A babér szentélye

A babér szentélye

2022. 05. 24., k - 05:48
0 hozzászólás

Ahogy a jógit hallgattam mesteréről, azon töprengtem, kik vagyunk mi, hogy kitüntessük címekkel egymást? Hogy megmondjuk, melyikünk hányadik fokán áll belső létrájának? Hogy ki a legérdemesebb bármire is? Ha egyáltalán létezik ilyen, hogy legérdemesebb. – Hétvári Andrea írása a DRÓTon.

Felhők
Beavatás

Nemrégiben egy jógi történetét olvastam és hallgattam mesteréről. Ahogy az egyenruháján, amelyet viselnie kell vagy viselni szeret, folyton megakadt a szemem, azon gondolkodtam, hogyan hirdetheti bármelyik vallás vagy filozófiai irányzat a megvilágosodást, ha bármiféle földi szabályokhoz köti azt. A rigó napfelkeltét hirdet, de nem öltözik a napfelkelte színeibe. A tó vize nyugalmat hirdet, de ha térdig gázolnak bele, a hullámok fodrozódni kezdenek és a koncentrikus körökből újra feszített víztükör lesz. Amilyen különbözőek vagyunk, legalább olyan egyformák is itt emberként a Földön. A mi „egyenruhánk” nem kívül van. Nem a külső színeink, az anyanyelvünk vagy a ruházatunk az.

Az ember természeténél fogva össze van kötve földdel és éggel egyaránt. Fizikális valónk a földi viszonyokhoz csatol bennünket, de legalább ennyire szoros kapcsolatunk az éggel. Az éggel, ami örök iránymutatást ad számunkra, mélyebbet és érvényesebbet, mint bármelyik földi vallás vagy bármilyen földi tanítómester. Ahogy a jógit hallgattam mesteréről, azon töprengtem, kik vagyunk mi, hogy kitüntessük címekkel egymást? Hogy megmondjuk, melyikünk hányadik fokán áll belső létrájának? Honnan tudják a tanítványok, hogy mesterüknél nem bölcsebb-e a feketerigó vagy a vadgesztenyefa, a folyó, a kertész, vagy esetleg egy leány, aki gyermekből felcseperedve anyává lesz. Hogy nem bölcsebb-e az, aki százszor is hibázott és százegyedszer megértette tökéletlenségét. Hogy melyik ér többet az együttérzés, a segítségnyújtás vagy a vigasztalás?

Ki mondja meg, hogy kiben bomlott ki inkább a megvilágosodás? Hogy ki a legérdemesebb bármire is? Ha egyáltalán létezik ilyen, hogy legérdemesebb.

 Ha fentről lenéz a Jóisten nemcsak méhektől nyüzsgő tavaszi réteket, vízfodrozódást és rigóéneket hall-e a nagyváros és a gondolkodás zajától szennyes Föld felett? Szarvasbogarak és mezei tücskök motozását, morzejeleket a fák gyökereiből és a tenger felől – Halló, itt az ég – szól bele fentről az Egyetlen – örülök, hogy odalent is emlékszem ömagamra. – Hiába törtek millió darabra – visszhangzik odalentről a válasz. Mert a millió darabra tört tiszta tudat, a Fény többezer éve a következő beavatás része. Szilánkjait a por közé szórják, rátaposnak, leköpködik, meggyalázzák, megverik, elássák és betemetik. De a fény szilánkokra törve is ugyanaz marad. Szikráiban is teljes egész. Mint cseppjeiben a tenger. A tiszta és teljes isteni önvaló. Bárhol és bármiben. Egyenruhától, földi rangtól, nemtől és földrajzi helytől függetlenül. Nem szükséges hívek csoportját maga köré szerveznie, nem szükséges házat vagy templomot építenie magának vagy pecsétes papírokon írásba adni saját hitelességéről szóló validált nyilatkozatát.

Milyen abszurd ez az egész földi színház, amit az emberek nagybetűs életnek hívnak.

Annyira abszurd, hogy az igazán csodálatos dolgok, mint például a napfelkeltéről éneklő feketerigó vagy az örök névtelenségben élő mezei tücsök erről mit sem tudnak. A földi nagyravágyás és hívság legelkeseredettebb erőfeszítései mind szétporladnak az örökkévalóság fénylő kapujában, az Örökkévaló tenyerén. A különböző – gyakran egymást becsmérlő – tanítványok és mesterek legzajosabb kiáltása sem érhet el Oda és Ahová, ha. De mi ez a ha?... Ez a „ha” az, ami kimondhatatlan. Ami a Tao Te Kingben a nem kimondható, ami a kereszténységnél a szeretet… Mert ez a ha felismerni önmagunkban és egymásban, emberben, fában, virágban és állatokban az Egyetlent. Felismerni, elfogadni, magunkhoz ölelni. Ez a földi beavatás szentháromsága. Mert hen kai pan.  Mi pedig folyton csoportokba tömörülünk, elhatárolódunk, elkülönülünk.

Ha most azt hiszed, kedves Olvasó, hogy politikai védőbeszédet mondok, óriásit tévedsz.

Mekkora tévedés azt gondolni, hogy csak ember ismerhet el embert, csak cég, csak hivatal, csak minisztérium, csak iskola, csak szervezet. Hogy ez az élet, ez a karrier, ez a kiteljesedés. Amikor valójában ez a totális elhomályosulás, a porba hullás, és leginkább a purgatórium, jó esetben földi tisztítótűz, rossz esetben az örök felejtés következik utána. Hogy ki felejt el kit? Nos, ez ebből a szempontból most teljesen mellékes.

S Te, aki most ezt a bevezetőt olvasod, Kedvesem, hidd el, semmi fontosabb és komolyabb feladatod nincs az életben, mint úszni a víz tetején időnként alámerülve az öröm és a szenvedés örvényeibe. S ha ezek az alámerülések elérik a szíved közepét, megtapasztalhatod, mi az az epiphoitészisz, amiről Hamvas beszélt a Babérligetkönyvben.

Miért pont babér? Mert az örökéletet hirdeti épp úgy, ahogy a fenyő. S amikor a karácsonyi bevásárlás szürreális forgatagában az emberek egymást félrelökve még egy kiló karajcsontért és az utolsó ajándékokért rohangálnak, elfelejtik közben, hogy a fenyő összeköti az eget a földdel, s hogy soha nem hullajtja el egyetlen levelét sem, akármilyen zord és kíméletlen is a tél, mert “egyetlen haja szála” sem görbülhet annak, akiben és ahol Minden Egy. Hát ezért ne hordjatok összetartozást és másoktól elkülönülést hirdető uniformist. Inkább lássatok a szívetekkel. Öltözzetek a Mindenség köpenyébe, mint az éjszaka vagy a tücsök. De tudjátok mit? Inkább felejtsétek el, amit olvastatok és egyáltalán ne fogadjátok meg a tanácsomat.

Hétvári Andrea

Image