Petneházi Gábor: Kedves Péter, ott kezdeném, ahol Ács Pál barátunkkal és kollégánkkal is kezdtem, az Irodalomtudományi Intézet Rebakucs-szobájában, ahonnan ismerjük egymást, és ahol Te rendszerint a többiektől elkülönülten, nem a szoba közepét elfoglaló nagyasztal mellett és körül, hanem az ablak melletti íróasztal mögött, egy kényelmes karosszékben helyet foglalva szoktál részt venni az osztályüléseken. Ez persze lehet puszta véletlenség és megszokás, de bennem, aki két éven át mint afféle résztvevő megfigyelő voltam tanúja ezeknek a kedd délutáni megbeszéléseknek, mégiscsak olyan benyomást keltett, mintha részben kívülállóként, körön kívüliként szóltál volna hozzá a vitás kérdésekhez. Jó a megfigyelésem, tényleg kívülállónak tekintetted magad (ha jók az értesüléseim, szeptembertől nyugdíjba vonulsz), vagy ez nem volt tudatos?
Kőszeghy Péter: A dolog bonyolultabb. Már nem tudom, hány éve ülök/ültem ebben a székben, és hát nem akármilyen szék, sőt karosszék ez, Klaniczay Tibor ült benne egykoron. Az igazgatói szoba valamikori átrendezésekor került az osztályra. Automatikusan, egyfajta szokásjogként kialakult az ülésrend, nekem ez jutott, s fölötte meg voltam vele elégedve. Valamifajta elkülönülés, távolságtartás eszemben sem volt. De hát nem véletlenül fogalmazok múlt időben: mostanság már jellemző rám, azt hiszem, mind az elkülönülés, mind a távolságtartás. A régi Rebakucs (Reneszánsz-barokk Kutatócsoport), amely egyszerre volt tudós és baráti társaság – nincs többé. És én ebben a régi Rebakucsban voltam otthon. Nem gondolnám, hogy ez csak egy öregember dörmögése, aki nem érti az idők szavát. Ha egy kutatói közösség nem önként és dalolva, a feladat kiváltotta lelkesedéssel, maximálisan odafigyelve a másikra, a másik munkájára, végzi tevékenységét, azaz nem barátok dolgoznak együtt, soha nem lehet eredményes.
Ez a szakma nem munka, hanem örömforrás.
Mára munka lett.
PG: Ács Pállal is sort kerítettünk már rá, és Te is pl. a Balassi-monográfiád bevezetőjében legendás időknek nevezed a nyolcvanas éveket, amikor elkezdtél a Klaniczay Tibor által vezetett Irodalomtudományi Intézetben dolgozni. Túl az ifjú kori nosztalgián, mi az, ami miatt tényleg különleges hely volt a Ménesi út akkoriban? Hogyan értékelnéd, szintén az irodalomtudomány szempontjából, a Klaniczay halála óta eltelt negyedszázadot?
KP: Tényleg különleges hely volt az Intézet. Azilium. És egyben minden szempontból – legalábbis számomra – posztgraduális képzés. Továbbá legjobb barátaim tárháza. Csak néhány példa. Harminconéves koromban elhívtak a Szombathelyi Tanárképző Főiskolára tanítani. Nagyon megkedveltem ottani hallgatóimat, akkor is, ha meg kellett tanulnom például, mekkora különbség van a nyelvnemtudás és nyelvnemtudás között. Azt hittem, s ezt a Rebakucs légköre oltotta belém, hogy ha valaki nem tud angolul, németül, olaszul stb., az nem azt jelenti, hogy még egy szaktanulmányt sem tud elolvasni ezen a nyelven. Amikor idegen nyelvű szakirodalmat adtam fel, kiderült, igenis, ez pontosan ezt jelenti. Az első szemináriumon ilyeneket mondtak: a jezsuiták inkvizítorok voltak, a kapitalizmus szálláscsinálói. Nem kaptam levegőt ennyi hülyeségtől. Aztán fokozatosan egymásba szerettünk, igen értelmes és kedves fiúk-lányok voltak. Csináltak velem egy riportot a diákújságba. Nagyon őszintén beszéltem. Kijelentettem pl., hogy az a baj, hogy a marxistának nevezett (szegény Marx!) baromságokkal (gonosz jezsuiták) legyalulják az értelmes ifjak agyát. Kértem, hogy mutassák meg a cikket, mielőtt megjelentetik. Ezt elmulasztották… Oltári botrány lett, a Főiskola feljelentett a pártnál, az ügy a XI. ker. pártbizottságra került (nyilván azért, mert itt volt a főállásom, az Intézet).
Klaniczay behívatott, és megmutatta a feljelentőlevelet. Majd összetépte, és a szemétkosárba dobta.
A fejmosás ennyi volt: – Ne légy hülye! El nem tudom képzelni, hogy más munkahelyen ennyivel megúsztam volna. Egy diktatúrában mi szinte szabadok lehettünk, a Klaniczay-korszakban (de sok szempontból már a Sőtér-korszakban is) az Intézet menedék volt, ahol hetente találkozhattam az olyan – mondjuk így – 56-osokkal, mint Vásárhelyi Miki vagy Lukácsy Sándor, ahol Hankiss Elemér volt a beszélgetőtárs, ahol a folyosón állandóan fel-alá sétáló Bonyhai Gábort tudtam Gadamerről faggatni, ahol Tarnai Bandival lehetett nagyokat fecsegni. És közvetlen kollégáim, egyben igen jó barátaim: Varjas Béla, Stoll Béla, Pirnát Tóni, Komlovszky Tibi és, igen, Klaniczay, aki nem ismerte a rideg távolságtartást, nos, ezt hívom posztgraduális képzésnek; a kis hülye, aki az egyetemen még Nicasius Ellebodius vagy Conrad Celtis nevét sem hallotta, többet tanult tőlük pár hónap alatt, mint az egyetem öt évében. És az az elképesztő érdeklődés és szolidaritás! Bármit írtam, öten-hatan olvasták, bíráltak, segítettek. Az értekezletek után általában elmentünk egy kocsmába, s még záróráig vitatkoztunk pl. Rimay János költészetéről. Vagy Dávid Ferencről. Akármiről. Életünk volt a szakma.
A Klaniczay utáni időket az irodalomtudomány szempontjából nem vagyok hivatott értékelni. Legfeljebb a régi magyar irodalom kutatásáról szólhatok. Szerencsére a vidéki fellegvárakban, Szegeden, Pécsett és Debrecenben folytatódott az a munka, amelyet anno Tibor fogott össze. Az Intézetben sem állt meg az élet, de sok minden változott: Varjas Béla, Pirnát Antal, Komlovszky Tibi, Stoll Béla meghalt, s Klaniczayt senki nem pótolhatta. De a régi magyaros sorozatok, Humanizmus és reformáció, Bibiliotheca Hungarica Antiqua stb. továbbra is megjelentek, a szakmai élet, ha kicsit csörgedezőbben is, folyt tovább. A divatok, az más kérdés. A kontextusba helyező, Klaniczay preferálta megközelítést a strukturalista, majd ún. posztmodern, aztán retorikai központú megközelítések váltották fel, egész terminus technicus-bokor virágzott fel.
Az ifjú kollégák némelyike elképesztő jártassággal használja ezt a szaknyelvet, nem érzékelve annak zsákutca voltát.
Még igen fiatal voltam, amikor Németh G. Béla tanárom azt mondta, fiam, ezek divatok, múlandók. Horváth János marad. Nemigen hittem neki. Magamban azt gondoltam, kissé le van maradva, tanár úr. Ma pontosan úgy látom, mint egykoron Németh G. Béla. És megint más kérdés a karrier: sikerült egy olyan tudománymetriai eljárást bevezetni, hogy már régen nem a tudás, a kutató olthatatlan kíváncsisága a tárgyra, avagy az elvégzett munka minősége számít, hanem a mennyiség (a publikációk darabszáma), a helyezkedés (a külföldi folyóiratokban ügyesen elhelyezett írások) stb. Én másképpen gondolkozom. Szememben, mondjuk, Ritoókné Szalay Ágnes nagyobb tudós (kisdoktori fokozatával), mint a szakma bármelyik jelenlegi akadémikusa.
PG: Régi magyarosnak tartod magad, lényegében a saját módszertani alapvetésedet is leírtad egy nagytanulmányodban (A régi magyaros esete a posztmodernnel). Hogyan magyaráznád el egy laikusnak, mi a feladata és célja a régi magyar irodalomtörténetnek? Egyáltalán, irodalomtörténetről beszélünk, vagy inkább kultúr- és művelődéstörténetről? Megérthetők, feldolgozhatók-e a kora újkori magyar nyelvű szövegek a korra vonatkozó háttérismeretek nélkül? És persze: irodalom-e a magyarországi régiség irodalma, vagy valami más? De ha nem irodalom, akkor a kortárs Shakespeare miért az?
KP: Nem könnyűeket kérdezel. Röviden: a régi magyar irodalomtörténet célja ugyanaz, mint a legmodernebb irodalomtörténeté. Csak az eszközei részben mások. És a vizsgált korpusz is más. Tény, hogy a 18. század végétől, a 19. századtól megváltozott az irodalom fogalma. Tény, hogy létrejött – korábban ilyen módon nem létezett – az ún. szépirodalom, amelyhez képest a litterae, a régi magyar kor irodalomfelfogása, nagyon mást jelent. De az is tény, hogy egyes Balassi-versek, Rimay vagy Czobor Mihály sorai, Pázmány csodálatos prózája, Zrínyi eposza, vagy Bethlen Miklós önéletírása nem csupán litterae; a legmodernebb irodalom-felfogás igényeinek is megfelelnek.
Attól, hogy a fogalom nem létezett, a tartalma létezhetett.
A litterae-t és a szépirodalmat keverni, nem látni a különbséget, nagy hiba, ennél már csak az a nagyobb, ha nem látjuk: a két halmaznak van közös metszete. Igen, irodalomtörténetről kell beszélnünk, nem kultúr- vagy művelődéstörténetről, az más. Mindeközben azonban meg kell teremtenünk azt a kontextust, amely iránt a modern irodalomtörténettel foglalkozók (egyébként alighanem helytelenül) kevéssé érdeklődnek. A régiség irodalomtörténete beleágyazódik a régiség vallás- és művelődéstörténetébe, de ettől még nem azonos azzal. A magam részéről Esterházy Péter Harmonia Caelestisét sem tartom interpretálhatónak, mondjuk, a múlt század esemény- és művelődéstörténetének ismerete nélkül.
Miközben minden műnek több élete van: amikor gimnazistaként először olvastam Goethetől a Wilhelm Meister tanulóéveit, fölöttébb tetszett, holott a kontextusról, a korról szinte semmit nem tudtam. Ma is szeretem, és kétségtelen, más szemmel olvasom, némileg többet tudva a 18. század végének állapotairól. Mindkét befogadói magatartás – az ártatlan és a kevésbé az – jogos. És ehhez, persze, hadd tegyem hozzá: a múlt mindig csak részlegesen, sok szempontból irányítottan ismerhető meg, azaz a beavatott megismerés is maga a korlátoltság. Ám az ember szereti kísérteni a lehetetlent, törekszik rá. Így izgalmasabb.
PG: Két monográfiát írtál Balassiról, az egyik (Magyar Alkibiadész) részletes, szociális, politikai és gazdaságtörténeti vonatkozásokban rendkívül gazdag és egyben szándékosan demitizáló életrajz, a másik pedig (Magyar Amphión) Balassi költészetét tárgyalja szintén egy átfogó irodalmi kontextus felvázolásával, illetve a kézirati hagyomány minuciózus boncolgatásával. Az életrajz és az életmű szándékos elkülönítésre még visszatérünk. Most ami érdekelne, az néhány kiragadott és egy átlagosan műveletlen magyar értelmiségi számára meghökkentő kifejezés lenne: az egyik, hogy Balassi amatőr költő volt (szemben pl. a kortárs Kochanowskival), illetve művei kisebb vagy nagyobb részben ráadásul még konvencionálisak is, és a tetejébe még rossz katona is volt. Ez nem túl hízelgő az első magyar költőre nézvést…
KP: Dehogynem. Vagy legalábbis: semmit nem von le az értékéből. Balassi valóban amatőr volt, de ez a szó legfeljebb ma hangzik lekicsinylésnek. Attól, hogy valaki nem hivatásos, még lehet zseni, még írhat csodálatosat. Sőt, ebben a korban, Magyarországon, ahol az alkalmi, latin nyelvű versezetek avattak valakit profivá (Bocatius), ahol az iskolai költészet volt az etalon, a költőnek, ahogy ma értjük ezt a fogalmat, amatőrnek kellett maradni.
Amatőr volt,
mert még csak nem is törekedett versei megjelentetésére, a profi legfőbb ismérvére, egy nagyon szűk közönségnek szánhatta verseit, és esze ágában sem volt a kor Kelet-Európájában a profi költőkkel szemben szokásos elvárásoknak megfelelni, pl. (szemben az említetted Kochanowskival) nem írt latin verseket. Olyan ez, mint a fotó története. Az igazán jelentős fényképeket a 19. században amatőrök készítették. A profik, a hivatásosak, műhelyt nyitottak és családi-esküvői fotókat gyártottak.
Tény az is, hogy rossz katona volt.
De hát a költészetéért szeretjük, nem hadi tetteiért. Éppen az a bajom, hogy olyan – teljesen hamis – mítoszépítés folyik, lásd: „Balassi-kard” és hasonlók, amelyhez költőnknek nincs köze.
Egyébként meg én csak egy monográfiát írtam. Hogy két kötetben jelent meg, ez gyakorlati kérdés. Ezer oldalt ma nem lehetne megjelentetni… Életmű és életrajz szétválasztása nem szükségszerű. Attól függ, kiről írok. Balassi esetében ezt járható útnak tartom. Ám recept nincs.
PG: Az irodalomtörténet – tulajdonképpen a 20. század első felével bezárólag – kultusz- és mítoszépítést jelentett. A modern irodalomtörténet egyik feladatának e korábbi mítoszok lebontását tekinti. De ha eltűnik a mítosz, akkor mi lesz az a késztermék, amelyet egy gimnáziumi irodalomórán le lehet adni? Szükség van-e egyáltalán szerinted az életrajz tanítására az irodalomoktatásban? Hogyan értékeled mindezek fényében a Nyáry Krisztián-féle Így szerettek ők sorozat sikerét? Kell-e tudnunk, hogy Balassi pl. csoportszexben vett részt az egyik bécsi műintézményben, illetve Kölcsey netán még homoerotikus vonzalmat is táplált egyik barátja iránt?
KP: Előre is bocsánat, ha leegyszerűsítve fogalmazok. Igen, az egyik feladat a mindenféle mítosz lebontása. A történelemnek, a kultúrtörténetnek, az irodalomtörténetnek egyaránt az a feladata, hogy nem előregyártott ideológiák, hanem források alapján rajzoljon meg egy képet a múltról. Hogy ez soha sem lesz, nem lehet tökéletesen igaz, az más kérdés. De erre kell törekedni. És
tudomásul kell venni: nincs késztermék.
Ez nagy hátránya (az én szememben, persze, izgalma) egyébként mindenfajta bölcsészeti tudományoknak a természettudományokkal szemben. Középiskolás fokon (de csak ott!) a matematikai, fizikai, földrajzi stb. igazságok kemények és megmásíthatatlanok. Nem így az irodalomtörténeté. Ezért nem hiszek pl. az új (és más szempontból a régi) irodalomtörténeti tankönyvekben mint vezérfonalban. A tanár döntésre kényszerül.
Míg a matek szakos kolléga jól megélhet az egykor az egyetemen tanult ismereteiből, nos, az irodalomtanár nem.
És a tankönyvek sem dönthetnek helyette. Megélt irodalomtörténetet kell tanítania, életrajzot is, természetesen. Akár tévedésekkel. Az én középiskolai magyartanárnőm – Pártos Vera – ezt nagyon tudta. Egy évig csak Shakespeare-rel foglalkoztunk. Fütyült a tantervre. Többet tanultunk, sokkal többet, mintha még negyven szerző szerepelt volna az órákon, mert azt a negyven szerzőt önként és dalolva tettük magunkévá – a Shakespeare-órákon tanultaktól inspirálva. De hát Pártos Vera tanárzseni volt, elképesztő irodalmi érzékkel. Nem minden magyartanár ilyen. De a tankönyv nekik sem ad felmentést – ha csak azt tanítják, mint igaz eszmét, megölik az irodalmat, megölik azt a láttatást, hogy több igaz eszme is lehet, továbbá azt is, hogy nem tudjuk az igaz eszmét. Dátumokat bemagoltathatunk, az jól visszakérdezhető.
Nyári Krisztián Így szerettek ők sorozata olyasmit ad, amit az olvasók egy része – talán többsége – vár, nem tudom. Mondjuk így, Nyáry mester írói (és semmiképpen sem irodalomtörténészi) munkásságának a része. Mint ő maga nyilatkozta: ezek szórakoztató írások. Éppen ezért nekem semmi bajom velük, még a homoerotikus (amit csacsiságnak tartok) Kölcseyvel sem. Egyrészt egy sor ember érdeklődését kelti fel, jó PR, másrészt szinte bármit szabad írni.
Csak nem szabad bármit elhinni, ez pedig a befogadón múlik.
Továbbá gyakorta éppen a képtelenségek katalizálják a tudományt: a magyar őstörténetről, rovásírásról stb. terjedő számtalan tudománytalan nézetnek nem kis szerepe volt abban, hogy az Akadémián létrejött a magyar őstörténeti témacsoport, a példákat még hosszan folytathatnám.
Ami pedig Balassi csoportszexét illeti, egykori drága barátom, Lukácsy Sándor félkomoly ötlete volt ez, jellemző, hogy szaklapban soha nem publikálta – nincs vele semmi baj. Tény, hogy a Balassa-kódex Hatvanadik versében a költő két bécsi virágról, örömlányról ír, akiket egy társával keres fel. Hogy a felállás kétszer kettes volt, avagy négyes, ez nem derül ki a versből. Balassi elhallgatásos technikája bő teret enged a fantáziálásnak:
„Többet szólnom dolgunkról nem szükség,
Elég, hogy megvolt minden édesség,
Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,
Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,”
PG: Egyik alapvető állításod Balassi kapcsán, hogy nem érdemes a versek alapján megírni az életrajzot, már csak eleve fikciós, illetve (mint láttuk) sokszor konvencionális jellegük miatt sem. Ugyanakkor Balassi életéről – szemben pl. Shakespeare-rel – rengeteg konkrét adat maradt fenn, nincs is szükség tehát efféle rekonstrukcióra. Igen ám, de ha elvesszük ennek a hányatott sorsú, „gyors ifjú legénynek” az életrajzát, mi az, ami önmagában megáll szövegként a hátramaradt korpuszból? Aminek kapcsán ráadásul (mondom ezt csak mint egyszerű, a témához alig konyító, mezei kora-újkorász) a jelek szerint a rendezetlen kérdések száma sem igen akar csökkeni?
KP: Az valóban alapvető, hogy a költészetből kikövetkeztethető és az ún. valós életrajz nem azonos. Még a romantika után sem, s pláne nem Balassi korában. Azt látom, hogy ezt valahogy nehéz lenyomni a kollégák egy részének a torkán. Tulajdonképpen megértem.
Minden érzékeny lélek igényt tart egy szép mesére.
És Balassi különösen nagy ravasz. Amikor 1589-ben összeállítja versgyűjteményét, azt egyértelműen alárendeli a nagy célnak, Losonczy Júlia keze elnyerésének. Hogy a valóságban (aszerint, amit erről tudunk) nem így volt? Kit érdekel? Csodálatos fikció az egész. Isten őrizz, hogy ezt az életrajzot a poétától elvegyük. Csak legyünk tisztában véle: fikció. Az pedig, hogy a rendezetlen kérdések száma inkább szaporodik, mintsem csökken, számomra a lehető legnagyobb öröm. Az egész szakmám értelmét kérdőjelezné meg, ha letisztult tankönyvmondatokba lehetne Balassit – vagy bárkit a magyar irodalom nagyjai közül – szorítani.
PG: A Balassi Kiadó alapító igazgatója vagy. Hogyan értékelnéd a kiadó 25 éves működését, mit tartasz legnagyobb teljesítményének, és milyen perspektívát látsz a Kiadó előtt? Hogyan látod a magyarországi tudományos könyvkiadás jelenlegi helyzetét? Mi változott az elmúlt évtizedekben? Mi a véleményed arról a kezdeményezésről, amely 2020-ig az EU-ban kötelezővé tenné a közpénzből finaszírozott tudományos kutatások open acces elvű, mindenki számára nyitott közzétételét?
KP: Alapító igazgatója, ez igaz, de már kilenc éve nem én vagyok az igazgató, csak többségi tulajdonos. Egy autót és egy kiadót egyszerre egy ember vezet. Tehát a jelenben én már csak mellékszereplő vagyok, nem szólok bele a döntésekbe, s ez így helyes. Tiszteletben tartom a jelenlegi igazgató döntéseit.
Az elmúlt negyedszázadban a Balassi Kiadó több mint másfélezer különféle kiadványt (könyvet, folyóiratot, CD-t, on-line kiadványt) jelentetett meg. Kétségtelen, hogy fénykora a rendszerváltást követő években volt, utána néminemű hanyatlás következett, ám ez nem a Kiadó jellegéből, vezetéséből, akármijéből adódik, hanem a legalább egy évtizede megváltozott viszonyokból.
A Balassi humán tudományos könyvkiadóként fundáltatott, s máig így működik.
Nyilvánvaló, hogy a humán tudományok leértékelődése, továbbá a könyvkiadás helyzetének alapvető megváltozás (online publikációk stb.) beleszólt a Kiadó életébe, de ezeknél sokkal fontosabb a dotációs lehetőségek beszűkülése, majdhogynem megszűnése. Nem akarom ezt nagyon ragozni, de nyilvánvaló, hogy Régi Magyar Költők Tára, a Bibliotheca Hungarica Antiqua vagy akár a Magyar Művelődéstörténeti Lexikon kötetei: nem nyereséges vállalkozások. Magyar nyelvterületen soha nem lehetnek azok. Innentől kezdve, ha nem akarom, hogy a profil változzék, márpedig nem szeretném, három lehetőség van. Az egyik, hogy csak azt adom ki, amit szponzorálnak. A farok csóválja a kutyát. Ez nyilván nem megoldás, hiszen így gyakran a legfontosabb munkák maradnának kéziratban, továbbá a Kiadó átalakulna kiadóvá: egy technikai apparátussá, amely elvégzi a szerkesztés, a tördelés, a nyomdába adás, a terjesztés stb. munkáit. Sok ilyen van, nem szeretném, ha ezek közül egy lenne a Balassi. Az arca szűnne meg, könyvgyár lenne. A másik, külföldi szponzort keresek. Ez azonban éppen a hungarikumoknál Bibliotheca Hungarica Antiqua stb.) gyakorlatilag lehetetlen. A harmadik, s ez a jelen, egyfajta kényes egyensúly. Ha ennek részleteit sorolom, egy
Abszurdisztán körvonalai bontakoznak ki.
Csak egy példát mondok: a könyvtárak a támogatásukra adott szerény összegből nem vásárolhatnak legfontosabb kiadványainkból (mondjuk: Régi Magyar Költők Tára, nem, mert ezekben, úgymond, közpénzek vannak. És így akkor – mily becsületes, átlátható ország ez! – kétszeresen lennénk támogatva. Ami egy vállalkozás esetén megengedhetetlen. Csak azt nem értik, hogy itt nem a mi támogatásunkról van szó, hanem a magyar kultúráról, nem az én (nem létező) magánvagyonom növekszik! Elképesztőnek tartom, hogy alapvető tudományos monográfiák, szövegkiadások szerzőinek általában nem tudunk honoráriumot fizetni, s ennek semmi köze az open acces-hez, ezeket akkor és csak akkor lehetne közpénzen létrehozott alkotásoknak tekinteni, ha a kutatók – úgy egyébként – tisztességesen meg lennének fizetve. Ehhez képest egy fiatal tudományos segédmunkatárs fizetése talán ha a negyede egy szakmunkásénak!
Open acces: az elvvel teljesen egyetértek. Éltem Finnországban, láttam a gyakorlatban, hogy mit jelent az, ha nem csak szólam, hogy a kultúra, a tudomány, a közpénzen létrehozott alkotás: mindenkié. Röviden: a szerző a teljesítményéhez méltó honoráriumot kap (pár millió forint), a kiadó papír formátumban és online egyaránt közzéteszi a könyvet, az előbbiekből a világ minden jelentős, tudományos könyvtára kap példányt, az utóbbi pedig bárki számára hozzáférhető. Sem a kiadói munka értelme (jó esetben a kiadó a szerző egyfajta társszerzője, lektora, segítője, szerkesztője, PR-managere) nem kérdőjeleződik meg, sem az az elv, hogy a közpénzből létrehozott alkotás mindenkié. Ám a gyakorlattól, a várható magyar gyakorlattól előre félek:
az open acces össze fog keveredni az államosítással.
PG: Amennyire tudom, korábban meglehetősen bolygó életet éltél, voltál pl. Hanoiban magyar lektor, illetve tanítottál Jyväskylä-ben is, mindezt a manapság hungarológiának nevezett tudomány égisze alatt. Mi értelme van szerinted külföldön, Vietnamban, Finnországban vagy Timbuktuban egy olyan egzotikus nyelvet és kultúrát tanulni, mint amilyen (onnan nézve) a magyar? Vagy itthon mondjuk óizlandi epikával meg kawi költészettel foglalkozni? Hogyan védenéd meg ezeket a látszólag értelmetlen, időt és pénzt pazarló tevékenységeket a mostani bölcsészellenes retorikával szemben?
KP: A szerelem fontosabb a pénznél. Nem gazdag nőt választok feleségül, hanem olyat, akibe beleszerettem. Erre nincs más válaszom. Az az elvetemült, aki óizlandi epikával (a régi magyar kb. hasonló) akar foglalkozni, legyen tisztában azzal, hogy életét tisztes szegénységben éli le. De a tisztes szegénységet egy normális társadalomnak biztosítania kell. A bölcsészellenes retorika szememben a butaság és primitívség szinonimája, nehéz vele mit kezdeni. (Vö. Hülye bölcsészek, hülye tanárok, hülye orvosok – szerk.) Igaz, a bölcsészek közvetlenül valóban nem járulnak hozzá az anyagi gyarapodáshoz. A legkiválóbb irodalomtörténeti monográfia sem fogja közvetlenül növelni a GDP-t. De tényleg csak ebből állna a világ?
A GDP nagy növelői vajon a nihilben élnek?
Könyvek, kultúra nélkül? S ha igen – vajh ez jó nekik? Előmozdítja a hatékonyságukat? A közelmúltban volt egy elnöke a MTA-nak, aki két kijelentésével is belopta magát a szívembe. Mint mondotta,
ő is olvas, de ezért nem kér pénzt.
A másik – ezt a saját fülemmel hallottam, az előbbit csak kollégáimtól – hogy rendben van, elismeri, hogy az Irodalomtudományi Intézetnek szüksége van a könyvtárára, de csak nem olvasunk több évtizedes folyóiratokat? Mit lehet erre válaszolni, amikor az ember ötszáz éves szövegekkel babrál? Azzal az emberrel, aki süket, nem érdemes a zenéről beszélni.
PG: Én személyesen csak pár éve ismerlek, de Szörényi-tanítványként néhány elhíresült történetből már korábban is hallottam rólad. Szörényi tanár úr elmondása szerint ő tanított téged pl. latinra, illetve már-már heroikus történet az az erdélyi út, amelyet ketten egy motorral abszolváltatok, mint afféle osztódott Che Guevara. Engem leginkább ez utóbbi sztori érdekelne, már ha publikus. Mikor történt mindez? Merre jártatok, mi volt a legemlékezetesebb találkozás vagy rácsodálkozás?
KP: Tényleg Laci tanított latinra, ennek előzménye, hogy harmadik gimnáziumban félévkor Tegyey Imréné, a latintanárnőm megbuktatott latinból. Életem végéig hálás leszek neki ezért. Egyébként sok választási lehetősége nem volt: nem jártam be az órákra. Ugyanis a latin csütörtökön az első óra volt, a napló meg a németeseknél vagy franciásoknál (az osztály többsége ezeket a nyelveket tanulta), következésképp nem volt mibe beírni a hiányzókat. Erre hamar rájöttem, s csütörtök reggelenként inkább alvással múlattam az időt, jól esett, hiszen akkoriban egész éjjel olvastam.
Talán az első három órán latinoztunk, utána inkább beszélgetéssel teltek ezek a különórák. Számomra elképesztő élmény volt, hogy
van a földkerekén még egy őrült, aki olvasta Dsidát, Huxley-t,
aki Ovidiusban nem a nyelvtant látja, hanem a szöveget. És még perzsául is tud! Röviden: a továbbiakban bejártam a latin órákra, s a csodálatos Tegyeyné idővel ötöst adott a megbuktatottnak.
Az erdélyi út? Ha erről elkezdenék mesélni, minden terjedelmi határt átlépnénk. Egy kisregény. Tényleg minden volt. Abszurd helyzetek, szerelem, secus üldözés. Első nap Püspökladányban háltunk, egy vadidegen hölgynél, egy koporsókészítő özvegyénél. A raktáron lévő koporsókban aludtunk. Aztán, átlépve a határt, Várad következett. Ottani barátunk éjjel dolgozott, nappal pihent. Ágya ilyen módon éjjel szabad volt, itt aludtunk ketten, egy ágyban Lacival. Valami speciális bolhák lehettek errefelé, Lacit nem bántották, engem véresre csíptek. Aztán Marosvásárhely, a Secuval való sajátos viszony (Laci azt hazudta, hogy ő a budapesti KISZ-titkár, ezzel nyertünk), amikor is
kihoztuk Margót a fogdmegek karmából.
Margóról csak annyit, hogy költőnő (vagy inkább költőleány) volt és gyönyörű. Később Nyárádremetén (ahová úgy érkeztünk, hogy négyen ültünk az 50 cm3-s motoron) bujkáltunk a Secu elől, majd
Sütő András ígért nekünk könnyű álmokat
azzal, hogy megcsináltatta motorunkat stb. Ne haragudj, itt még az epizódok felsorolása is órákba telne.
PG: A Kőszeghy család régi középnemesi család. Édesapádat az ötvenes években kivégezték, ha jól tudom, nem is ismerted. Hogyan tudtad feldolgozni ezt az örökséget? Az emigráció gondolata, akár benned, akár a családban, soha nem merült fel?
KP: Apámról csak annyit: tény, hogy 1952-ben, 32 éves korában
Rákosiék államellenes összeesküvésért felakasztották.
Én nyolc hónapos voltam akkoron. A rendszerváltás után birtokomba kerültek a vallatási és periratok – legalább csinált volna valamit! Annyi igaz, hogy utálta a rendszert, s ezt nem is nagyon titkolta. De ez volt minden bűne. Nyolc nyelven beszélt, sajnos, én ezt nem örököltem.
Hogy hogyan tudtam feldolgozni, arról nem beszélnék. Mondjuk így: ezt nem lehet „feldolgozni”. Vagy lehet, csak nekem nem sikerült. A következmények voltak röhejesek, pontosabban ma látom röhejesnek, anno nem így volt. Felvételiztem az ELTE Bölcsészkarára. Kaptam, ha jól emlékszem, valamikor júliusban, egy értesítést, hogy felvettek. Majd egy hét múlva egy másikat, hogy mégsem, politikai okokból én nem lehetek középiskolai történelemtanár. Jobb híján így lettem matematika-kémia szakos főiskolai hallgató Szegeden. Majd, mindenféle bonyolultságok után, magyar-történelem szakos egyetemista, természetesen újrakezdve a tanulmányokat. „Átjelentkezéskor” már elkerültem valahogy az éber tekinteteket. Viszont
a III/III végig követte tevékenységem;
hihetetlenül szórakoztató, mintha egy külső (nem is mindig rosszindulatú) szemlélő leírta volna az akkori életem. Ezekből az iratokból tudom – hiszen talán már elfelejtettem volna – egykori nőügyeim bizonyos részleteit stb.
Emigráció? 1974-ben Olaszországban voltam, igen kevés pénzzel és egy szakadt hátizsákkal. Szörényi Lacinak köszönhetően átléphettem az ún. Triznya-kocsma küszöbét, és megismerkedhettem Szőnyi Zsuzsával. Ő a vatikáni rádió magyar nyelvű bemondója volt ekkor, Szőnyi István festő lánya, Triznya Mátyás festő felesége, 1949-től éltek Rómában. Zsuzsa nyugdíjba akart menni, a helyére kerestek egy magyar nyelvű bemondót. Ha vállalom, keresek annyit, hogy fenn tudom tartani magam, és Rómában elvégzem művészettörténet szakon az egyetemet, akkoriban erre vágytam. Nagy volt kísértés. Miért jöttem haza? Anyámtól várt a római postán egy poste restante levél, hogy nevelőapám beteg. Mint kiderült, náthás volt. Félreértés ne essék: nem bántam meg, hogy hazajöttem. Pontosabban: nem tudom a jó döntést.
PG: Mi a véleményed a fiatalok jelenlegi elvándorlásáról? Érint-e téged személyesen a jelenség?
A fiataloknak igazuk van. A világ nagy és várja őket. Az már – és ez független az igazságtól – az én bús hazafiságom, hogy szívesen tekinteném ezt peregrinációnak. Jó lenne, ha még visszajönnének.
Egyelőre nem érint személyesen. Két gyerekem Magyarországon él. Jól tudnak nyelveket. Nem bizonyos, lévén bölcsészek, mihasznák, hogy közelesen nem mennek el.
Már nem fogom azt mondani, amit pár éve bizonyosan mondtam volna: de gyertek vissza.
Ők döntenek.
PG: Egyik legutóbbi írásod az Auschwitzban egész családját 14 évesen elvesztő Gáli József (1930-1981) mára elfeledett életművét járja körül rendkívül érzékenyen. „Egy zsidó magyar. Egy zsidó-zsidó. Egy magyar magyar.” – írod róla. A totalitárius rendszerhívők képzeletén túl, szerinted létezhet-e egyáltalán – különösen itt Közép-Európában – egységes identitás és kultúra?
KP: Nem. De miért kéne egységes identitásnak és kultúrának léteznie? Mikor volt ilyen Magyarországon? Az én álmom, hogy zsidó, magyar, vietnami, albán, török, kínai, szlovák, román, horvát szerb stb. mind őrzi identitását, kultúráját, és él békében egymás mellett. Egy országban. Egy Európában. Egy Földön. Ezt lehet bohócos plakátokkal megkérdőjelezni, lehet az indulatokat szítani, de – bízom benne – reménytelen vállalkozás. Amikor ezt neked válaszolom, éppen Bécsből érkeztem haza, pár órája. Ott már ez egy majdnem valóság.
PG: Mit gondolsz, mennyire kell politikusnak lennie a kultúrának, és mennyire kell a politikának hatással lennie a kultúrára? Hogyan értékelnéd a jelenlegi magyar helyzetet az ismert fejlemények (MMA, folyóiratok, NKA, stb.) tükrében?
KP: Politika és kultúra, sajnos vagy nem sajnos, elválaszthatatlan. Minden kulturális alkotásnak van közvetlen vagy közvetett politikai üzenete. Az aktuális hatalomnak ez vagy tetszik, vagy nem. Általában az utóbbi. De ha bármely kulturális alkotás úgy jön létre, hogy szerzője/szerzői meg akarnak felelni a politikai elvárásoknak: ez ellentmond a kultúra alapfeladatának, az individuum kial
