„Adjatok egy kanalat, szíven szúrom magamat” Horváth Pista
Boldogult ifjúkoromban barátaimmal sokszor ütöttük el az időt kártyázással, egy-egy fröccs mellett, hosszúra nyúlt nyári estéken Szegeden vagy valahol Erdélyben, mindegy is volt, a lényeg, hogy együtt voltunk. Sokfélét játszottunk, rendszerint magyar kártyával: a hatvanhat avagy snapszer, a zsírozás és utoljára az ulti, amit a Kártyások könyvéből sajátítottunk el, mind benne voltak a pakliban. Valahol a zsírozás után de még az ultimó előtt volt egy időszak, amikor a pikk dáma magyar kártyára adaptált változatára, az általunk csak kibaszósnak nevezett csodálatos játékra tértünk vissza mindegyre, sokszor öten vagy hatan is asztalhoz ülve. Ennek a betlire emlékeztető játéknak az volt a lényege, hogy az ember minél kevesebbet vigyen, csak annyiban volt egyszerűbb, hogy nem volt kötelező fölülütés, illetve, amennyire halványan emlékszem, kis csalással talán még azt is ki lehetett kerülni, hogy színre színt adjon az ember, és így kerülje el, hogy a tizenhárom pontot érő Rudenz Ulrich (azaz a pikk dámát helyettesítő zöld felső), vagy a szintén pontot érő pirosak valamelyike az előtte növekvő kupacban landoljon. Két kártyát mindig a szomszéd kapott meg, közte rendszeresen a zöld felsővel vagy a piros ásszal, a kibaszás szándékával természetesen; kis ügyességgel azonban, teszem azt színhiány előidézésével a rossz lapoktól azért más módon sem volt olyan bonyolult megszabadulni, aminek aztán megint valaki más látta kárát. Nehezebb volt ugyan úgy benntartani a rossz lapokat, hogy senki ne vegye észre, és csak a jól kiválasztott pillanatban középre hajítani egy könnyed csuklómozdulattal, de az eredmény, vagyis a többiekkel együtt kárörvendeni a balszerencsésen, aki cifrán káromkodva elvitte azt, százszorosan megérte. Így ment ez körbe-körbe, egyszer fent, egyszer lent, a pontokat felírtuk, és akinek túl kevés volt, azzal igyekeztünk a következő körben jól kibaszni, remekül szórakoztunk. Az ulti avagy talonmáriás lényegében ugyanez a játék volt, csak jóval kötöttebb koreográfiával: (aki nem ismerné) a három játékos közül mindig egy vállalkozik valamire (negyven-száz, húsz-száz, ulti, betli, durchmars, mindez pirossal is, vagy terítetten), amit a többiek vagy igyekeznek felüllicitálni, vagy ha ez nem lehetséges, közös erővel megkontrázni és elbuktatni. Soha nem játszottunk pénzben, legfeljebb felírtuk, és ha sejtettük is talán valahol mélyen, egyáltalán nem foglalkoztunk vele, hogy lényegében az „életre,” vagy legalábbis annak magyar változatára készít fel minket a kibaszós játék. Non scholae sed vitae lusimus. Mint a főemlősök általában.
Mert kibaszik itt mindenki mindenkivel, aki csak él és mozog, a legdurvább szociáldarvinizmus jegyében:
aki kicsit fölleb jut, igyekszik az alatta lévőkön jó nagyot rúgni, nehogy utánakapaszkodjanak, a lent lévők pedig mindezzel egyidőben mindenkit visszahúznak, aki csak egy kicsit is kidugná a fejét a fortyogó kondérból, amiben, mint a viccbeli pokolban, mindannyian nyakig benne fővünk. A kibaszós játék legvégén mindig más várja a seggberúgást megadóan: negyvennégyben a zsidók (írom ezt Auschwitztól 20 km-re), aztán a rendszerváltás után főleg a cigányok, manapság a szerencsétlen menekültek, holnap pedig a buzik.
A lényeg hogy mindig legyen valakin rúgni,
és hála Istennek, hogy idevezényelte ezt a rengeteg arabot, végre büntetlenül le lehet őket rugdosni a vonatról, közéjük hajthatunk a robogó rendőrautóval, elszedhetjük a pénzüket, leköphetjük, vagy egyszerűen csak feljelenthetjük őket és megvető utálattal nézhetjük ahogyan a rend őrei beterelik őket a számukra kijelölt akolba: a fő, hogy levezessük valakin Mohácsot, Trianont és ami közte volt meg utána. Tanulják meg, hol lakik a magyarok istene! A büdös cigány-zsidó-arab-néger-komcsi-libsi-buzi aljadék nem fog itt ugrálni, vagy legfeljebb úgy, ahogy mi fütyülünk. Mert fütyülünk mi az Eu-ra, Amerikára, és mindenkire általában, amúgy sem értjük őket, és hiába is várunk tőlük megértést. Bazd meg medve a fűnyíródat.
Meg a fater amúgy is megoldja.
Hát nem oldja meg, sőt a leginkább még ő baszik ki velünk. Egészségügy? Egyetem? Bölcsészek? Höhöhö. Stadion, azám, meg focisuli. Mindenki a szakképzésbe, kell az olcsó merga a német nyugdíjasoknak. Ja, hogy neked nem lesz nyugdíjad? Höhöhö. Jól kibasztál magaddal, miért nem vándoroltál ki? A kórházban csak akkor látnak el, ha a folyosón magad után húzod a beled? Miért választottál meg minket? A létminimum alatt tengődsz már évek óta, de nem is ugrálhatsz, mert nincs is már olyan, hogy létminimum? Te húztad a Rudenz Ulrichot, minek tartottad bent, miért nem passzoltad le időben? Magadnak köszönheted. Elkúrtad barátom, nem kicsit, nagyon.
Megoldás?
Kártyázni, játszani nem kötelező, ez az egyik. Sokan nem játszanak már hazai pályán, hogy a faternek kedves fordulattal éljek. Akik itthon maradtak, azok is egyre keserűbb szájízzel húzzák az újabb és újabb lapokat, és vagy már nem is merik megnézni, csak fizetnek a parti végén, vagy hagyják, hogy a fater felírja, aztán egyszer majd elengedi, vagy forintosítja, vagy elszedi az araboktól, vagy a bankoktól, vagy mittudomén. Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna. Mások élvezettel veszik ki a részüket a játékból, örömmel basznak ki felebarátjukkal, elavult szóval: polgártársukkal, hiszen nincs itt már társadalom, csak egyének vannak, a családok is – tisztelet a kivételnek – széthullanak, viszont erről is a buzik tehetnek. Ha ők nem lennének, mindenki boldogan nevelné a gyerekeit, de hát ki mer egy olyan világban gyereket vállalni, ahol a buzik szabadon és megkülönböztető jelzés nélkül sétafikálhatnak, és bármikor megronthatják a szodomita fertővel ártatlan ivadékainkat. Inkább tökönszúrjuk magunkat. Arccal a múlt felé, farral a jövőnek. A folytatás könnyen megjósolható.
Talán sokaknak nem tetszik ez a vulgarizálás. Ám
a fater maga mondta: olyan a mi rendszerünk, mint a pornó, ha meglátod, rögtön felismered.
Igen, össznépi pornó, elkúrás és kibaszás a köbön. Hol van az a menekült, aki ebben részt tudna venni? Az, meg hogy saját külön kis alternatív világot építsen föl magának – hacsak nincs pénze, mint a kínaiaknak – kizárt, még a végén a derék magyarok példát vesznek róla, és maguk is a kezükbe veszik a sorsukat, kiszállnak a népi pornóból. Ezt nem akarja a fater. Ha mindenki felhagyna a játékkal, hová lenne az ő szórakozása? Na de azért most vele is kibasztunk kicsit: ha hazamegy kicsiny falujába, ott áll az óriásplakáton, hogy neki is tiszteletben kell tartania a törvényeket.
Amiket ő ír. Höhöhö.
