Ki volt Asrul Sani? Amikor én 1960 nyarán amerikai-lengyel ösztöndíjjal megérkeztem Dzsakartába, már tudtam, hogy az egyik legismertebb költő és műfordító, az ú.n. „45-ös nemzedék” tagja. A rövid életű Chairil Anwarral és Riwai Apinnal együtt adtak ki egy közös antológiát, aminek a címe „Hárman a Sors ellen” (Tiga menguak Tahdir) volt, s ennek kritikai fogadtatása annyira pozitívnak bizonyult, hogy ezt a három költőt hamarosan a fiatal indonéz irodalom legfontosabb alkotói között tartották számon. Érdekes módon mindhárman Szumátrán születtek, jóllehet Asrul Sani főleg Jáván, a kellemes, kertváros szerű Bogorban élt, ahol aztán 1961 márciusában meg is látogattam. (Előző nap a kitűnő, ugyancsak szumátrai születésű Mochtar Lubis írónál jártam, aki éppen házi őrizetben volt, de azért be lehet hozzá menni).
Asrul Sani
Dzsakartából utazom Bogorba egy „oplet” nevű kisbusszal. Ez még az esős évszak, tehát ömlik az eső és mivel nincs nálam esernyő,bár betjával megyek, jól megázva érkezem a Tjiwaringin utcába Asrul Saniékhoz. Mivel érdekelnek a modern indonéz irodalom fontosabb alakjai, szeretném jobban megismerni Sanit – úgy emlékszem, egyszer már találkoztunk és kicsit beszélgettünk, s én levélben (vagy telefonon?) már jóval korábban bejelentettem látogatásomat.
Belépek a házba és nem jutok szóhoz. Mintha csak Európában lennék, egy francia író házában. Modern bútorok, a polcokon rengeteg angol és francia könyv és lemezek. A házigazda törökülésben, sarong-ját maga alá gyűrve üldögél egy karoszékben,integet, hogy kerüljek csak beljebb. Asrul Sani kistermetű élénk szemű ember, arcának lágy vonásait gondosan nyírt rövid bajusz teszi európaissá. Tudom róla, hogy ő a nyugati szinház úttörője Indonéziában, előad a dzsakartai sziniakadémián (később sokat fordít: Shakespeare és Sartre mellett Gogolt is). Tájékozódása rendkívüli: érdekli a huszadik századi angol költészet, mondja, hogy már néhány hosszabb T. S,Eliotot is fordított és rajong Dylan Thomasért. Tanult Amszterdamban (tehát jól beszél hollandul), aztán színiakadémiát végzett Los Angelesben. Fiatalabb korában főleg verseket írt, ujabban a film érdekli (az indonéz filmgyártás még gyerekcipőben jár). Egy újabb filmjét nemrég fejezte be, ez már a harmadik – az az érdekessége, hogy indonézek mellett holland karaktereket is próbál benne bemutatni, végülis Indonézia sokáig holland gyarmat volt, s egy népnek ismernie kell a multját. A kritikusok általában dicsérik a filmet. Asrul tehát több műfajban jeleskedik, lenyűgőzően sokoldalú.
Az ismerkedési beszélgetések mindig a gyökereknél kezdődnek. Bár sok fiatal indonéznek Dzsokdzsában
én csak „orang barat”, vagyis „nyugati ember” vagyok, Asrulnak be kell kicsit számolnom arról, hogyan kerültem Indonéziába, ami elég mulatságos történet
– magyar menekült diák, aki Oxfordban félbehagyta disszertációját és egy amerikai-lengyel ösztöndíjjal, a Paderewski Fellowship segítségével jött ide és már megtanult (nem is kicsit) indonézül. Aztán Asrulon a sor: mondja, hogy ő maga és felesége, Neni is minangkabau születésű. Ez egy olyan szumátrai törzs, ahol a társadalom még ma is anyajogú. Már eddig is igen sok tehetséges írót, művészt és politikust adott ennek az országnak. Asrul szerint a függetlenség kivívása fontos társadalmi következményekkel járt: korábban alig volt „kiházasodás”, vagyis ki volt zárva, hogy egy minang lány szundanézhez, vagy más jávaihoz menjen feleségül. (Régen a minangok lenézték a jávaiakat, kicsit úgy, mint – teszem én hozzá fejben – , régebbi kultúrájú magyarok a románokat). Maga az indonéz nemzetfogalom új, az „indonéz” öntudat lassan kovácsolódik és ebben van Asrul Sani szerint Sukarno elnöknek, sok hibája mellett, fontos, „nemzetépítő” szerepe, hogy többek közt a holland ellenségképen át próbálja összefogni ezt a nagyon sokrétű, más-más kultúrájú, négy nagy és számtalan kis szigeten élő népet. A közösen beszélt nyelv, ami a maláj modernizált formája, rengeteg regionális szóval, hozzásegíthet két-három nemzedéken belül egy valódi nemzetté alakuláshoz.
Irodalomra tereljük a szót. Asrul meglep azzal, hogy bevallja: kedvenc írója Dosztojevszkij. S hogy ezt nem csak a kedvemért mondja, kiderúl gyermekei név-választásából: három kislánya közül a legidősebbet „Fegyának” hívják, mert fiút vártak és bár lány lett, ezt az orosz nevet adták neki Dosztojevszkij tiszteletére. Nem tud oroszul, de zengzetesnek találja az oroszt – egy Pétervárt született holland ismerőse Lermontovot olvasott neki és elbűvölte a nyelv zenéje. Dicsérem neki Borisz Paszternákot, kérdem, kit ismer a lengyel költők közül – Czeslaw Miloszt, mint költőt, kevéssé ismeri, de könyvtárában megvan Milosz „A rabulejtett értelem” (The Captive Mind) című könve, persze angolul. Érdeklődik viszont Julian Tuwim költészete iránt. Mrozsek első darabját, a „Rendőrséget” dicsérem, megigérem, hogy próbálok neki szerezni belőle, talán lefordítaná.
Több napos vendég vagyok Saniéknál, tehát bőven van időnk arra, hogy saját vesszőparipámat, a magyar költészetet is előhozzam. Megkérdem, nincs-e kedve József Attilát fordítani, akiről nemrégen adtam le egy indonézre fordított esszémet az egyetlen olvasható, kis példányszámú dzsakartai folyóiratnak. Valahogy nem tetszik neki annyira József Attila, bár amikor lenyerselek neki két-három verset indonézre, azt jobban „csípi”, mint az angolra fordítottakat. Felesége is, ő is szeretik a spanyol kultúrát, szerintük Spanyolország Szumátrához hasonlít és különösen Lorca nagy költő és drámaíró (a „Yermát” talán már le is fordította).
Ha már magyarokról van szó, Asrult még egy ember érdekli: Lukács György. Beszámolok az éppen ujraéledő Lukács-kultuszról Angliában, hozzátéve persze, hogy Lukácsban inkább a nagy német realisták elemzőjét tisztelik, mint a későbbi, már pártvonalra beállt hivatalos filozófust. Asrul Sani egyik novelláját olvastam indonézül, látom belőle, hogy Kafka is hatott rá. És persze olvasta Joyce-ot, ez akkor derül ki, amikor indonéz politikáról kezdünk beszélgetni (angolul,mert Asrul szereti gyakorolni az angolját). Ekkor, 1961-ban még Sukarno elnök nagyvonalúan tervez, meghirdeti a Nyolcéves Tervet. De ennek megvalósítása több okból kétséges: nincs elég szakember, s a munkások csak „partizánmunkát” végeznek, képtelenek fegyelmezett, összehangolt, hatékony munkára. Ezt – mondhatnak amit akarnak – a politikusok nem tudják megoldani.
„Igen” mondja Asrul
„mi mindig belekezdünk valamibe, de sohasem tudjuk befejezni.
Hogy Joyce-ot idézzem, Indonézia az „almosting” (majdnemség) állapotában van. Minden úgy van, de még sincs úgy, csak majdnem. Hidd el nekem.nem túl kellemes helyzet”.
Este Asrul és Neni moziba mennek, hívnak engem is. Mit játszanak? Hát a bájos „Gigi”-t (Zsizsit), Maurice Chevalier talán legjobb filmjét. Én már láttam, de szivesen velük megyek és eldicsekszem a franciául is értő Neninek azzal, hogy anyám, amikor a huszas évek végén egy év után hazajött Párizsból, több Chevalier-számot hozott magával, gyerekkoromban azokkal szórakoztatott. Persze ők is tudják, hogy a „Gigi” bájos, de anakronisztikus, óvilági történet.(Mai szemmel elképesztően macsó és a női jogoknak fittyet hányó film, de néha azért még felújítják egyes tévé csatornákon). De látom, Asrulékhoz nagyon közel áll a francia kultúra- a többi közt Prévert-lemezeket hallgatunk együtt nagy élvezettel.
Nagypénteken indulok Bandungba, de kiderül, hogy csak Dzsakartán keresztül tudok menni. Asrul kikisér a buszállomásra és mond valamit, amit nem írok ugyan be a naplómba, de amire nagyon sokáig fogok emlékezni.
„George, már egész jól beszélsz indonézül, kár hogy mindent el fogsz felejteni”.
Hevesen szabadkozom, de Sani tudja, miről beszél. Oxfordban alig találni indonézt, mással fogok foglalkozni, be kell fejeznem keleteurópai tárgyú disszertációmat. Nem lesz időm arra, hogy olvassak indonézül, s ha levelezek is egy-két emberrel, azt majd inkább angolul teszem. Töredelmesen be kell vallanom: ebben a tekintetben (a már sajnos tíz éve halott) Asrul Saninak lett igaza.
