Minden északi nép más néven említi az aurora borealis-t: Svédországban norrsken, Norvégiában nordlys, Izlandon norduljós, Észtországban pedig pohja valgus. Nagyjából mindegyik elnevezés ugyanazt jelenti: északi fény. Finnországban revontulet-nek, azaz rókafénynek hívják.
A Karéliai-Szorosban, Dél-Savoniában és Észtországban úgy tartották, hogy a fényeket az Északi-sarki-óceánban élő szőrös óriásbálna okozza, ami vadul fújja ki magából a jeges vízpárát.
Egy másik történet szerint a hatalmasra nőtt fák és örök hó birodalmát egykor óriások lakták, akik az Északi-sarki-óceánban halásztak és gigászi tábortüzeket gyújtottak. Ugyan a fáknak már nyoma sincs, az egykori lángok fénye még mindig fenn ragyog az égen.
A finnek számára leginkább elfogadott nézet a rókához kapcsolódó történet, legalábbis az ország északi és keleti régióiban a tűzróka okozza a fényeket a népi hiedelem szerint. Ahogy az állat futott, bundájával hozzáért az ágakhoz, farkával a havat súrolta, ami fellobbantotta az aurora borealis-t. A tűzróka mitikus állat, minden vadász préda-álma, ha valaki egyszer elkapná, gazdagság és hírnév lenne jutalma.
A finn nemzeti eposz, a Kalevala egyáltalán nem tesz említést a tűzrókáról, viszont szó esik az Észak Kapujáról. Az aurora ívelt formái épp olyanok, mint egy boltíves kapu. A Kalevala történeteiben gyakran utaznak egy északi királyságba, Pohjola-ba, és amikor megpillantják a sötétben a fényeket, már tudják, nincsenek messze céljuktól.
A fényeket mindig is nagy becsben tartották. A legtöbb északi úgy tartja, hogy a jelenség alatt dalolászni vagy fütyörészni illetlen dolog, sőt veszélyes is. Finnország északi területein élő Számik, azaz a Lappok ezzel a fényjelenség motívummal díszítették sámándobjaikat, mert szerintük az jó hatással van a konfliktusrendezésre.
A fények tudományos magyarázata ugyancsak érdekfeszítő. A Déli-sark környékén Aurora Australis a neve, ez a sarki fény, míg északon Aurora Borealis, azaz északi hajnal, északi fény. Aurora nem más, mint a római hajnal istennő, Boreas pedig az északi szél görög neve, Galilei nevezte el így 1619-ben.
„A töltött részecskék túlnyomóan a Napból származnak (napszél), kisebb hányadukat a Naprendszeren kívülről érkezett részecskék teszik ki. A töltött részecskéket a földi magnetoszféra nagyrészt eltéríti, a mágneses pólusok körüli tartományban azonban bejutnak a légkörbe. A részecskék ütköznek a légkör atomjaival, ionizálják és gerjesztik az atomokat, a gerjesztett atomok pedig fénykisugárzással térnek vissza alapállapotukba. A kibocsátott fény az atomra vagy molekulára jellemző színű. A színkép látható tartományában elsősorban az oxigén zöld és vörös, valamint a nitrogénmolekulák kékesibolya vonalai jelentkeznek, a sarki fény az ultraibolya tartományban is erős. A jelenség 80–1000 km magasságban fordul elő, de leggyakrabban 100 km magasságban figyelhető meg.”
Az Északi Fény lehet statikus vagy dinamikus. Enyhébb napkitörés esetén csupán egy fénycsík, vagy lepel jelenik meg az égen, ami sem színét, sem alakját nem változtatja. Erősebb flerek esetében azonban a jelenség életre kel: forog, mozog, táncol, hullámokba rendeződve illan az égen, oszlopokat szór a látóhatárra. A színek követik a mozgást: váltakoznak, egybeforrnak a zöldek, a vörösek, a lilák, hogy aztán vadul tépjék ki magukat a másik öleléséből. Ilyenkor hihetetlenül látványos a jelenség, de múlandó is, percek alatt tovatűnik.
Az aurora akkor látható igazán, ha kellő mennyiségű a napfolttevékenység. Ez általában a szoláris maximum idején, azaz a 11 éves napciklus csúcspontján következik be. Jelenleg éppen egy ilyen csúcson vagyunk, de a naptevékenység már enyhülő tendenciát mutat. A legközelebbi szoláris maximum 2024-2027 körül várható.
Szöveg: Maritta Lintunen.
Fordította: Balogi Virág.
Fotók: Mika Wist.
