MAGYARY ÁGNES, DRÓT: Az idén jelent meg ‘privát idegenvezetés’ című második versesköteted (Kalligram Kiadó, 2022), amelyről Németh Gábor azt a megállapítást teszi a fülszövegben: „Nagyjából-egészében szarik az úgynevezett költészetre.” Ez így van?
HORVÁTH EVE: Amennyiben Németh Gábor a költőiségre, poétikusságra gondolt, annyiban igaznak vélem, hiszen a lehető legnyersebb módon igyekszem kifejezni magam. Olyan értelemben is igaz, hogy nem szeretem a trendeket, mindig azt követem, amit hitelesnek érzek, és ez egy belső hang, ami a formáját költőelődök, hagyományok és a kortárs költészet montázsaként építi fel. A „nem úgynevezett költészet” pedig halálosan komoly az életemben.
Miért, mi a trend?
Általánosságban értem. Például nem fogok csak azért E/3-ban megfogalmazni valamit, hogy távol tartsam a szubjektumot. Szegény kis szubjektum, a totálisan lenézett entitás! Ám engem a tudat működése rendkívüli módon érdekel, sokkal inkább, mint a tárgyakba kivetített tartalmak, ezért ezzel foglalkozom, és gyakran vagyok magam az alany, amire rá is szoktam fázni.
Vagy mert a poszthumán betört az irodalmi életbe, attól még nem kezdek el egy ember utáni dimenzióban alkotni verseket. Valójában minden hat rám, de vezérlő eszmeként hiszek az intuitív spontaneitás szellemében létrehozott művekben, amiken aztán utólag még dolgozhatok. Ha választanék valamilyen irányt, akkor megfosztanám magamat a kísérlet örömétől. Annyi azért mégis meghatározza az írásaimat, hogy megpróbálják kifejezni a kort, amiben élek, és ha már a magamutogatás, az influenszerek, a celebek, másrészről a fikciók világát éljük, akkor a leghelyesebb, amit tehetek, hogy énlírát hozok létre, úgy használva ki a fikciót, hogy az igazabbá tegye a valódit.
Költőiség, poétikusság versus hétköznapiság? Én azért ezzel vitatkoznék, hiszen imádod a trópusokat, csak úgy hemzsegnek a metaforák. Mi ez, ha nem poétikusság?
Másképpen fogalmazok. Triviális vs. ünnepi (vö.: Az ezerarcú én, Hankiss Elemér). Általában egészen triviális dolgokból indulok ki: mosás, séta, munkahely, fürdés, amikbe egyszerűen „beemelkedik” – épp a metaforák útján – a transzcendens, a filozofikus sík. Megvizsgálom, mi az a populáris modul, amit mindenki ért, és ami viszonylag hosszú távon benne marad az emberemlékezetben. Győzike is számos metaforát rejt a személyében, de azt hiszem, John Lennon megidézése alkalmasabb eszköz arra, hogy elmondjak valamit a világról. A populáris rétegre rávetítem, „beleláttatom” azután a többletjelentés(eke)t. Legutóbb egy influenszer Youtube-videójáról írtam verset. E/3-ban!
Mit jelent számodra a hit? „fülbevaló amit a mama rátukmált/ és hordania kellett mint ezt a hitet/ amit muszáj” (istenes vers)
Elsősorban egy folyamatot jelent, ami épp az istenes verstől indul ebben a kötetben. Az egyházkritika már a Konzol című kötetemben is megjelent, valamint a hadakozás a fentebbvalóval, amit egyenesen blaszfémiának bélyegeztek egyes értelmezőim. Holott inkább a „Miért hagytál el engem?” kérdése, hiszen nem lehet hitetlen az, akinek az istenkeresés egy állandó program.
Az említett versben a személyes isten kontra templomi vallásgyakorlás gyakran összeférhetetlen elemei jelennek meg. Egyébiránt katolikus vagyok, a döntő fordulatról, és a hit, a kegyelem, a szolgálat témaköreiben a további munkáimban középpontként gondolkodom, gyakran Pilinszky Jánossal és Simone Weil-lel párbeszédben.
Az istenes vers és a Nézem a helyét között felcserélődnek az elemek: mind eszmei értelemben; a mindenkori rossz eltűnik, mind nyelvi értelemben: a szikár, nyers kifejezésmódot egy irracionális beszédmód váltja fel.
Genderköltő(nő)nek tartod magad? (Tricepst idézem, de Németh Gábor is fontosnak tartja ezt kiemelni a fülszövegben) Releváns ez?
Szerintem teljesen irreleváns, és köszönöm a kérdést. Talán ott kezdeném, hogy Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolán néven írt regénye vajon érinti-e a genderelméletet? Nem. Esterházy Péter Csokonai Lilije? Nem. Weöres Psychéje? Attól, hogy egyes szám első személyben, maszkulin hangon értekezik (többnyire) a versbeszélőm, semmiképpen sem ideológiai hátszéllel teszi azt.
Mondhatnám az első kérdéshez fűzve úgy is:
Horváth Eve szarik a genderelméletre, és minden olyasra, ami nem veszi természetesnek a 21. században azt, hogy léteznek eltérő identitások, és nem veszi realitásnak azt, hogy az emberek különbözőek.
Hogy ebből a biodiverzitásból (amely élővilágunk fontos feltétele) a költő mit tud és akar kiemelni, azt az alkotói szabadsága nevében teszi, és nem pedig címkék mentén. Hadd lehessek már annyira szabad az írói munkám során, hogyha szeretnék, legközelebb terhes nőként, idős férfiként stb. csekkoljak be a szöveguniverzumba.
Eleve azzal sem nagyon lehet mit kezdeni, hogy költőnő. Számomra költők léteznek, orvosok, tanárok és fizikusok. Meg eladók és ápolók. Vagy: kezdjük el jelöltté tenni ezt is és így: költőférfi. Elég fura, nem?
Bohuniczky Szefi írja Mollináry Gizella verseiről 1929-ben: „Ízig-vérig asszonyi. Minden ereje asszonyi erő.” Játsszunk ezzel egy kicsit, megfordítva, egy hímnemű költőről szólva: „Ízig-vérig férfias. Minden ereje férfias erő.” Mennyire visszataszítóan cseng. Mennyire nincs ennek köze a vershez.
Fordítva egyet a nézőponton megint: mi lenne, ha ez a kötet Horváth Milán néven látott volna napvilágot? És ha névtelenül? Szorosan és számszerűen vizsgálva pedig a 69 szövegből összesen 2 teszi konkrét problematikává a másság megélését.
A Népszavában megjelent interjúban számos szerzőt megnevezel, mint irodalmi inspirációt (Tandori, Kassák stb.) Mi a helyzet a XIX. századdal, hiszen a kötet nyomokban Vörösmarty allúziókat is tartalmaz?
Valójában minden általam megismert és valamiért fontosnak vélt, kanonizált és kanonizálatlan költőt megemlíthetnék lépten-nyomon, kezdve Dantéval a sort (talán az ókor az egyetlen, ami távolabb áll tőlem). A Pagony Kiadó épp most kérte el egy készülő antológiába a vörösmarty tér című versem, amely gimnazistáknak és tanáraiknak nyújt válogatást klasszikusokból és kortárs parafrázisaikból.
Igyekszem az elődök szempontjait és eszköztárát, attitűdjét és elméleti megfontolásait magamba olvasztani, amikor írok, írásról gondolkodom. Vörösmarty hangsúlyozása egy égető hiányra hívja fel a figyelmet: kínzóan nincsen jelen. Mellette Petőfi és Arany sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a közbeszédben, akikből − mint alkotó és mint emberpéldány − szintén sokat merítettem magam is.
Aranynál nekem különösen fontosak lélektaniságuk miatt a balladák, valamint az Őszikék. Ugyanakkor nem különösebben kedvelem a romantika korszakát, akkor inkább már a középkort és a (késő) modernitást tűzném fel a zászlómra. Ez eléggé romantikus szélsőség, nem?
Több évet töltöttél vendégmunkásként különböző Nyugat-Európai országokban – ezt is a kötetből tudtam meg. Ezt nem sok magyar szerző mondhatja el magáról, miközben a rendszerváltás utáni magyar társadalom valósága ez. A költészeten túl, hogyan élted meg ezeket az éveket? Hogyan éli meg szerinted az a több százezer magyar, aki külföldön dolgozik? Hogy lett ebből költészet?
Nagyon élesen éltem meg, a „nincs mit veszítenem” közömbös elszántságával. Én úgy éreztem, és sokak szemében ezt látom, hogy a haza árult el engem, minket. Itthon éhen haltam volna (anyámmal egy óvónő ismerős által az oviból mentett maradékokon éltünk néhány hónapig), külföldről a svájci frank hitelünket a nyugati bérből fedeztem, ezer eurójával küldve haza havonta a pénzt. Máshogy nem ment volna, igaz, így is elveszett a budapesti panellakás.
Én viszont rengeteget nyertem ezekből a túlélő-; helytálló-; önerő-kalandokból.
Itthon mindig a hátráltatást, akadályt, visszahúzást éreztem, nyugaton pedig lehetett volna haladni előre egy polgári élet felé, amit én nagyon szeretek. De úgy látszik, hogy a nyelvemért feladtam a polgárságom.
Írni az események sűrűjében nem is nagyon tudtam, csak már hazaérve, kis távlatból. Persze a külföldre „kényszerülés” azért számos lelki fájdalmat, traumákat is szült, csakhogy végképp pontos legyek. Megtapasztaltam a létbe vetettség állapotát. Az „Én vagyok”-ot.
Most Dunavecsén élsz. Miért pont itt? Nincs túl távol a centrumtól? Mit jelent számodra ez a hely? Nem mellesleg a település Petőfi életében is szerepet játszott. Mit jelent számodra Petőfi most így az emlékév hajnalán?
Hogy Dunavecsére kerültem, azt a sors, a véletlen hozta így. Valójában a kertemben létezem, télen pedig a saját, belső kolostoromban, habár idősgondozói minőségemben jelentékenyen részt veszek a helyi közösség mindennapjaiban. Nagyon hálás vagyok, hogy idekerültem, a magam ura lehetek, öt macskám van, egy kutyám, kétszáz virágom, hat-hét fám, sok füvem.
Mint költő, inkább a „centrum” életében veszek részt. Petőfiről szólva, gyakran, úgy kétnaponta biciklizek el a zsúpfedeles ház mellett a Zrínyi utcában, ahol megszállt, ha „itthon” volt, vagy nézek az egykori mészárszék felé, ahol a szülei éltek, és hát Zsuzsika is itt nyugszik a temetőben. „petrovicsék mészárszéke (ZÁRVA), néha / leszáll a pesti buszról egy bajszos legény” privát idegenvezetés c. vers).
Petőfi Felhő-ciklusa, sokrétű, virtuóz nyelvhasználata, formai kísérletei sokat jelentenek nekem. Az „öröm” megírásáról mindig vele gondolkodom, általában sóhajtozva: „A bánat? egy nagy oceán. / S az öröm? / Az óceán kis gyöngye. Talán, / Mire fölhozom, össze is töröm.”
Ha valaha antológiát szerkesztek, akkor boldogságverseket fogok beválogatni. Visszatérve a romantikára: Ode an die Freude. Kedvenc! Amennyire hétköznapi az elmúlás az életemben, annyira vagyok ünnepien életes az elmúlásban.
A boldogság, öröm, viszonzott szerelem mellett pedig – ki hinné? – a legnagyobb kihívás a macskákról írni.
T.S. Eliot azért megpróbálta és világsiker lett belőle! Nekem nagyon tetszik: boldogságversek. Írsz vagy fogsz írni boldogságverseket? Úgyis szereted a kihívásokat.
A T.S. Eliot-féléknek még jó, hogy sikerül! Igen, gondolkodom boldogságverseken. Azon töprengek a legtöbbet, miként lehetséges a boldogságot rekonstruálni nyelvileg anélkül, hogy giccsessé válna. A közhelyek is lépten-nyomon felbuktatnak. A macska-téma ugyanez. Annyira elhasznált, kisajátított a giccsbirodalom számára, hogy kitépni onnan alig-alig lehet. Arra döbbentem rá, hogy egy fájdalmas, drámai, negatív, feszült ellentételezés nélkül a boldogságot sem megélni, sem leírni nem lehet hitelesen.
És a kedvenc boldogságverseim, hogy példákat is mondjak: Arról, hogy mi jó (Simon Márton); Hogy elérjek a napsütötte sávig (Petri György); A kék madár (Charles Bukowski). Miért fontosak? Mert merészség kell hozzá, a 20. század háborúi, reménytelensége és devianciái után, egy nem kevésbé gond nélkül való jelenkorban. Petri, akitől nem várná az ember, komolyan utat mutat ebben a versében, ki a kényszeredetten, megszokásból elviselt mocsok és reménytelenség világából a fényre, a megtisztulásba. Abból az útból indítva, ami akárhova vezet.
A modern és a posztmodern istentelenségei, sehova sem vezető útjai jól deklarálták a pusztulást, egymáson túllicitálva, alkotóként pedig alkoholizmusban vagy öngyilkosként elpusztulva. Az emberiségnek megoldásokra, hitre van szüksége, igazán kiéhezett rá.
A túlélés az, amire jó most koncentrálni, a mentális egészség megőrzése, önmagunk felvértezése forrásokkal és tényekkel, valamint az önálló gondolkodással, önellátó, izoláltságban is helytálló attitűdökkel. Ez az, ami valódi kihívás.
Kettő boldogságot kapirgáló versemmel már találkozhatott a publikum, eggyel szerelem címen a Helikon hasábjain, eggyel pedig jó címen az Alföld folyóiratban. Ezek már a következő kötetemben szerepelnek.
Min dolgozol? Mi lesz a következő kötet?
A következő kötetem metasztázisok irracionálisabb, absztraktabb tartalmakat és kifejezési formákat hoz majd. Mélyebb tónusú, kevésbé széttartó, kevésbé élő kötet lesz. Úgy képzelem el, mintha maga a könyv is egy gyógyíthatatlan szervezet volna, tele áttétekkel. A kézirat lényegében kész, publikáltam is a verseit.
A párhuzamos projektem egy hosszabb lélegzetű írás, konkrétabban szól a gyászmunka mindennapjairól, a naplóformával, az eposszal, a bejegyzéssel, az asszociációval kísérletezik, mellérendelő narratívában. Még nem zártam le, folyamatosan írok bele.
Emellett pedig egy „világos”, kontemplatív (életen túli?) versesköteten dolgozom, nagyon ritkán írok, mintha kereszthuzatban állna egy ház, ahol nem lakik senki. Ennyiben poszthumán.
