Van-e még értelme verset írni?

Magyary Ágnes: 2021-ben a Szépíró-díj esszé kategóriában Telihold Velencében (Jelenkor Kiadó, 2020) című kötetedet díjazta. Egy korábbi interjúban megkérdezték tőled, hányféle Velence létezik. Én azt kérdezem: hányféle Bánki Éva van?

Bánki Éva: Túl szabályosnak gondoljuk az embereket. És azt hisszük – ezt a pedagógia és a pszichológia is megerősíteni látszik, hiszen a „felnőttfejlődéssel” milyen keveset foglalkoznak – hogy az emberek nem változnak sokat 18 éves koruk után. De változnak, nagyon is változnak. 34 éves trubadúrkutatóként többen megkérdeztek, mit szólok a névrokonomhoz, aki írt egy parasztregényt Esőváros címmel? Hát mit szólhattam volna? Szerintem ez mind belefér az életemben.

Egy interjúdban azt válaszoltad arra kérdésre, hogy miért jó írónak lenni Magyarországon: „Teljesen betölt ennek az ezredfordulónak az őrült irracionalitása…”? Irracionalitásról vagy emberi bolondságról van szó? A középkor akkor milyen volt?

Sokan vontak párhuzamot a mi világunk és a kora középkor között. Képkultusz, intellektuális hanyatlás (ez amúgy tényleg érzékelhető az egyetemen), kicsit szorongó multikulturalizmus. De talán soha nem volt még ilyen értelmiség, amely ilyen keveset ígért volna az embereknek. A folyamatos vezeklést a boldogság és a túlvilág mindenféle ígérete nélkül. Legyen bűntudatod apád, nagyapád, dédapád miatt – és jó, ha tudod, hogy a gyereked is folyamatosan szégyenkezni fog miattad. De soha nincs megállás,

„kegyelem” a mi világunkban nem létezik. Ez csak a gyengék, az elmaradottak menedéke. Hát nem csoda, hogy az emberek nemcsak bolondok, hanem veszélyesek is önmagukra.

Nemcsak egymásra – ez nem volna újdonság, ezt ismerjük a történelemből –, hanem önmagukra is, folyamatosan.

Arturo Pérez-Reverte szerint csak egyetlen civilizáció létezik, és ezt a mediterrán térség hozta létre. Az összes többi legfeljebb próbálkozásnak minősíthető, de leginkább csak kalózkodás és barbárság. Mit gondolsz erről?

Én azért ezt nem állítanám. Hiszen például a Ming-kori Kína és az Erzsébet-kori Anglia is nagy civilizáció volt. De ezért van a fenti felvetésben sok igazság. Úgy tűnik,

a Mediterráneum teremtette meg a „jó élet” máig legnagyobb hatású toposzait. Nem kell hősnek vagy zseniálisnak lenned, hogy egy szép kertben élvezd a madarak énekét, a finom ételeket, a tavaszi szellőt, a szerelmet vagy a barátaid visszafogott társalgását.

Nem voltak zseniálisak vagy hősiesek a Dekameron kerettörténetének fiataljai, ezek a saját családjukat a bajban hátrahagyó „szerencsések” sem. Ám a „jó élettel” mégiscsak mégiscsak sikerül megmenteni vagy meghosszabbítani a saját életüket. Nagy ábránd ez a fajta „jó élet”. A kereskedelmi tévék „villalakói” rendszeresen próbálják ezt az eszményt újrateremteni vagy újraélni. De kultúra nélkül lehetetlen.

Szentkuthy Miklós interjúit olvasom, és nagy meglepetésemre ódákat zeng Babitsról és arról, hogy Babits versei, esszéi miképpen hatottak rá. Ki az a magyar szerző, aki formálja gondolataidat, stílusodat, irodalmi lényedet? Ha van ilyen.

Tőlem nagyon távol áll a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar irodalma. Távol állt egyetemistaként is, ezért kezdtem el foglalkozni világirodalommal. Engem még senki sem győzött meg arról, hogy a magyar társadalom nem elég érdekes, vagy hogy ez íróhoz méltatlan téma lenne. Azt meg egyenesen abszurdumnak tartom, hogy a magyar irodalom épp a legnagyobb változások, a legrettenetesebb közös szenvedések idején mondott le a társadalomábrázolásról. Tar Sándor későn került a kezembe, és rögtön óriási hatással volt rám. Mondom ezt úgy, hogy az ő sajátságos realizmusa, sőt a társadalmi tapasztalatai meglehetősen távol állnak tőlem. Az én eszményképem Kosztolányi és Kemény Zsigmond társadalomábrázolása. Vagy a társadalmi szorongás mesterműve, a Babits-féle Gólyakalifa. Az úrifiú története, aki kényszeresen szegénynek álmodja magát. És mi a Gólyakalifa? Egy társadalmi regény? Nem. Egy kísértettörténet.

Velencéről szóló könyved nagyon izgalmas kultúrtörténeti barangolásra hívja az olvasót, hogyan lehet eljutni a portugál nyelvtől, a középkori irodalomtól Velencébe? Milyen szellemi utat kell ehhez bejárni?

Nagykanizsai vagyok, és gyerekkorom óta foglalkoztat, miért olyan rossz vidéken élni. Nem, én egy csöppet sem hiszem, hogy valamiféle elmaradottság miatt. Soha nem találkoztam annyi művelt emberrel, mint szülővárosomban. De tény, vidéken hamarabb elkopnak az emberek. Sokszor emlegetjük a vidékiség kapcsán Kosztolányit. Ő szinte mániákusan a vidékről írt, de kérdés, megírta volna ezeket a regényeit, ha vidéken marad.

Én azt gondolom,

a magyar vidéki élet a szeretet, a figyelem hiánya, no és persze a bezártság miatt olyan nyomasztó.

Igen tanulságos, hogy a dunántúliak nemcsak a nagyvárosokban, hanem egy olasz kis faluban vagy Erdélyben is milyen jól érzik magukat. Szívügyekben persze Budapest se sokkal jobb hely, de legalább több társaság van, ahol magányos lehetsz – és legalább nem kell bezárva érezned magad.

No de térjünk vissza hozzám! Gyerekként nyilván az engem körülvevő ridegség, szeretethiány miatt ábrándoztam sokat a mediterrán világról – ami Nagykanizsáról nem is tűnt olyan borzasztó messzinek. Olasz családok éltek a városban, Velencébe indultak vonatok, könnyű volt „oda” álmodni magam. Aztán persze nyelveket tanultam, és sokat, nagyon sokat foglalkoztam azzal, melyek a „jó élet” történelmi gyökerei. Érdekes, hogy milyen sok időt töltöttem a mediterrán világban, lelkileg, szellemileg és fizikailag, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy odaköltözzek. Egyáltalán, hogy végleg külföldre költözzek. Én Zrínyi, Kosztolányi, Babits módjára csak egy olaszrajongó magyar vagyok – aki persze nem bánná, ha a magyarok kicsit kedvesebbek lennének egymáshoz.

A portugál az egy más történet. Én nem igazán tudok azonosulni a portugálok melankóliájával. De azt tőlük tanultam meg – és talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit az életben megtanultam −, hogy

az ábrándozás nem beteges.

Ők tudják, hogy nagyon jó portugál lehetsz, ha a tengeren túlra vagy valami misztikus túlpartra álmodod magad.

Könyvedben amellett, hogy sok izgalmas magyar történelmi párhuzamot pendítesz meg, rengeteg szó esik Bizáncról. Bizánc „sajtója” nem éppen a legpozitívabb a köztudatban. Mit adott nekünk Bizánc?

Voltam történelem szakos, de a kérdés második felére nem merek válaszolni. Én a nyolcvanas években jártam egyetemre, mikor is Kelet-Közép-Európa csak amolyan átmeneti, örökös utánzásra ítélt régiónak számított. Gondoljunk csak a csodálatos Szűcs Jenő kultúrföldrajzára! Ebben a történelemszemléletben az elpuhult, romlott Bizánc folytonosan hanyatlott (legalább félezer éven át!), Velence pedig – melytől az innovációt nem lehet eltagadni – nem sokat számított.

A kérdést én amúgy inkább úgy tenném fel, mit adott Bizánc a mai Európának? Egy aktatologatásban jeleskedő bizánci bürokrata ma annyira idegennek érezné magát az Európai Parlamentben? És merészelne-e a véleményszabadságot egyébként egész történelme során korlátozó Velence annyi kifejezést, annyi álláspontot tiltani, mint ma az Európai Unió?

Ezek nagyon nem jó hagyományok, de ettől még léteznek – és ha nem is nevezzük bizáncinak őket, attól még a bizánci történelemből ismerősek. Én amúgy nem ezt a Kelet-Közép-Európát szeretem. Hanem az állandóan megújuló, Európát annyi új ötlettel, felfedezéssel gazdagító Velencét.

Nagyon aktívan vagy jelen a facebookon, ahol rendszeresen megosztod verseidet, vagy olvasmányélményeidet, amelyek sokszor izgalmas vitákat is generálnak. Sokat vitatkozunk arról, hogy a közösségi felületek javunkra vannak-e vagy inkább kárunkra van-e. Mit kezdhetünk a kultúrával a facebook és twitter korában?

Én a tanítás kiterjesztett formájának tekintem a közösségi oldalakat. A véleménycserét, a vitát pedig értéknek. A közösségi oldalakon megosztott tartalmak többnyire persze felszínes hülyeségek. De ennek talán nem a médium az oka. Hiszen vitatkozhatnánk akár klassz dolgokról is.

Egyre inkább csökken a logikai és a koncentrációs készség, a diákok nem olvasnak végig az egyetemen hosszabb regényeket, és nekünk sincs türelmünk meghallgatni a másikat. Én úgy gondolom, ez lenne a helyzet közösségi oldalak nélkül is.

Nemrég komoly betegségen estél át. Hogyan lehet ezt az élményt szépirodalommá szublimálni? Hogyan csapódott le ez az alkotó Bánki Évában?

Igen, az ősz egy nagy betegség és operáció jegyében telt el. Rettenetes volt. Eddig a testem néhány fogfájást és megfázást leszámítva nem hagyott cserben. Én most ízleltem meg a pánikot, a halálfélelmet, a fizikai kiszolgáltatottságot. Ezeket mind nehéz történetben elmesélni. Vagy talán nem akarnám az efféle vallomások számát szaporítani. Hát persze a legadekvátabb formához, a lírához nyúltam a betegségem alatt.

Megpróbáltam a szenvedésnek valamiféle nyelvet találni.

És miközben ezzel kísérleteztem, egészen elképesztő orvosi törekvésekkel is találkoztam. Ma már a verbális kifejezést, a meditációkat, imákat a gyógyítás, gyógyulás folyamatába is bevonják, mégpedig nemcsak kuruzslók, hanem komoly orvosok is. Ezek a formulák rettentően távol állnak a lírai kifejezéstől – ahogy maga a lírai költészet is eltávolodott bármiféle „hasznos dologtól”. Kivéve talán a szerelmi költészetet, ahol még tartja magát az a remény, hogy egy vers (atyavilág! egy vers!) képes meghódítani a másikat. Egy szerelmes költeményben kimondott „te” egy konkrét személyt sugall vagy teremt meg, nem(csak) mindenkit vagy az olvasót általában. Milyen archaikus dolog is ez a XXI. században, nemde? Engem nagyon foglalkoztat költészet és gyógyítás, nyelv és egészség kapcsolata, egyáltalán a mágikus beszédmód esélyei a XXI. században. Sok verset írok, de hogy ebből a témából esszé vagy verseskötet lesz, azt még nem tudom.

Min dolgozol most? Regény, esszé, irodalomtörténet? Milyen terveid vannak?

A módszeres irodalomtörténet-íráshoz én túl csapongó vagy fegyelmezetlen vagyok. Soha nem is terveztem effélét. Most éppen az újra megjelenő Esőváros korrektúrájával foglalatoskodom, ezért félbe kellett hagynom az apám életéről és a szülővárosomról szóló regényt. És ott vannak a versek… A folyamatos töprengés, hogy a nyelv és a zene megmenthet-e bennünket. Hogy van-e még értelme verset írni.

Bánki Éváról a fotókat Ilauszky Tamás készítette.