Néhány nappal 1866 karácsonya előtt, egy vendéglős fiaként született Cegléden minden idők egyik legszegedibb írója, Tömörkény István. Néhány helyen ugyan olvashatjuk, hogy nem is igazán Szeged írója ő, sokkal inkább a Szeged-környéki tanyavilágé − Sőtér István például azt írta 1987-ben a Tiszatájban, hogy: „Ha szeretem Tömörkényt, úgy nem a szülővárosomért, Szegedért, mert Szegedet nem találom meg nála.”[1] −, ám ez az álláspont véleményem szerint Szeged szűkkeblű értelmezéséből fakad. A magam részéről úgy gondolom, Szeged sokkal tágabb fogalom annál, hogy akár a település kezdetét-végét jelző táblák, akár (teszem azt) a körtöltés közé be lehessen szorítani. Szeged, a város csak a Szeged-fogalom egyik alkotóeleme. A teljes Szeged-fogalom talán Bálint Sándor nyomán ragadható meg leginkább, aki „szögedi nemzet”-ről beszél, amely minden égtáj felé sok-sok kilométerrel nyúlik túl Szeged – Tömörkény idejében Szabad Királyi, manapság − Megyei Jogú Város közigazgatási határain.
De visszatérve Tömörkény biográfiai adataihoz, talán érdemes megjegyezni, hogy az életrajzába olyasféleképpen került bele Cegléd, akár Pilátus a Credoba, hiszen ő maga, saját bevallása szerint, soha nem járt a Pest megyei városban. Eme kijelentése azzal magyarázható, hogy 1866-ban édesapja, idősebb Steingassner István a ceglédi vasúti restit bérelte, ám abban az időben a ceglédi állomás nem ott állt, ahol ma, hanem a várostól egészen messzire feküdt, s maguk a ceglédiek sem igazán érezték magukénak, ami meg is látszott a resti forgalmán. A család mindenesetre nem sokkal a gyermek születése után hazaköltözött Szegedre, és ugyan Tömörkény életében akadt még két vargabetű, ettől fogva végérvényesen és véglegesen egybefonódott a sorsa Szegeddel.
Az említett két vargabetű közül az egyik Makó, ahol az apja három éven keresztül vendéglőt üzemeltetett, ezért a fiú is ott élt, és ott járt iskolába, nevezetesen a református algimnáziumba[2] is; a második pedig a honvédség. Mert noha gimnáziumba járt, érettségit sohasem szerzett, ergo mentességet sem a sorkatonai szolgálat alól. Tizenhat évesen hagyta félbe tanulmányait és szegődött el patikusinasnak. 1880 és 1882 között kitanulta a gyógyszerészmesterséget, s ezt követően négy esztendeig gyakorolta is Kisteleken és Szegeden. 1886 tavaszán vették föl anyai ági rokonai révén[3] a Szegedi Híradóhoz belső munkatársnak, ettől kezdve Tömörkény néven írt, bár hivatalosan csak 1894-ben vette föl ezt a vezetéknevet.[4] Írásai azonban már korábban megjelentek a lapban, legelőször minden bizonnyal a Sugárúti séták című, 1884. november 16-án közölt tárcája, amely alatt az S−r I−n betűjegy jelezte a szerzőséget.[5]
Hiába vált azonban teljes jogú és állású hírlapíróvá, 1888-ban besorozták hároméves katonai szolgálatra a 46-os gyalogezredhez.
A Szeged házi ezredének számító 46-os alakulat története Mária Teréziáig nyúlik vissza, aki osztrák főhercegasszonyként 1745-ben alapította a tiroli országos és tábori gyalogezredet, amely 1769-ben a 46-os sorszámot kapta, de csupán 1809-ig állt fönn. Időközben 1762-ben létrejött az 1. erdélyi határvidéki gyalogezred, amely később 16. román határvidéki ezredként működött tovább, végül 1851-ben megkapta az 1809-ben megszüntetett tiroli ezred sorszámát. Két év múlva, 1853-ban a 46. gyalogezred hadkiegészítési területe Szeged és környéke lett. Az ezred 1878-ban részt vett Bosznia okkupációjában, s ettől kezdve egyik zászlóalja − a III. számú − az anyaezredtől távol, Boszniában teljesített szolgálatot.[6] A következő évben, 1879-ben Szegedet történetének legnagyobb katasztrófája sújtotta, amely egyúttal mégis a város egyik legnagyobb szerencséje is, hiszen a nagy árvíz, vagy ahogy Szegeden mondjuk, a Víz után a korábban széttagolt, nagyrészt mezővárosias jellegű település helyére egy modern, körutas-sugárutas szerkezetű igazi, modern polisz épült számos palotával, közhivatalokkal, közintézményekkel – és laktanyával. A Mars téri laktanya, amely a 46-os gyalogezred otthonává vált, 1882-re készült el.[7] Az épület ma is létezik, a falai között a szocializmus idején önkormányzati bér- és szociális lakásokat alakítottak ki, s funkciója a mai napig sem változott. Az állaga folyamatosan romlik, az egykor az udvarán álló emlékoszlop pedig, amelyet a 46-osoknak emelt Szeged város közössége a két világháború között, mára fölismerhetetlen torzóvá kopott. Helyreállítása, helyesebben újraépítése egy civil szervezet és az önkormányzat összefogásával folyamatban van, az azonban immár bizonyos, hogy nem az eredeti helyére helyezik majd vissza, hanem (vélhetően) a Honvéd térre, ahol egy másik egykori laktanya áll, amelyben egyébként az egyetemi levéltár és az idegennyelvű lektorátus mellett szintén bér- és szociális lakások találhatók.
A 46-osok Mars téri laktanyájába vonult be Tömörkény István 1888-ban, és a kiképzés után ebből vonult ki Boszniába, jelesül a novibazári szandzsákba, ugyanis afölötti mérgében, hogy be kellett „rukkolnia”, maga kérte, hogy helyezzék oda, a Monarchia legtávolabbi, Isten háta mögötti vidékére.[8] Nem a teljes idejét szolgálta le Boszniában, ahhoz azonban elegendő időt töltött ott, hogy a magyar irodalom számára birtokba vegye azt a vidéket: számos novellája táplálkozik a boszniai élményekből. Mindazonáltal nem csak Bosznia, hanem az egész katonai szolgálat mély nyomot hagyott Tömörkény írásművészetén, ám különös módon nem elsősorban a táj vagy annak őslakói fogták meg, sokkal inkább saját társainak viselkedése az idegen környezetben. Miklós Péter erről így ír: „Háromévi katonai szolgálata alatt – amelynek során Bécstől Bosznia-Hercegovináig több helyen állomásozott a szegedi negyvenhatos gyalogezreddel – megismerte a világot. Sajátos módon azonban nem a nagyvilági császárváros – amelynek utcáit Ferenc József napjainkból békebelinek és idillikusnak tetsző monarchiájának szellemisége mellett már át- és átjárta Freud gondolatrendszere, megelőlegezve a lélek és az érzelmek forradalmát – vagy a balkáni egzotikus multikulturalitás adott neki világismeretet és munkáihoz élményanyagot. Hanem a magyar nép – elsősorban paraszti származású – fiainak az értékrendjével, életszemléletével, mentalitásával találkozott, s ez egész írói pályáját és annak tematikáját megalapozta.”[9]
Tömörkény számos katonanovellát írt, s ezeknek hősei, ahogyan Miklós Péter kiváló érzékkel rámutat, valóban leginkább parasztemberekként viselkednek mundérban is, gondoljunk csak a János a földdel című megkapó írására; van azonban olyan katonanovellája is, amelyben a hadsereg egészen másképpen, már-már szimbólummá emelve jelenik meg − ez a novella az 1898-as Valér a földbe megy. A történet szerint a kapálás közben elhalálozó fiatalasszonyt, Valért gyászoló férjének, Gergőnek a városba kell vinnie, hogy a kórházban az orvosok megvizsgálják a holttestet, „mi ölte mög.” A férj meg is teszi, amit meg kell tennie, befuvarozza a tetemet a „a csúnyaszagú házba, hol őt halott korában késekkel vagdalni és darabolni fogják”, végtére is „a törvén törvén.” Az egyszerű, tisztességes, a világban és a világhoz a hagyományok szerint igazodó ember konfliktusa ez az ostoba bürokratizmussal, a pökhendi uralomvággyal, a kisszerű túlszabályozottsággal. Gergő világa szakrális és tradicionális világ, amelynek fontos kohéziós eleme a bizalom. A város ezzel szemben profán, bizalmatlan és érzéketlen. A kultúra áll itt szemben a civilizációval. A hétköznapok szintjén az utóbbi kerekedik fölül, ám egy magasabb szférában egészen másként alakulnak a dolgok.
A tanyai ember, a kultúra képviselője kénytelen meghajolni a civilizáció akarata előtt, jóllehet mélyen sérti önérzetét az arctalan, rideg eljárás, bántja a szörnyű helyzet, amelyben neki kell magyarázkodnia, mentegetőznie, mintha nem áldozat lenne maga is, de éppenséggel − valamiféle kiforgatott etika alapján −: bűnös! A megszégyenített férfi elégtételt követel, de vajon „ki ad ezért elégtételt? Ki ad, az emberek? Az Isten.” Az elégtétel eszköze végül a hazafelé masírozó ezred, amely tiszteleg a halottnak.[10] A feleségét a boncteremből a temetőbe szállító, megalázott parasztember ebben az isteni igazságszolgáltatás kezét látja. Erkölcsi elégtételt nyer.
Mindebből azonban ne vonjunk le afféle elhamarkodott következtetéseket, miszerint Tömörkény militarista lett volna. Katonai témájú novellái egyáltalán nem erről, de nem egyszer éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak; a Nagy Háború kitörése után születő írásai pedig egyértelműen bizonyítják, hogy háborúpártinak sem nevezheti senki. Sőt! Hogy mennyire várta már a végét, arról árulkodik (számos másik mellett) Meddig tart még? című tárcanovellája, amely mély megértéssel és csipetnyi humorral mutatja be a hátország hangulatát. A szegedi Vanélia (valójában Valéria, ma Bartók) téri piac világa elevenedik meg az olvasó szeme előtt, ahol is a történet címét adó kérdésre a harctérről érkező sánta hadfi először a királyi szlogennel válaszol: „Karácsony előtt vége lössz…” Majd kisvártatva így egészíti ki: „Ha pedig véletlenül karácsony előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.”[11] − Jellegzetes tömörkényi, jellegzetes dél-alföldi szellemesség.
Ám mindennek ellenére Tömörkény maga is a harcra készült. A levelek lehullottak, és a katonáink nem tértek haza.
A Monarchia hadseregeinél 1914 előtt a rendes katonaság vonatkozásában a 32. életév számított a legfelső korhatárnak. Aki ezt túlhaladta, többé nem hívták be tartalékosnak. Tömörkény 1898-ban töltötte be ezt az életkort, s ettől fogva népfölkelőnek számított, de 1908-ban megkapta az elbocsátólevelét, mivel népfölkelő is csak 42 éves koráig lehetett az ember.[12] A háború, persze, ezen is változtatott. A korhatárt kitolták 50 évig.
1915 őszén Tömörkény el is ment a katonaorvosokhoz, akik alkalmasnak találták és kiállították számára a népfölkelő igazolványt. Olyannyira komolyan gondolta, hogy a frontra megy, hogy már kezdte átadni a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum igazgatói feladatait a helyettesének, Móra Ferencnek. Végül csak azért nem jutott ki a harctérre, mert Somogyi Szilveszter polgármester személyesen tiltotta meg neki, hogy ilyet cselekedjen.
A polgármester motivációit nem nehéz megértenünk. Annál bajosabb az író tervére megtalálni a magyarázatot. Vajon miért készült a frontra Tömörkény, aki nem hitt a háborúban? Talán, mint azt Péter László föltételezi, „nem akarta magára venni a gyávaság látszatát.”[13] Meglehet. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a fia miatt érezte úgy, neki is ki kell vennie a részét a hadakozásból, osztoznia kell vele a nagy, közös sorsban.
Tömörkény István életében a család rendkívül fontos szerepet töltött be. Gracza János írja visszaemlékezéseiben, hogy a Tömörkény, feleségének, Kiss Emmának „megértő jósága nélkül talán soha nem jutott volna fel legkiválóbb íróink sorába. Mert az például igen sokszor megesett, hogy a Szegedi Napló számára írt vezércikket Tömörkény tollba mondta Emmucinak – így nevezte a feleségét –, de az meg már egészen bizonyos, hogy minden tárcáját először a feleségének olvasta fel, akinek a kritikája döntötte el azután, hogy nyomdafesték alá kerül-e vagy sem? Több alkalommal hallottam, mikor Tömörkény a szerkesztőségben örömmel újságolta:
– Ma megint nagyszerűen ment a dolog! Emmuci jónak találta és már elküldtem a Pesti Hírlapnak.
Tehát a felesége volt az első és valószínűleg legőszintébb kritikusa. Nem azért, mintha az asszony írómester lett volna, hanem mert valóban megértő, gondos és melegen érző hitvestársa volt az urának.”[14]
De nem csak a feleségéhez, a gyerekeihez is rendkívül erősen kötődött, és a családi-baráti levelezésből, a visszaemlékezésekből, a gyermekei életútjából arra lehet következtetni, hogy ez a kötődés kölcsönös volt. Leánya, az 1897-ben született Erzsébet, aki a háború alatt elvégezte a szegedi tanítóképzőt, édesapja emlékét egész életében számtalan módon ápolta, szobor- és emléktábla avatásokat kezdeményezett, cikkeket írt édesapjáról, és alapítványt hozott létre a Tömörkény István Gimnáziumban, amely intézmény elődjének, a hatosztályos állami felsőbb leányiskolának maga is diákja volt.[15] 1988-ban hunyt el.
Az író fia, Tömörkény László 1895-ben jött világra. Budapesti egyetemistaként 1916 szeptemberében vonult be az 5. honvéd gyalogezredhez, ahol zászlósként harcolt. Az orosz fronton tanúsított helytállásával kiérdemelte a nagy ezüst vitézségi érmet és más kitüntetéseket, végül géppuskás hadnagyként szerelt le.[16] Számos tábori levelezőlap maradt fönn apa és fia háború alatti levelezéséből, egytől egyig mind a kettejük közti szeretet, az aggodalom és a figyelem példája. Az író érezhetően büszke volt a fiára, aki erre nem csak a Nagy Háborúban szolgált rá, de az azt követő évtizedekben is. Tömörkény László a háború után Szegeden, a kendergyárban dolgozott vegyészmérnökként, az 1940-es években gépészmérnöki oklevelet is szerzett, előbb a kendergyár vezérigazgatója, majd az államosítás után főmérnöke lett. Számos cikket publikált hazai szakfolyóiratokban és részt vett szakkönyvek írásában. Munkája elismeréseként 1958-ban Kossuth-díjban részesült. 1971-ben hunyt el.[17]
Végül egy harmadik ok is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Tömörkény jelentkezett népfölkelőnek 1915 őszén. A kötelességtudat. Amely egész életében jellemezte. Úgy íróként mint újságíróként, úgy könyvtárosként mint múzeumigazgatóként Tömörkény mindig helyt állt, mindig elvégezte, amivel megbízták, sosem futamodott meg a feladatok elől. Nem akart megfutamodni a harc elől sem.
Bár a polgármesteri odafigyelés és féltés a harctértől megóvta, a halál mégis utolérte, mielőtt a Nagy Háború véget ért volna. „1917 tavaszán, Arany János születésének századik évfordulóján ünnepre készült a Dugonics Társaság. Tömörkény István mondott lázas szavakat, lázasan, mert a spanyoljárvány a »Spanyolviaszország« (így nevezte balkáni katonáskodásának színhelyét) íróját is megtámadta. Az utódlásra rendeltetett Móra Ferenc és orvosa ágyba parancsolták, de a rettegett szövődmények, a tüdő- és mellhártyagyulladás felléptek. Maradék erejét összeszedve levelet írt a fronton lévő László fiának, de már csak a kámfor injekciók tartották benne a lelket. Április 24-én végképp elfogytak napjai.”[18]
Jellemző, hogy utolsó erejével is a fiának írt. És jellemző, ahogyan másnap a Szegedi Naplóban Móra Ferenc fogalmaz a nekrológban, amit elődjéről írt: „Sejtelme se volt róla, hogy Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található.”[19] Amiképpen az is jellemző, hogy a Délmagyarország másnapi számában két egész oldal, a 3. és a 4. foglalkozik Tömörkénnyel. „Tömörkény István halálhíre futótűzként terjedt el a városban − írja az újság − és mindenütt fájdalmat, részvétet és lesujtó hatást keltett. Többen még a délelőtti órákban fölkeresték részvétükkel a gyászoló családot.”[20] Szintén ebből a lapból tudhatjuk meg, hogy „Dr. Somogyi Szilveszter polgármester 10 órakor értesült Tömörkény haláláról. Azonnal rendkívüli ülésre hívta egybe a tanácsot, amely fél 11 órakor már teljes számban együtt volt.
− Azért hívtam össze a rendkívüli tanácsülést − mondta a polgármester −, mert értesülésem szerint Tömörkény István, a Somogyi-könyvtár igazgatója, az országos nevű író meghalt. Szeged legnagyobb fia volt, akinek híre-neve messze túlhaladta a város határait és a városnak vele szemben kötelességei vannak.”[21]
A város saját halottjának tekintette Tömörkényt, a kultúrpalotában ravatalozták föl és onnan kísérték utolsó útjára 1917. április 26-án. Az aznapi Délmagyarország újabb egész oldalas cikket szentelt az írónak és a temetésnek, a következő napi, 1917. április 27, pénteki kiadás 3. és 4. oldala nagyrészt ugyancsak Tömörkénnyel, illetve a temetésével foglalkozik. Hatalmas („ezrekre menő”[22] tömeg, köztük a szegedi városi tanács minden tagja vett búcsút az írótól, a fővárosból is sokan érkeztek − művészek, írók, újságírók. Móra Ferenc gyászbeszédében az emberről beszélt, „akit mindnyájan szerettünk, mint a napfényt és aki olyan magasról sütött le ránk, mint a napvilág.”[23] Ma már nehéz elképzelni, hogy egy írónak ilyen elképesztő nimbusza legyen a kortársak körében a legegyszerűbb emberektől a művészvilágon át a politikai vezetőkig. Sajnos, ma már azt is nehéz elképzelni, hogy Tömörkény volt az, aki hajdan ennek a káprázatos közmegbecsülésnek örvendett. Pedig ez az igazság. Ez az egyszerű patikus, ez a negyvenhatos baka, aki őrmesteri rangnál följebb nem vitte, ez a lelkiismeretes, igazságkereső újságíró, ez a kötelességtudó könyvtáros, ez a botcsinálta múzeumigazgató, ez a zseniális novellista elnyerte az emberek szívét. Ismerte őket és ők is ismerték. És nekünk is hasznunkra és épülésünkre szolgál megismerni őt. Hasznunkra válik olvasni Tömörkényt. Az írót, aki a lokálisban fedezte föl az egyetemest és az egyetemesben a lokálist, a cseppben a tengert, a tengerben a cseppet. Amire csak a legnagyobbak képesek.
- [1] Sőtér István: Tanyák lelke. Tömörkény Istvánról. In: Tiszatáj 1987. április. 43-48.o. 43. o.
- [2] Forgó Géza: Tömörkény István makói emlékei.
- In: http://szirbikegyesulet.hu/wp-content/uploads/Tomorkeny.pdf 30. o.
- [3] A Szegedi Híradó alapító-tulajdonosa, Burger Zsigmond felesége Tömörkény anyjának, Ströbl Máriának a testvére, Magdolna volt; s bár Burger Zsigmond 1874-ben elhunyt, a fia, Burger Gusztáv nyomtatta a lapot 1886-ban. (lásd: Péter László: Az újságíró. In: Uő: Tömörkény világa. Budapest, Lord Kiadó, 1997. 26. o.)
- [4] Péter László: Az újságíró. In: Uő: Tömörkény világa. Budapest, Lord Kiadó, 1997. 27. o.
- [5] Péter László i. m. 26. o.
- [6] Pintér Tamás – Rózsafi János – Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében. Budapest, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, 2017. 90. o.
- [7] Uo.
- [8] Erről 1913-ban kelt önéletírásában vall. Közli: Péter László i. m. 37. o.
- [9] Miklós Péter: „Szörnyű dicsőségünk” Szegedi írók, költők az első világháborúról. In: Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat 2018. június 47-51. o. 47. o.
- [10] Tömörkény István: Valér a földbe megy. In: Uő: Így volt rendelve. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1974. 262-265. o.
- [11] Tömörkény István: Meddig tart még?. In: Uő: Így volt rendelve. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1974. 109-116. o.
- [12] Bővebben: Péter László i. m. 70-71. o.
- [13] Péter László i. m. 71. o.
- [14] Gracza János: Emlékezés Tömörkény Istvánra. Pesti Hírlap, 1929. augusztus 18.
- [15] 1987 és 1991 között én is a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola diákja voltam, Tömörkény Erzsébet édesapja kultuszát ápoló tevékenységét magam is tapasztaltam.
- [16] Kukkonka Judit: A vers ereje. Szegedi írók és költők a Nagy Háború idején. In: Nagy Háború Blog − https://nagyhaboru.blog.hu/2015/04/15/a_vers_ereje; illetve: Délmagyarország, 1917. április 25. 4. o.
- [17] A Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület honlapján elérhető Szellemi örökségünk album Dr. Tömörkény László szócikke: http://tmte.hu/_userfiles_/tmte/Dr_%20Toemoerkeny%20Laszlo_K.pdf
- [18] Szállási Árpád: Tömörkény István (1866-1917) In: Ponticulus Hungaricus, XV. évfolyam 11. szám, 2011. november − http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/szallasi_tomorkeny.html
- [19] Idézi Lengyel András: „Szeged kultúrpalotájának legnagyobb raritása” Tömörkény István. In: Lengyel András (szerk.): A hagyomány szolgálatában. Történeti ismertető Szeged és Csongrád megye múzeumairól. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2002. 73-77. o.
- [20] Délmagyarország, 1917. április 25. 3. o.
- [21] Délmagyarország, 1917. április 25. 4. o.
- [22] Délmagyarország, 1917. április 27. 3. o.
- [23] Délmagyarország, 1917. április 27. 3.-4. o.
