A norvég fővárosban történt, amit most elmesélek. A béke Nobel-díj átadó palotája előtt ücsörögtem, cigiztem, fehér éjszakák voltak, meglepően szép idő, Oslóban legalábbis ritka az olyan erős ragyogás, ami akkor volt. A város gyönyörű, vöröstéglás, a tenger nagyokat harapott a kikötő köveibe, majd simogatva visszavonult. Körülöttem rengeteg ember, mind más és más nemzetiségű író, költő, és alighanem kémek is voltak ott, minden nagyobb hatalom részéről. A szólásszabadság volt a téma, minden rangú és rendű felszólalóval, talán nem is meglepő, hogy magyar rajtam kívül nem volt.
Ekkor még nagyon hittem abban, hogy az írók, ha összefognak a világban lehetnek eredményesek, mondandójuk lehet fontos. Ezért folyamatos és intenzív kapcsolatot alakítottam ki több külföldi íróval, írószervezettel. Elmentem Isztambulba, Stockholmba és Oslóba, különböző találkozókra és konferenciákra. Abban reménykedtem, hogy a szólás-, sajtó-, és az önkifejezés szabadságát támogató fórumokon komoly és eredményes megbeszélések zajlanak. Arra gondoltam, ha a világ több pontjáról összejönnek az írók, elkezdik fordítani és segíteni egymást, akkor idővel áthidalhatóak a nyelvi korlátok, a történelmi beidegződések, a prekoncepciók. A béke és a kölcsönös megértés felé mozdíthatjuk világunk. És bár sok pozitív hozadéka volt ezen útjaimnak, végül teljesen kiábrándultam a véget nem érő konferenciázgatásokból, a hosszú és unalmas hozzászólásokból. Elkezdtem kérdezgetni, hogy jó, de mikor csinálunk könyveket? Mikor szerkesztünk közös lapot? Mikor írunk alá valamit legalább? Reméltem, hogy az írók – lett légyen bármilyen nemzetiségűek – felmérik, hogy az alapvető emberi jogok, az emberiség közös érdeke, a világ békéje, a kisebbségek sokszínűségének megóvása fontosabb, mint saját érdekeik, hovatartozásuk. Igen, elsősorban emberek vagyunk, utána magyarok, németek, ujgurok, kínaiak, ukránok vagy éppen oroszok. Ezt a XIX. századig egész sok helyen tudták.
Ahogy ott ültem és füstkarikákat eregettem, szolidan iszogattam, mellém keveredett egy finn, egy orosz és két amerikai. A finn költő, akivel később még többször találkoztam, szomorú tekintetű, marcona pasas volt, aki csak a tengert nézte, és nagyokat sóhajtott. Olyan volt, mintha soha nem nevetne. Elmondta, hogy ő is unja a sok beszédet, és a hajójára gondol, kis vitorlására, arra, amikor a viharos északi vizek csak úgy le-föl dobálják, mert olyankor legalább épp olyan közel van a halálhoz, mint a valódi élethez. Mosolyogtam és megértettem, hogy őt ez teszi boldoggá.
A két öltönyös amerikaira néztem és megkérdeztem őket, hogy ők mit szeretnek az életben igazán? Az egyikük, aki velem egyidős lehetett talán, azonnal rávágta, hogy „a csajokat, a whiskyt és a steaket.” – hozzátéve, hogy „…de azért Paul Auster sem rossz.” Az idősebb amerikai válasz helyett az orosz felé fordult, és megkérdezte: „és te? Te mit szeretsz?”
Az orosz kemény, ráncos arcú, szigorú tekintetű volt. Inkább harcos, mint költő. Hezitált, hogy válaszoljon-e, aztán azt mondta: „Azt a drága-szép Oroszországot”. Majd rámnézett: „…és te, kölyök, honnan is jöttél?” Mosolyogtam, és mondtam, hogy Magyarországról, Budapesten élek. „Á, Budapest…” – suttogta sokat sejtetően. „Ismered? Jártál ott?” – kérdeztem. „Még régen…” – mondta immár hangosabban tovább – „…de nem sokára újra ott leszünk.” Mire én: „Leszünk? A családoddal jönnél? Látogass meg, meghívlak egy teára.” „Nem úgy értem.” – mondta – „Budapest valaha a nagy szovjet birodalom része volt, és hamarosan újra az lesz.” Megfagyott a levegő. „Hát nézd, ha így jönnétek vissza, akkor nem ígérhetem a szíves vendéglátást, meg a teát se.” – „Márpedig Oroszország újra nagy lesz.” – A finn költő tekintetét a tengerről orosz kollégájára fordította és még nagyobb szomorúság tükröződött arcán. Oldani próbáltam a helyzetet, megcsapkodtam az orosz vállát, és azt mondtam: „Jól van, csináljátok csak. Legyetek nagyok! Mi meg ugyanolyan kicsik, de szemtelenek, bátrak és szabadok maradunk, amilyenek 1956-ban is voltunk. Budapest szeretettel vár, barátom!” – viccnek szántam, de csak a velem egykorú amerikai srác nevetett fel. A három idősebb fickó mélységes csöndben méregette egymást. Ez négy éve történt. Azóta megértettem, hogy vannak dolgok, amik nem múlnak egykönnyen el, s nehezebb a béke és a megértés mellett érvelni, mint ellene. Megértettem, hogy a mélyben olyan beforratlan sebek égnek, melyek kifakasztásához elég néhány őrült pillanat és pár elmebeteg vezető.
És az orosz költőnek igaza volt. Az orosz nacionalizmus új hullámokat vet, a Lenin szobor előtt Szűz Mária és sarló-kalapács. Vajon, ha Ukrajna szétesik, tényleg csak abban reménykedhetünk, hogy nem lesz nagyobb vérontás? Európa kényelmes, gazdag és lusta nyugati rokon. A lényeg, hogy legyen gáz és olaj, meg, hogy a piacok mit mondanak. Szocsiban is jó buli volt, nem igaz? Az amerikaiak hibátlan öltönyeikben újabb konferenciákon beszélgetnek. Igazán csak a lengyelek és a Balti-államok aggódnak, mert ők még nem felejtették el, milyen amikor a nagy orosz testvér keblére ölel. Finn barátom az északi tengeren hánykolódik kis vitorlásával, még egy utolsó kört tesz a szabadság hullámain, melyek Európa álmos partjait mosták egy ideig. Aztán már csak az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy nem felejtjük el: elsősorban emberek vagyunk mindannyian, és utána minden más.
