A frottírkendőt átitatja a vér. Lassan haladunk. – Fáj? – Pali rázza a fejét. A főorvos már telefonált, megmondta, kit keressünk. Most kipróbáljuk, milyen a magyar sürgősségi betegellátás. Ülünk, araszolunk.
– Nem zsibbad? – aggodalmaskodom. – Nem vészes, csak a mutatóujjamat nem érzem. – A főbejárat előtt autósor. Taxisoknak fenntartva négy hely, rokkantaknak szintén négy. Mind tele. Mindenki taxis, vagy rokkant. Az udvarra behajtás csak engedéllyel. Pali kiszúr egy helyet a túloldalon. Beállunk.
Az ajtónál rájövök, hogy az autóban maradt a maszkom. Visszaloholok érte. A sürgősségire itt nem jutunk el – így az őr –, el kell mennünk a sarokig, ott balra, majd a kapun át a sátorig. Gyalogolunk.
A fehér ponyva alatt meleg van. Oldalt padok, túlsó végén kijárat. Áthaladunk rajta, mint kés a vajon. Egy marcona hölgy közli, hogy a sátrat csak felszólításra hagyhatjuk el, az előtérben covidos beteg is tartózkodik, mars vissza. Valóban, az ajtóra ragasztott papír éktelen betűkkel hirdeti: belépés csak felszólításra. Elrontottuk, most aztán csak azért sem fognak hívni. Pedig ideszólt a főorvos, a kollégája – feltehetően ölbe tett kézzel – Palira vár. Mi meg itt sátorozunk. Szuszogva belép egy termetes asszonyság, keserves ábrázatú fiatal mását támogatja. Érdeklődnek, mi a teendő. Tolmácsolom az üzenetet: várakozni kell, covidos is van, csigavér. Leülnek. Kivágódik a bejárati ponyva, becsörtet egy feldúlt fiatalember. Nyomdafestéket alig tűrően tudakolja a két nőtől, miért ülnek. Aztán a sátor túlsó végén tátongó nyílásban elbődül: – Elnézést, a húgom rosszul van! Ez már a negyedik kórház, ahol járunk. – Behívják őket. Pali és én igyekszünk a társaság farvízén beúszni. Egy férfi visszaküld. Ülünk, várunk.
Csorog a hátamon az izzadtság. Ép kezével Pali kinyitja a fejünk fölötti ablakot. Ám mire élvezhetnénk a csenevész légáramlatot, behívnak. Két méter után vár a következő szűrő: van-e oltási igazolvány. Szélre állunk, ne akadályozzuk a mentősöket. Hárman kísérnek egy üres hordágyat kifelé, négyen egy idős nénivel megrakott hordágyat befelé. Beengednek. Külföldi oltási papíromat megkönnyebbülve csúsztatom vissza a tárcámba. Palit egy székre ültetik, ujjára csipesz, valamit mér. Adataival megtelik az első nyomtatvány. Várunk.
A nyomtatvánnyal beállunk a betegfelvételi sorba. Öten vannak előttünk, az ablak mögött ketten. Haladni fogunk pikkpakk. Kitárul a fotocellás ajtó. Egy fej esik be, kókadtan lóg, két tétova szem néz előre, oldalra, keresztbe. A mögötte beimbolygó test felül félig meztelen. A ványadt vállakon szétnyílt melegítőfelső láttatni engedi a gyér mellkasszőrzetet. Az ajtóban álló őr tovaszökken, mintha darázs csípte volna meg. Állunk, várunk.
A részeget támogató két mentős egyike beáll a regisztrációs ablakhoz, soron kívül. Neki mennie kell tovább, nincs apelláta. Markosabb társa magatehetetlen honfitársát navigálja egy székre. Mozgolódás támad a hátunk mögötti ajtónál. Az idős bácsi aszott testét lepel borítja, a fejére nem húzták rá, tehát még él. Középkorú nő nyüzsög, vinné a papát haza, de messze parkol, előbb el kell mennie az autóért. A bácsit előrébb tolják, ne legyen útban. Kisvártatva kiderül, hogy ott van csak igazán útban, így gyors tanácskozás eredményeként visszatolják a fotocellás ajtón túlra. Állunk, várunk.
A részeg, a pillanatnyi eseménytelenséget kihasználva, óbégatásba fog. Egy néni pulóverét követeli. A néni riadtan pislog, előbb megvetőn a részegre, majd az égre tekint. Az Úr küld egy ápolót, aki tagoltan magyarázza, hogy nem keresztény dolog felebarátjának holmiját elkívánni. Egyszerűbben fogalmaz, de akinek füle van, hallja meg. Vénát keres a férfi kezén, injekciót ad. A sorban csak egyvalaki marad előttünk, ám az adminisztráló hölgy az üvegablaknak tüntetőleg hátat fordít, és egy kartotékos fiókban matat. A részeg eltűnik a Detoxikáló helyiségben. Érkezik elibünk egy újabb mentős, soron kívül. Állunk, várunk.
A hölgy végre szembenéz az embertömeggel – bátor cselekedet, nagy jellem, gondolom, és iratokat szorongató kezem megindul – majd váratlanul a monitorra szegezi a tekintetét. Kénytelen vagyok a másikhoz fordulni: – Vérző és zsibbadó karral vagyunk, sokat kell még várni? – Kettes triázsos eset van előttem, ezzel kell előbb végeznem. – Vizslatom a papírt, Palinak a hármast karikázták be. Állunk, várunk.
Kérem a személyit, lakcímkártyát, tajkártyát – szólal meg a hangszóró. Kezdődik. Nem ússzuk meg a tajkártyás mizériát. – Teccik tudni, az úgy van, hogy nincs. Külföldön biztosított, nemzetközi szervezetnél. Kártya nem szokás. Papír van, de a nagy izgalom kiverte a fejünkből. Beküldjük utólag. Isten bizony. – Isten bizony látja magát, teszem hozzá magamban, úgyhogy csinálja meg azt a regisztrációt, de irtó gyorsan, mert nem csak a férjem kezéből fog vér folyni. Állunk, mosolygunk.
Dolgunk végeztével besétálunk a fotocellás ajtón, amin tábla hirdeti, hogy odabent tilos tartózkodni, mert izolációs terület. Látunk mentőst, beteget, és számos hozzátartozót. Elvegyülünk. Keressük a hármas vizsgálót. A fém ajtókon a számozás egyketted, kétketted, satöbbi. Az ajtók felett digitális kijelzőn ugyancsak számjelek, nullahat, nullakilenc, nullahét. Az arra járó nővérke készségesen mutat az ajtóra, ami előtt állunk. Rajta a szám egyketted, fölötte a digitális kijelzőn nullakilenc. Leülünk, várunk.
Tőlünk balra egy ajtón tábla: ’Suturázó helyiség’. Találgatjuk, mi lehet. Pali arra jut, hogy hullamosó. Kisebb hidegleléssel igazat adok neki. Elgondolásunkat alátámasztani látszik az a három üres hordágy, amelyeket a beteghordók e helyiségből tolnak ki. Ülünk, várunk.
Háromfős takarítóbrigád érkezik. Tisztítószerekkel megrakott kocsit tol az egyik, felmosórongyot hoz a másik. A harmadik hadonászik, szabad kezeivel mutogat. Okítja a másik kettőt a helyes felmosásra, hordágyfertőtlenítésre. A folyosó jobb végében hörgős, gyenge férfihang érdeklődik, mikor kerül sorra. Kedvesen felvilágosítják, hogy vannak őnála sürgősebb esetek is. Felhangzik egy hangszóróból, hogy Tóth Gusztávné. Ülünk, várunk.
Nyílik az ajtó, fiatal orvos szólítja Palit. Nyomakodom a sarkában, bebocsátanak. A sebet kibontják a hevenyészett kötésből. Sötétvörösen tátong. Mint a halak kopoltyúja. Tapogatás, nyomkodás, szurkálás eredményeként megállapítják, hogy az ideg is sérült. Csöpög, majd folyni kezd a vér. Hűvös van, és savanykás szag terjeng. A számban összeszalad a nyál, kezeim nyirkossá lesznek. Leülök, mert félő, hogy én is sürgősségi ellátásra szorulok. Pali azonnal átveszi a rezgéseimet, őt is az ájulás környékezi. Lefektetik az asztalra. Fekszünk, várunk.
Röntgenre küldik Palit, a sebben előforduló idegen anyag, esetleg csonttörés felderítése céljából. Követve a padlóra ragasztott piros csíkot, könnyen megtaláljuk a radiológiát. Nincs időnk leülni, már szólítanak. Rám szakadt röpke szabadidőm kihasználásaként végre felkeresem a mosdót. A helyiség a vártnál tisztább. Papír nincs, és valaki elvitte a fali szappantartót. A tartócsavaroknak fúrt lyukak szomorúan sötétlenek a fehér csempében. Mire visszaérek a székekhez, érkezik a férjem is. Visszasétálunk a vizsgáló elé.
Helyünkön egy szőke nő ül, mellette idős anyja, hosszas monológ közepén: – Most nézd meg, mekkora a hasam, hát mi ez szerinted, tele vagyok vízzel, csinálnának már valamit, hogy ettől megszabadítsanak, fel vagyok puffadva tegnap óta, jaj, mennyit szenvedek, istenemistenem, de sokat szenvedtem egész életemben. – Örömmel pattanunk fel az ajtónyitásra. A röntgenfelvétel alapján eldől a további teendő: műtét. Össze kell varrni a sebet, és lehetőleg az átvágott idegszálat is. Körülbelül negyven perc, addig én odakint nyugodtan (!) foglaljak helyet. Palit elvezetik (a suturázó helyiségbe!). Leülök, várok.
Hangosbemondó harsogja: Bálint Tivadar. Senki nem mozdul, a harsogás ismétlődik. A felpuffadt néni ugyanazt a lemezt játssza. Elindulok a folyosón, másik ülőhelyre. Hirtelen női hang rivall a levegőbe: – Tessék má’ felhúzni azt a maszkot … – ijedten kapok arcomhoz – drága uram, nem először szólok, elviszi a covid, aztán… – a hölgy eltűnik, így bármennyire hegyezem a fülem, nem hallom, milyen csattanóval zárja. Leülök, várok.
Egy hordágyon elgyötört arcú, negyvenes nő. Takarója alól cső vezet ki, a végén zacskó lóg, benne citromsárga folyadék. A mobiljába siránkozik. – Tíz órája itt fekszem, ide-oda tologatnak, egy szobát se kapok, ez valami rettenetes. Nagyon fáj a hasam. … Ha szemben állsz a polccal, nagy tégely balra. Igen, mint a Pantoprazole, csak kisebb. Azt pakold össze, meg magnéziumot. … Megfigyelés alatt tartanak. – Ülök, várok.
Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy három rendőr érkezik, elmasíroznak előttem, és megállnak a felpuffadt nénivel egy sorban ülő beteg előtt: – Jó napot, hát magával mi történt? – A bekötött kezű férfi magyarázni kezdi, hogy megszorult a körfűrész az építkezésen. Jobbról a hörgős bácsi újfent érdeklődik. Újfent megerősítést kap, hogy várjon szépen. A felpuffadt néni szerint a mosogatógépet le kell cserélni. A negyvenes nő az összekészítendő gyógyszerpakkról fűzi a gondolatsort: – Egy kis tormásüvegbe rakjál át belőle … A körfűrészes felvilágosítással szolgál az őt faggató rendőröknek: – A generálkivitelező szerzi be a munkaanyagokat … nekünk csak oda kell menni és elvégezni a munkát. – Sötét üzelmeket gyanítok. Ülök, várok.
A falon felirat: „Az ellátó személyzet verbális inzultusa eljárást von maga után.” Pofozkodni tehát szabad? Gondolataimat a hangosbemondó szakítja félbe: Váradi Csilla. Majd egy ápolónő süvölt: – Tömeges karambol az M3-ason. – … nem tudom, ért-e csontot, de nagyon megszaladt a beszorulás után … – folytatja történetét a körfűrészes, majd feláll és elindul a folyosón. Egy rendőr követi. – … nem hiszem el, hogy ennyire béna, hát mi lenne, ha meghalnék, megállna az élet, semmit se tud egyedül összepakolni, én itt fekszem reggel óta, a folyosón vagyok, és nagyon fáj a hasam … – A nő a férjét pocskondiázza az anyjának.
Eljött a következő mosdóra menés ideje. A járt utat nem cserélem járatlanra, átbandukolok a röntgenes részlegre. Tartok tőle, hogy a fotocellás ajtón majd nem engednek vissza. A kegyeleti helyiség mellett találok egy másik mosdót. Nehogy rossz ajtót nyissak. Itt van papír, és szappantartó is. Igaz, szappan nincs benne. Fogas sincs, az ajtókilincsre akasztom a táskám, arra szuszakolom a Pali pulóverét, a kabátomat és a sálamat. A kilincs lebillen, minden a földre zuhan. Lehúzom a maszkom. Jellegzetes magyar kórház-szag csap meg. Összetéveszthetetlen. Mint a paprikás kolbász vagy a kocsonya szaga. Hungaricum.
A visszaúton megajándékozom magam egy forró csokival az automatából. Inkább forró, mint csoki, mégis jólesik a cukros ital. A fotocellás ajtónál rám se hederítenek, van épp elég kalamajka. Visszaülök a helyemre, várok.
A körfűrészesnek rendőröstül nyoma veszett. A hörgős bácsi érthetetlenül hörög. – Vannak magánál rosszabbul is. El fogják látni, jó? Tessék várni. – Felbukkan a takarítóbrigád. Üres kerekesszéket tolnak, és nekilátnak néhány másikat sorba rendezni. A feléjük további kerekesszékekkel induló hordárfiút leinti a főnök: – Hagyjad, testvérem, ide nem fér. Állítsd le a gipszelőnél. – A felpuffadt néni tudálékosan bizonygatja: – Mondom, hogy valami nem stimmel azzal. Annyi rendőr kísérgeti. – Kisvártatva az egész körfűrészes-rendőrös kompánia visszatér és a közvetlen szomszédságomban telepednek le. A mobiljukat kütyülik. Néha közbevakkant a szolgálati cb rádió. Sólyom hívja tengerimalacot, vétel. Ülök, várok.
Balról felbukkan Pali, saját lábán, begipszelt karral. Átengedem neki a helyemet, és megnyugtatom, hogy a fokozott rendőri felügyelet nem miattam van. Az orvosnak még el kell látnia papírokkal és jótanácsokkal. Ülünk és állunk. Fele-fele.
A hörgős bácsi türelme végére ér. Kerekesszékével a vizsgáló ajtaja elé gurul, kiszáll, megnyomja az ajtónyitó gombot, és besétál a helyiségbe. Két másodperccel később sétál is kifelé, egy dolgozó terelgeti és felvilágosítja, hogy nem is itt lesz ellátva. A bácsi visszakullog a kerekesszékéhez. A nadrágja hátulján jókora folt éktelenkedik.
A takarítók érkeznek ismét, immár üres kézzel. A főnök beszél. A mellettünk üldögélő három rendőr egyike, megvetéssel a hangjában, megjegyzi: ezek közül egy dolgozik, a másik kettő csak kísérgeti. Két rendőrtársa egyetértően bólogat. Összemosolygok Palival. Várunk.
Orvosunk a körfűrészes beteg állapotáról ad tájékoztatást az egyenruhásoknak: legalább háromnegyedórás műtét lesz, egy ujjpercétől meg fognak válni. Türelmetlen férfihang recseg a cb rádióba: – Hol vagytok már? … Pörgessétek, nem lehet annyit ott ülni! – A fiatal rendőrnő elengedi a gombot, maszkja mögül jövő cifra válaszát a másik nem hallja.
Megkapjuk az elbocsátó papírt, hazaindulhatunk. Követjük a vonalakat, nyilakat, táblákat, fülünket lezárjuk az egyre nagyobbnak tűnő hangzavar előtt, tekintetünkkel kerüljük a szerte ülő, álló, rohangáló alakokat. Az utcán lerántjuk maszkunkat és mélyet szippantunk a benzingőzös fővárosi levegőből. Telefonom után kutatva a táskámban a véres frottírt tapintják ujjaim. Majd otthon kidobjuk.
