A váratlan-véletlen Polaroid I-2

Alig egy hete van nálam az új Polaroid-gép, de már nagyon megkedveltem, persze, könnyű nekem, Polaroid-mániás vagyok, majdnem az összes Polaroidból van egy-egy gépem és mindegyik működőképes. Így van Land Camerám, Spectrák, utóbbiakhoz sajnos ma már nem gyártanak filmet,  SX-70-esem (1972-ből) – ezt szeretem a legjobban –, és az újabb Polaroid kamerákból a OneStep+, a Lab és a Go. A OneStep+ volt az a Polaroid, amely újra felkeltette érdeklődésemet az instant-analóg fotózás iránt, ezt ugyanis össze lehetett „izgatni” blutooth-on keresztül a telefonnal és nagyon érdekesen lehetett vele fotózni. Például multiexpókat is lehetett készíteni, de

a Polaroid fotózás még mindig olyan volt, hogy vagy sikerült vagy sem, sokszor éppen a „váratlan-véletlen” (Szarka Fedor Guido kifejezése) fotók lettek legjobbak.

Kezem ügyében a Polaroidokkal rákaptam arra, hogy amikor írok egy-egy verset vagy esszét, a helyszínről, a részletekről, vagy a körülményekről készítsek pár apró képet, s ezt később az írásaim mellé tegyem.

Így az első Polaroid-sorozatom Hamvas Béla Korčula szigetén felfedezett fügefájáról készült, amiről írtam is egy esszét, ez könyvemben olvasható. De készítettem egykori szegedi otthonaimról és a városról is sorozatot, amelyről szintén írtam is, mindez megjelent a Szeged-folyóiratban és az egyik kép a lap címlapján is lejött. (Büszke vagyok rá, hogy Polaroid fotóval címlapra kerültem.) Aztán fotóztam Kemény Zsigmond elhagyott erdélyi kastélyának romjai között lovakat, s ezek a fotók esszémmel együtt a kolozsvári Korunkban jelentek meg. Verseimhez is gyakran készítettem egy-egy Polaroidot, s a kéziratokat így töltöttem fel a közösségi médiában való megjelenésre, majd külön leírtam kézzel a verseket, mellébiggyesztve a polaroidokat mintegy „verstárgyakat” képezve ezzel.

Remélem egyszer ezekből is lehet majd külön kiállításom. De ezek csak az én felhasználási útjaim. Miután megalapítottuk az első magyarországi ‘Polaroid Workshop’ csoportot és megismerkedtem kiváló alkotókkal, fotósokkal, művészekkel, akik szintén használják ezt a technikát, volt néhány közös kiállításunk, akciónk, beláttam, hogy alkotótársaim is rendkívül sokoldalúan és sokféleképpen tudják felhasználni a Polaroidokat művészetükben, nálam sokszor sokkal ügyesebben. Természetesen mindez nem előzmény nélküli, ahogy erről írtam bővebben is a ‘Polaroid poézis’ című esszémben korábban a DRÓTon.
Nagy izgalommal vártuk tehát mindezek után az új Polaroid kamerát, amit állítólag kimondottan profibb felhasználóknak fejlesztettek, s amelyben lényegesen több lehetőség van az alkotónak beavatkozni a végeredménybe. Elsősorban, hogy

az I-2-n állítani lehet a rekesz-nagyságot és a záridőt, külön-külön és együtt is.

Nem ismerek olyan instant-analóg gépet, ahol ezt meg lehetne tenni. Illetve, hogy például

nem csupán két fotót lehet egymásra fényképezni, hanem akár hármat-négyet is.

Emellett természetesen

van lehetőség automata módban használni, időzíteni, de a rekesz (apperture) és a záridő (shutter speed) variálása újabb és szerintem nagy számú lehetőséget ad

a kreatív fotósoknak, fényképészeknek, fotóművészeknek egy olyan – többször eltemetett, sokszor lesajnált – formátum esetében, mint a Polaroid. Természetesen profi fotósok ezen jogosan kacaghatnak, de aki polaroidozott már az tudja, hogy ez itt másról szól.
Első pillantásra

az új gép legértékesebb része maga a lencse, amit sokan sajnáltak, hogy műanyag, de engem a próba fotók meggyőztek, mert szép, telt és éles képeket lehet vele készíteni – zárt és sötét térben is –,

ami nem mindegyik korábbi Polaroidnál volt ilyen egyértelmű, hogy finoman fogalmazzak. A kamera felhasználás közben, nekem elsőre inkább a jó öreg Spectrát idézte, a nyolcvanas évek Knight Rider jellegű Polaroidját, sem mint a klasszikus SX-70-est, ami inkább a Polaroid Star Trek Enterprise űrhajója volt, már csak az összehasonlítás végett. Ebben a hasonlatban egyébként a Land Kamerák a Ford-T modellek, a mindenki által ismert dobozgépek pedig a bogárhátúak nagyjából. De vajon mi a Polaroid I-2? Erre még később visszatérek.
Ha az ember mondjuk nem jachtozásra adja a fejét, hanem olyan őrült, hogy az instant-analóg fotózásban keres kreativitásának kiélésére lehetőséget, akkor adja magát az Instax, ami olcsóbb, mint a Polaroid, de igazából csak hasonlít rá. Egyébként nincs is gond az Instaxal, mégis, ha a kettőt egymás mellé tesszük, akkor egyértelműen a Polaroid tűnik izgalmasabbnak, művészileg nagyobb kihívásnak, de lehet, hogy csak sznob és elfogult vagyok. Vállalom. Valahogy a Polaroid az eredeti cucc, ami ugyan már egyszer csődbe ment, feltámasztották fanatikusok, s most egy olyan új kamerával jelentkezett, amely telis-teli van lehetőséggel.

Az első – és számomra legfontosabb – próba az volt (miután pár fotót az élesség kérdésköre-végett lőttem sima automata beállításban), hogy

vajon mennyire megbízható az új Polaroid I-2 kamera?

Ilyen kamera és nyersanyag árak mellett ez igenis kérdés. 2020 nyarán tartottunk egy kellemes Polaroid Workshopot Szentendrén, a művészek városában, s akkor még a OneStep+-al fotóztam Farkas Ádám híres szentendrei ‘Köszöntő’-szobrát. A ‘Köszöntő’ a Duna-korzón, a gáton húzódó sétány déli végén, Duna-parti részén áll és fogadja 1980-tól a városba érkezőket. A szobor festett betonból készült, s mára a város egyik ikonikus, modern műalkotása lett. A művészettörténet szerint „a környezetéből felkiáltójelként kitetsző megnyújtott csúcsában kifordított villáskulcsforma a modern ember jele a természetben.”  Régóta fotózom Polaroiddal szobrokat, van egy sorozatom például a Šibenik-i katedrális ‘Faragott fejeiről’ szintén Hamvashoz kapcsolódóan, s ezért is érdekelt milyen lenne duplaexpóval Polaroidon a ‘Köszöntő’-szobor.

Csakhogy a Onestep+ kamerám nem akarta kiadni két exponálás után a képet, ezért fordítottam rajta mégegyet, mégegyszer elsütöttem, meglepődtem, hogy még mindig nem, úgyhogy ismét fordítottam, s negyedszerre végre és nagynehezen sikerült kiköhögnie magából a képet. Így lett egy nagyon egyedi képem, ám sajnos képtelenség volt megismételni akár a Onestep+-al, akár bármelyik másik gépemmel.

A régi – és néha az új – Polaroidok esetében szinte biztos lehettél abban, különösen, ha lejárt filmekre fotóztál, hogy valami furcsaság történni fog fotózás közben, ami nem mindig adott hozzá a képek művészi értékéhez, cserébe viszont előfordult, hogy bosszúságot okozott. Néha azonban annyira rossz volt, hogy az már jó, mint például amikor Polaroid Spectrával lejárt filmre már nem tudom mit fotóztam, de Bálint Endre festmény lett belőle. 🙂

Ahhoz azonban, hogy valóban végig tudj vinni egy-egy koncepciót megbízható kamerára van szükség és lehetőség szerint jó nyersanyagra. A jó nyersanyag, a jó minőségű film külön kérdés, nem ennek az írásomnak a témája, de szeretném megjegyezni, hogy a régi Polaroid filmek között egészen kiválók voltak, s mostanában is van törekvés arra, hogy még jobbak legyenek a filmek. A Polaroid mindig is peremterülete volt a fotózásnak, annak ellenére, hogy olyan művészek alkottak ezzel a formátummal nagyot, mint Andy Warhol és Tarkovszkij, Ulay és André Kertész. Mindegyiküket különböző okokból igen nagyra tartom s valamennyi Polaroid-munkájukat ismerem, érdemes utánanézni, hogy ők miként használták ezt a technológiát.
Elbringáztam tehát az új kamerával a ‘Köszöntő’ szoborhoz és megpróbáltam megismételni a „váratlan-véletlent”. Vajon létre tudom-e hozni szándékosan? Miután sikerült – persze teljesen más lett – megismételtem ismét.

—

Kétszer is.

Két tanulság volt számomra ebből. Az egyik, hogy ha négyszer is exponálsz egy Polaroid filmre érdemes a fotók között változtatni a filmre jutó fényerősségen, illetve, hogy összességében az új kamera igenis megbízható és képes arra, hogy egy-egy koncepciót, bármennyire őrültség is legyen az, de végigvigyél vele. Lehet, hogy egy profi kamerával ez természetes, de egy polaroiddal sajnos eddig nem volt az. Eddig és ez a lényeg.
Ezután még egy kísérletet tettem és elvittem magammal Nagyváradra az új kamerát, ahol helyi barátainkkal meglátogattuk a neológ és az ortodox zsinagógákat. Utóbbi látogatással nagyapámra, a nagyváradi származású – az első nagy háború után a budapesti Király utcában megtelepedő – Weiner Manóra, és nagymamámra Swartcz Teréziára (a Mamira) emlékeztünk. Nagyapámat Auschwitzban ölték meg, Mamit (és akkor még gyermek apukámat) pedig Raoul Wallenberg mentette meg. Mindkét zsinagógában és a híres Fekete Sas Szálloda árkádjai alatt is készítettem néhány polaroidot, ezeket láthatjátok itt:

 

Szerintem a képek magukért beszélnek, bár be kell vallanom, hogy néhány kép nem sikerült, elsősorban a saját hibámból kifolyólag, de az, hogy zárt térben,

viszonylag kevés fénynél, ilyen különösen szép polaroidokat tudtam készíteni főleg a téma és a gép érdeme.

Különösen kedves szívemnek az ortodox zsinagógában készült fotó feleségemről (No. 5.), ahol a „vélt-véletlen” mégis csak előjött, s két fénysugár, mintegy angyalszárnyként jelentek meg az ülő modell körül. Hiába, ezért (is) szeretjük ezt a különös formátumot, mert mindig meg tud lepni.
Visszatérve a hasonlatomra, szóval, ha a Land Camera Ford T-modell, a régi dobozgép Polaroidok a bogárhátúak, a Spectra a Knight Rider, az SX-70 a Star Trek Enterprise, akkor az új Polaroid I-2 szerintem a Csillagok Háborújából a Millenium Falcon. 🙂

(x)

Ezt a cikket a Polastore támogatta, a Polaroid hivatalos magyarországi forgalmazója. A Polastore honlapja itt elérhető.