezt eddig is tudtuk, de hogy ennél mélyebb (és értsd ezt most teljesen konkrétan) szimbolikája lett volna a dolognak, azt talán csak sejthettük.
És akkor pont a magyarok, akikhez egyes kortárs regényhősök azért látogatnak el, hogy megtanuljanak káromkodni, akiknek ilyen irányú verbális műveltségéről ódákat zeng a nemzeti emlékezet, ahol az első lejegyzett, harctéri káromkodás már lassan 700 éves lesz weztegh kwrwanewfya zaros nemeth, tehát akkor pont a magyarok nélkülözték volna a szebb vidékre küldésnek a nonverbális eszköztárát? A genitáliák mutogatásáról, az ellenkező nem oldaláról már XII. századi magyar példánk is van: 1150-ben, midőn Zimonyt ostromolták a bizánciak, egy várbeli (és vérbeli) asszony – szabadon idézve itt Ioannész Kinnamoszt – felhágván a vár fokára, az ostromlóknak hátat fordítva, szoknyáját felhajtotta és az pics@ját mutogatá azoknak, akik bele is lőttek egy nyilat, pont a segge lyukába, így onnan lefordult. (Nem egészen idetartozó, de hasonló eset a Sankt Gallent elfoglaló egyik kalandozó magyaré, aki az apátsági templom tornyára mászott fel, hogy ott könnyítsen magán, de túl részeg volt a mutatványhoz, leesett, és szörnyethalt.)
És most jön a truváj.
1566. szeptember 7-én hajnalban, az éppen nemzeti hérosszá válófélben lévő Zrínyi Miklós – a szemtanúk és a források elbeszélése szerint – beszédet intézett a belső várba szorult katonáihoz, teljes joggal, hiszen helyzetük immár tarthatatlanná vált, a külső vár nagy lánggal égett, a füst kezdett mindent belepni, a belső udvaron halottak és sebesültek, napok óta éhező és kiszáradófélben lévő, agonizáló asszonyok és gyerekek hevertek szanaszét. Beszédének a lényege ez volt, itt nyugodtan idézhetjük dédunokája szépséges sorait:
Ma vitézek, éltünket el kell veszteni,
És ma minden próbánkat lepecsétölni.Mi vitézül éltünk, vitézűl meghaljunk,
Egész ez világnak evvel példát hadgyunk.
(…)
Mivel az tűz miátt itt nem maradhatunk,
Mihent Isten engedi az hajnalt látnunk,
Kimenjünk az várbul, és ott megmutassuk:
Kik voltunk éltünkben, most is azok vagyunk.
Abban is minden egykorú forrás egyetért, hogy páncélját levetve, csupán kedvenc és legdrágább, kék selyemöltönyét vette magára, jobbjába pedig atyjától örökölt, kedves kardját markolta (a ruhába előzőleg 100 aranyat varratott, hogy hóhéra ne maradjon zsákmány nélkül). A másik kezébe – itt már ellentmondás van – a királyi zászlót fogta, de a legautentikusabb forrásunk, Samuel Budina, az egyik túlélő szemtanú horvát elbeszélése alapján írott latin históriája szerint (Budina egyébként ljubljanai volt), ezt a zászlót a vár kapujának kinyitása előtt Juronics Lőrinc kezébe adta. Maradt tehát egy szabad keze. És igen, úgy tűnik, hogy csak egyvalamire használhatta. Pont arra.
Zrínyi Budinánál előadott beszédében ugyanis még egy fontos mozzanat szerepel: miután köszönetet mond bajtársainak azért, hogy esküjüket addig híven megőrizték, illetve arra buzdítja őket, hogy haláluk órájában is hasonlóan bátrak legyenek, vagy legalább a tűztől jobban féljenek, mint a töröktől, így szól:
Quapropter quid igne hic conflagrare volumus? Sinitote exeamus foras in exteriorem arcem strenui milites, mediumque digitum hostibus ostendamus et cum eo fortiter manus conferamus ut post interitum et mortem quisque nostrum famam sibi et gloriam comparet sempiternam.
Azért hát miért akarnánk itt megsülni? Gyerünk, menjünk ki a külsővárba, derék vitézek, mutassuk a középső ujjunkat az ellenségnek és csapjunk össze velük bátran, hogy halálunk után örök dicsőség és hírnév jusson valamennyiünknek.
És így is tett. A kapukat kinyitották, a vitézek, élükön Zrínyivel és zászlótartójával pedig beleszaladtak a janicsárok sortüzébe. A bánt három puskagolyó is érte, a belső várba visszahátráló többi várvédőt felkoncolták, a külső várból átcsapó tűz pedig hamarosan elérte a lőportornyot, ami hatalmas dörrenéssel felrobbant, maga alá temetve mindenkit, aki a közelben és távolban volt, keresztényt és törököt egyaránt. Zrínyi alkalmasint erre a végkifejletre számíthatott. Könnyen kitalálható, hogy mit kiabálhatott (és mit mutathatott) a töröknek, mielőtt rájuk rontott volna:
Na gyertek b*meg!!! Ezt nektek!!!
Ezek után, ha valaki azt mondja Zrínyire, hogy nem volt magyar, hát tehet egy szivességet.
(Természetesen a források szerint háromszoros JÉZUS!-t kiáltott. Ugyanakkor a kettő talán mégsem zárja ki egymást.)