Az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik.
(kínai közmondás)
Elindulni mindig kettős érzés: egyfelől visz a lendület – Úristen, megyünk! – másfelől ugyanannak az újnak, ami vonz, az ismeretlensége megriaszt. Nehéz, mert pakolni kell, gyakorlati dolgokat végiggondolni, lezárni s otthagyni a hétköznapokat, a már megszokottat, a kényelmet, s persze mindig otthon marad valami. A régi, ismert dolgok pedig az út első óráinak izgalmának elmúltával váratlanul sokkal kívánatosabbá válnak. Mint egy kicsi holtpont, mint egy kicsi halál, amit túl kell élni, hogy élhessünk.
Sok kicsi halál fog még várni. Hiszen sosem tudjuk előre, mibe vágunk bele. Még kevésbé, hogy mit változtat ez rajtunk. Mert az igazán ijesztő az, hogy megváltoztat, ha akarjuk, ha nem.
Szokatlanul hirtelen indultam el másodmagammal Európa csaknem leghíresebb és legrégibb zarándokútjára, Szent Jakab útjára. El Camino, még magyarul is így hívjuk, a hírös kagylós zarándoklat Santiago de Compostelába. Az Út, csak így egyszerűen. Nagyjából nyolcszáz kilométer a Pireneusoktól az Atlanti-óceánig; hónapokat, éveket szoktak rá készülni. A középkorban, mikor a santiago de compostelai katedrális Szent Jakab ereklyéje miatt népszerű zarándokhellyé vált, sokkal messzebbről és sokfelől mentek a peregrino-k, s mivel híján voltak a tömegközlekedésnek, a zarándokok nagyrészt gyalog indultak el Európa többi részéről is. Olyan volt ez, mint Jeruzsálembe menni, vagy mint Mekkába a muzulmánoknak: szent dolog, egyszeri, megismételhetetlen.
A középkorban, pontosan azért, mert a vallás és nagyrészt a hit is (szándékosan nem teszek egyenlőségjelet a kettő közé) átszőtte úgy a király, mint a paraszt vagy a kereskedő, iparos és katona életét is – természetesnek számított, hogy zarándokútra indul valaki.
Ma a Camino egyrészt divat, másrészt kuriózum, és sokaktól sokféle reakciót kaptunk, örömtelit is, aggodalmast is, és nem egy volt közte az: „Ej, bolondok vagytok!”
Én azonban örülök ennek a bolondságnak, bár nem azért, mintha ki szeretnék lógni valahonnan, vagy mert be akarnék illeszkedni a divatba. Nehéz elmagyarázni, hogy miért gyalogolunk másfél hónapot Spanyolország északi részén, kagylóval a nyakunkban, hátizsákkal a hátunkon, vízhólyaggal a talpunkon. Mi az imádság? – lehetne kérdeni egyúttal – mi a túra és a vakáció, a terápia és a zarándoklat közti különbség?
Számos könyv és film készült a Caminóról, mindenkinek van ismerőse, vagy ismerősének ismerőse, aki megjárta. Életre szóló élmény, mondják, de kevesen részletezik, hogy miért, nem véletlen: a zarándoklat nem olyan dolog, amelyről sokat lehet írni. Vagy ha mégis, akkor azért, mert olyan dolgokat moccant meg mélyen bennünk, melytől lehetetlen ugyanazokba a hétköznapokba visszazökkenni, s emiatt valami módon beszélni kell róla, megosztani, elmesélni a lehetetlent. A külső körülményekről és tényekről bizonyára megy is. Ami pedig annyira személyes, arról vagy hallgatnak a zarándokok, vagy csak annyit mondanak: „Menj el te is. Ott megkapod a választ.” Vajon milyen választ kaphat az ember, ha semmiféle egyéb inger nem éri, csak a talpa alatt fogyó kilométerek?
Bennünk lenne a válasz – itt belül? Csak a zakatoló nagyvárosban, a suhanó hétköznapokban nem lelem, amit keres a lelkem? De mi is a kérdés? Mi okból indultunk mi el? S mi célból? S végül: hiszem-e, hogy megkapom a választ?
A zarándok-idő kiemelkedik a többiből, egy szusszanásnyira megáll a világ, a gyaloglás során szüntelen figyelemmel és aktív várakozással telnek meg az órák, a napok, a hetek. Most még várakozás az elindulásra, az átmenetiség átmeneti ideje – kamionokban, benzinkutaknál és az út szélén – majd várakozás és vágyakozás a megérkezésre. Megérkezni pedig úgy lehet, ha sikerült teljesen odahagyni a startot. Amikor a kiemelt idő hétköznappá válik. Belső nagytakarítás ez: nem az agy dolgozik, hanem a szív, és nem a vér az erekben, hanem az a megfoghatatlan valami, amit jobb híján léleknek hívunk. Minden út olyan, amilyenné tesszük. Azzal, hogy gyaloglunk, egyik láb a másik után. Várunk. Vágyunk. Változunk.
Nem kell templomba járó katolikusnak lenni, hogy valaki zarándok legyen. Nem szükséges rózsafüzért mormolni sem minden nap. Még csak Istenben sem kell hinni, bár mindez mind megkönnyíti – mit is? Aki hagyja magát megváltozni, rossz felé már nem mehet.
Ami talán a legfontosabb az induláshoz – és mi is itt vagyunk most, még csak most értünk a kicsi pireneusi induló falucskához, Saint-Jean-Pied-de-Port-ba – a nyitottság: a saját lelkünk legmélyén lapuló sötét vagy sötétnek tűnő dolgokhoz.
Az őszinteség, a tükörbe nézés bátorsága.
Minél jobban engedem magam megsebezni, megérinteni mindazzal, amiről még fogalmam sincs, hogy mi lehet, hiszen csak egy poros útról van szó a lábam alatt – annál inkább irányba állhat az életem. És ez az, ami igazán félelmetes. Mert ehhez hagynom kell magam, hogy változzak, és szembe kell nézzek a bennem lakó félelmetes Mr Hyde-dal.
Bátorság, Dr. Jekyll. Tedd meg az első lépést, a többi majd megy. Nem magától, hanem az alvilágjárás által, de az árnyak nem árthatnak, ha szembenézünk velük. Ad absurdum utazni sem kell, elegendő elindulni.
