Az emberi történelem sokak szerint önmagába záródó körként ismétli önmagát: genetikusan belénkkódolt történeteinket éljük újra meg újra, az intertextus változik, ám a szüzsé örök. Mindenkori zsarnokaink, diktátoraink, kiskirályaink ugyanazokat a technikákat és fortélyokat alkalmazzák, hogy becsvágyukat kielégítsék és az olyannyira áhított örök hírnevet elérhessék: e szigorúan magánjellegű törekvésük sikerességét rendszerint a tönkretett, derékbatört vagy kiirtott életek tömegeiben mérik: minél nagyobb gazfickó valaki, minél több embert tesz el láb alól, annál tovább él a neve; a békés gyarapodást, a csendes boldogságot soha nem írják történelemmé, millió magánemlék enyészik el minden percben mindörökre.
A kataklizmák és tragédiák továbbélő emléke ugyanakkor nem csupán az őket okozó vagy előidéző zsarnok hírét öregbíti: a közösségi emlékezet éppen a megismétlődésüktől tartva őrizgeti sokáig a régi sebeket, hogy adott esetben vádló ujjal mutathasson rájuk, és a fenyegető veszélyt felismerve, lassítsa, vagy akár meg is állíthassa egy pillanatra a történelem kerekét. A sebek azonban néhány generáció után behegednek, az élet megy tovább, az emberek próbálnak normálisan, és lehetőleg nem a múltban élni. Hogy aztán egy idő után ráeszméljenek: a múlt éli újra őket.
Vlagyimir Putyin azok közé tartozik, akik az emberi történelmet hatalmi játszmák sorozatának tekintik, egy olyan játéknak, ahol a győzelem oltárán sokminden beáldozható. Személyes becsvágya, hogy ő vezérelhesse le a nagy orosz revansot: revansot az elvesztett hidegháborúért, a Szovjet Birodalom összeomlásáért, Jelcinért és az egész szánalmas kilencvenes évekért. Ne legyenek illúzióink: az orosz birodalom visszaállítása azt jelenti, hogy az 1989 óta kialakult új világrend – amiben a kulcselem az európai integráció volt – az orosz tervek és elképzelések szerint nem lesz hosszú életű. Az új rend egy olyan eurázsiai szuperállam lenne, ahol a szabad piac, demokrácia, pluralizmus megszűnne, vagy legfeljebb csak korlátozottan érvényesülhetne, Oroszország nyomott áron szállítaná a kőolajat és földgázt a franciáknak és a németeknek, cserébe pedig ellátná a védtelen és gyenge közép- és dél-európai államok katonai védelmét, illetve rátenné a kezét az energiaszektorukra, no és csak semmi buzulás, természetesen. E cél megvalósításához Putyinék a régi módszerekkel láttak hozzá: a közvetlen érdekszférájuknak tekintett területeken nyílt katonai erőt alkalmaznak, illetve pénzzel, ötletekkel és a titkosszolgálattal támogatják azokat az erőket, akik az új világrend útjában álló régi, dekadens nyugati tömbön belül az új világrend lehetséges szövetségesei lehetnek. A szovjet időkben ezek a kommunisták voltak – manapság a radikális, euroszkeptikus, de az Európai Parlamentben képviselettel bíró szélsőjobboldali pártok látják el ezt a szerepet, akik ha sokféleképpen is képzelik el saját országuk, illetve a kontinens jövőjét, egy dologban mindenképpen egyetértenek: Putyin Ororszországára mintaként és szövetségesként tekintenek.
A helyzet annál veszélyesebb, mivel a szexi tornászlány, akire Oroszország első embere eddigi feleségét lecserélte, feltehetően nemcsak a libidóját növeli a derék vezetőnek, hanem becsvágyát is csak fokozza, aminek hála a Krím annektálása óta megtapasztalt, új, tökös orosz külpolitika sem fog még egy ideig megváltozni. Ne adja az Isten, hogy egy vérbő amerikai kém elrabolja Helénát, akarom mondani Alinát, mert egy tíz évig tartó újabb trójai háborút az emberiség nem biztos, hogy kibírna. Sem az ördögöt a falra festeni nem szeretnénk, sem meg nem értett Kasszandrák nem kívánunk lenni, de egy dolgot még jó felidéznünk: Európában volt már olyan helyzet, amikor egy diktátor az ún. nemzettestvéreinek védelmében fegyveres erővel fellépve határokat változtatott meg, amihez az Egyesült Államoktól Magyarországig számos országban szerzett támogatókat, akik abban is egyetértettek vele, hogy közösen vallott értékeiket egy-egy ellenségnek kikiáltott társadalmi- vagy etnikai csoport elleni erőszakos fellépéssel védelmezhetik meg a leghatékonyabban. Ezt a népcsoportot akkoriban kommunistáknak és zsidóknak hívták. A diktátort pedig Adolf Hitlernek. Csak a nevek változnak, de a történet mindig ugyanaz? Rajtunk múlik?
