Három napig, egy konferencia erejéig, berlini lakos lehettem. Nem volt időm arra, hogy bejárjam a várost, ahogyan arra sem, hogy a híres klubélet vagy a progresszív művészeti megmozdulások nyomába eredjek. Ám mivel a rendezvény, amin részt vettem, éppen a lerombolt és még most is újjáépülő központban (Berlin Mitte) volt, arról azért sikerült benyomásokat szereznem, hogy a köztéri reprezentáció szintjén
hol is tartanak Bezzegország fővárosában a „múltaddal valamit kezdeni” problémájának megoldásában.
Nem egészen ott, ahol Budapesten (lásd a Szabadság térről szóló sorozatunkat, a szerk.).
Berlin központi része egész Németország politikai és szellemi központja. Itt található a parlament, számos minisztérium, a kancellária, az állami és magán-tévétársaságok székhelye, itt van Berlin egyeteme, a Humboldt is, aminek tőszomszédságában, a múzeum-szigeten és azon kívül, a legjelentősebb múzeumok (régi és új képtár, Pergamon Múzeum, Történeti Múzeum) helyezkednek el, de ugyanitt van a berlini székesegyház is. Olyan fokú koncentrációja ez a szimbolikus tereknek, épületeknek, és a nemzeti kulturális örökségnek, aminek a világon nincs párja.
Hitler álma az volt, hogy ezen a helyen építi majd fel Germániát, az új világfővárost, a Speer által tervezett kormányzati negyeddel, aminek tengelyét a nagy katonai felvonulásokra szolgáló, 120 méter széles sugárút alkotta volna, egyik végén a 100 méter magas diadalívvel, a másikon pedig a 290 méter magas Nagycsarnokkal. A megalomán tervből a birodalmi kancellária valósult meg, illetve a föld alá terelt közúti forgalom befogadására tervezett alagútrendszer néhány darabja. Az ostrom alatt a város nagy részben megsemmisült, a kormányzati negyedben különösen súlyos harcok dúltak, a háború után pedig elsőként a nemzetiszocialista épületeket igyekeztek eltüntetni. A kancelláriát belülről borító vörösmárvány-lapok az egyik metrómegállót díszítik azóta is. A fal és a fal mentén kialakított senkiföldje Berlin Mitte-t is kettévágta: ezen a részen most teljesen új üvegpaloták emelkednek.
Az egyik legfontosabb közölük rögtön a háromszintes főpályaudvar, amit a 2006-os vb-re adtak át. Sietni kellett a munka befejezésével, a legfelső szinten a vágányok fölé húzott tető összesen még ma is száz méterrel rövidebb a tervezettnél, de a berliniek így is elégedettek vele: miután ily módon úgyis az első osztály utasai kénytelenek az esőben várakozni (a távolsági vonatokon az első osztály a szerelvény elején van mindig), ezzel a társadalmi egyenlőségnek is áldozunk – mondják. A hatalmas pályaudvarról kilépve és a Spree-n átkelve a szövetségi kancellária modern épületegyütteséhez érünk. A csupaüveg és áttört beton-épület a politikai transzparencia építészeti megvalósulása: minden oldalról keresztüllátni rajta.
Nem vicc, kevéssel reggel nyolc előtt, mikor a pályudvar felől elsétáltam mellette, már ülésezett a kabinet, a saját szememmel láttam. Mögötte az egykori Reichstag, ma Bundestag épülete, ahol a transzparencia talán még látványosabban érvényesül. Az ülésterem feletti régi kupolát itt egy modern üvegkupolával helyettesítették, ahová előzetes bejelentkezés után bárki bemehet és élőben, a honatyák és honanyák feje felett szemlélheti meg a törvényalkotás folyamatát. Továbbhaladva a Brandenburgi kapuhoz érhetünk, ahonnan az Unter den Linden sugárútja és a Tiergarten parkja kezdődik. Ha innen visszamegyünk, újra a kanyargó Spree mellett találjuk magunkat, a kancellária épülettömbjének sarkánál. A parton a partfalra festett fehér keresztek emlékeztetnek a nyugatra való menekülés közben lelőtt keletiekre. Innen kelet felé véve az irányt, az állami televízió, az ARD székháza előtt haladunk el. Szemben, kissé följebb az RTL, Reuters, stb. székháza. Mögöttük, távolabb a Charité kórház hatalmas tömbje. Elérkezünk a Firedrichstrasse állomáshoz. Németországban ez volt az egyetlen hely, ahol életvitelszerűen az utcán élő hajléktalanokat láttam. Koldulásból élnek, az emberek adnak is nekik többnyire, az aprót beváltják a sarki pékségben, aztán sört vesznek rajta, vagy ételt a kutyájuknak. Az állomással szemben a parton, a politikusok törzshelye, a nevével is (nem kevés iróniával) szintén a politika elérhetőségét és ellenőrizhetőségét sugalló Ständige Vertretung, azaz Állandó Képviselet. Kocsma és étterem egyben, az árak ugyanolyanok, mint máshol, ha van hely, akárki beülhet, csak legfeljebb összefut Merkel asszonnyal, és rákérdezhet a minimálbérre vagy az útdíjra. Igaz, őt ritkán látni ott, a közelben van lakása a Múzeum-szigettel szemben, a Spree-parton.
A megosztottság éveiben a Friedrichstrasse-állomás volt a kelet-nyugat közötti vonatközlekedés csomópontja. A mellette álló ronda bódé-épületben egykor az útlevélellenőrzés és a vám működött. A nép szája – a pátosz és a humor sajátos, berlini keverékével – a Könnyek Palotájának nevezte (Tränenpalast), hiszen akinek itt sikerült felülnie egy nyugatra tartó vonatra, az már nem tért vissza, családot, barátokat, mindent maga mögött kellett hagynia. Ha innen a Geschwister Scholl utcán elhagyjuk a Spree partját, áthaladva a magasvasút árkádjai alatt, és ellenállva az ugyanott, a pálya alatti bolthajtásokban berendezkedett kocsmák és éttermek csábításának, pár lépéssel az egyetemen és az Unter den Lindenen találjuk magunkat.
Más itt a múlthoz való viszony, mint nálunk.
Részben felszabadultabb, ami azt jelenti, hogy lehet vele viccelni, újra lehet gondolni, és szereplői felett nyugodtan lehet ítélkezni is, bávatag tisztelet senkinek nem jár. A másik oldalon viszont, részben ennek a felszabadultságnak köszönhetően is, a dolog egyértelműen a rendezés, a konszenzusos múltkép kialakítása illetve a jelennek és jövőnek szóló, érvényes tanulságok levonása felé halad, ami irígylésreméltó. Németország megszületőben lévő, modern fővárosának szimbolikus terei is e gondolat jegyében újulnak meg. A múlt öröksége, annak minden sötét foltjával együtt annyira gazdag, hogy érdemes értő szemmel válogatni benne, mintsem képromboló dühvel fordulni minden ellen, csak azért, mert ez náci, emez meg kommunista volt.
Goebbels egykori propagandaminisztériumának épülete ma a munkaügyi minisztériumnak ad otthont.
Funkciójának megfelel, lerombolni kár lett volna. A Humboldt főépületének aulájában a Marx-idézetet nem verték le, bár elég vonalas szöveg: Die Philosophen haben die Welt nur verschieden interpretiert, es kommt drauf an, sie zu verändern. (A filozófusok a világot csak különféleképpen értelmezték; most az következik, hogy meg is változtassuk)
Minek is kellett volna leverni? Marx nem volt német? Vajon nem az ő múltjuk része ez is, amin igazából szégyellnivaló sincs? Az egyetem melletti színházat is meghagyták Gorkijnak; ez is a múlt része, és bárki bármit mond, a tudomány, filozófia és művészet világában nem a név számít, hanem a teljesítmény. Az egyetem előtt Nagy Frigyes lovasszobra figyeli az egykori királyi palota újjáépítését. A porosz királyok és császárok egykori hatalmas kastélyát Walter Ulbricht romboltatta le, a helyén sokáig egy rettentő ronda szocreál épület állt, az NDK-vezetés székháza. A kastély lerombolása értelmetlen volt, természetes, hogy most újjáépítik. Na nem egészen úgy, ahogyan azt sok német szétbombázott városban tették, Frankfurtban, Hamburgban, Drezdában vagy Hildesheimben, ahol néhány szimbolikus, középkori, vagy kora-újkori, a haborúban megsemmisült épület tökéletes replikáját építették meg, vagy mint akár az itt Berlinben, pár száz méterrel arréb található, újra felépített Újzsinagóga esetében. A gigantikus épület betonváza már készen áll, a homlokzat mása lesz az eredetinek, de a mögötte tervezett modern térben az ún. Humboldt Forum fog elhelyezkedni: részben múzeumokkal, részben az ideköltöztetett berlini központi könyvtárral. Az épület ily módon része lesz annak a hatalmas komplexumnak, ami a szomszédos Múzeum-szigettel együtt a világ legnagyobb muzeális együttesét képezi majd. Az egyes épületeket alagutak kötik majd össze, a munkálatok nagy erővel folynak a folyó mindkét oldalán, 2025-re talán befejezik. (A Pergamon-oltár emiatt 2020-ig nem is látogatható.) A világháborús belövések nyomát még mindig magán viselő sziget múzeumaira rá is fért a felújítás, ami után a terület valóban ragyogó ékköve és lüktető kulturális központja lehet majd a városnak.
Nem elég ugyanis valamit pontosan újjáépíteni, attól még nem lesz élő. Újra kell értelmezni a jelentését és meg kell találni azt a funkciót (legalábbis egy demokráciában), ami széles rétegek számára hozzáférhető
és ily módon élettel tölti meg a halott teret. Ahol Vilmos császár egykori kastélya állt tehát, amit Hitler le akart rombolni, hogy a helyén a gigantikus Volkspalast kupolája emelkedjen, és amit végül a kommunisták ténylegesen le is romboltak, most egy olyan teret alakítanak ki, ami már önmagában a múlttal való viszony folyamatos újragondolására és az emlékezés felelősségére inti majd a felnövekvő generációkat.
Hagyomány és megújulás nem megy egymás nélkül, de
a hagyomány csak akkor lehet igaz, ha egy közösség történelme egészének a lenyomatát jelenti, annak dicsőséges és kevésbé dicsőséges oldalaival együtt.
Újjáépíthetjük tehát a budai várat, emelhetünk még rengeteg szobrot, meg trianoni kopjafát, hamisan tetszelegve az áldozat szerepében: amíg nem nézünk szembe önmagunkkal, adott esetben kiröhögve a múltbeli gyengeségeinket és hibáinkat, soha nem fogunk tudni megújulni. A hamis, ájtatos önképünk és valóság közötti szakadék csak mélyülni fog, amibe ha egyszer beleszédültünk, senki nem fog minket kisegíteni onnan. Ez a mi dolgunk és a mi felelősségünk. A múltat sem eltörölni, sem megváltoztatni nem lehet; de együttélni vele, azért nem olyan lehetetlen.
