Freund Éva: Mit jelent az avantgárd neked?
Nagy Zopán: Amint tudjuk, a jelentése előőrs, vagy úttörő, de mainapság (a jelenlegi állapotokban) nem érdemes a szó konkrét definíciójával példálózni… Különben is, rengeteg elődünk volt. Nem lehetünk folyton „elő”. Ám „pre” vagy „meta” például a szövegeim által (főleg öniróniával) akár egyszerre is lehetek. Gondolom, azért került elő ez a kérdés, mert 2012-ben, meghívtak az Írószövetség Avantgárd szakosztályába, ahol annak elnöke (Szombathy Bálint) által megkoszorúztak, ami kissé ironikus és szürreális gesztus volt számomra. Ott a Próza-Vers-Esszé-Montázs kötetemet Petőcz András mutatta be, akinek a nyolcvanas években írott szövegeit szívesen olvastam egykoron. („Minden összeér”.) De említhetném a kortársak közül Tőzsér Árpád, Zalán Tibor, Faludi Ádám vagy Szűgyi Zoltán írásait is. Az avantgárd kifejezés, ha egyáltalán használjuk, „nálunk” a nem igazán elfogadottat, a nem „divatosat”, nem kanonizálhatót (is) jelentheti. A lényeg:
a hagyományosabb művészeti, irodalmi formák és gondolkodásmódok újra-értelmezése, kötetlenebb kifejezésmóddal, szabadabb szellemiséggel…
Itthon leginkább a Magyar Műhely képviseli ezt a hagyományt. Könyvkiadó és folyóirat, melynek közvetlen elődjét még Papp Tiborék hozták létre Párizsban. (Párizs-Bécs-Budapest.) Az még teljesen a kassáki vonal volt, ami mára nyilván több oldódáson, változáson ment keresztül. De például az Opus folyóiratot, vagy bizonyos esetekben az Irodalmi Jelent szintén pozitív példaként említeném, a szabadabb látásmódok tekintetében…
Freund Éva: Mit értesz szabadság alatt?
Nagy Zopán: Olyan kísérleti szövegek publikálását, amelyek máshol nem jelennek meg, főleg mert nem akarják / nem merik bevállalni azokat.
Freund Éva: Miért nem?
Nagy Zopán: Mert ezek az írások nem a megszokott szövegrendszert, beszédmódot képviselik,
nem az eladhatóságra utaznak.
Inkább egy másféle folyamat, látásmód, vagy másféle attitűd ihlette őket. Ahol nem a nagyközönség kiszolgálása, mindinkább az individuum értéke van előtérben. Persze, ezek régi közhelyek…
Freund Éva: Kiket tartasz elődeidnek?
Nagy Zopán: A szövegalkotás nálam tudatosan összemosódik az elődök tiszteletével, ezért is szoktam időnként valamelyik „mester” emlékének ajánlva vers-montázsokat készíteni, például nemrég Határ Győzőnek, aki most lenne százéves, de örömmel említem itt Nagy Lászlót, Weöres Sándort, Füst Milánt, Szentkuthy Miklóst, vagy Palasovszky Ödönt, hogy csak a hazai mélységekből merítsek…
Freund Éva: Az emlékezésen keresztül törsz utat az időtlenséghez. Milyen a viszonyod az idővel?
Nagy Zopán: A „naprakészség” tükrében én egy időtlen állapotot szoktam emlegetni. „Időtlen”, mégis (folyamatosan) „kortalan”. A belső szférákat tekintve:
mintha a (múlt) század elején élnék.
Főleg az expresszionisták, „spiritiszta” szimbolisták, dadaisták… társaságában érzem jól magamat. Nem vagyok aktuális a mában és ez több-mindenre kihat. A fényképezőgépeimre, vagy hogy százéves tárgyak vesznek körül. A körforgás, mint a farkába harapó (és ellenméreg-tintákat is visszaköpő) kígyó: megújulás is… De csupán önmagunk által nem lehetünk újítók, ez evidens. A nagy folyamatban ezért is fontosak az elődök. Gyerekkoromban öreg lélekként láttam magamat, a sarokban: az óvodában, vagy otthon kavicsokkal és fadarabokkal töltöttem az időt. Formákkal, jelentésekkel kísérleteztem. Gondolom. „ők” lehettek a játszótársaim. Anyukám szerint „jó gyerek” voltam… Bizonyos vélemények szerint autisztikus. Később, tizenkét évig jártam egy intézetbe fotósként, többek között autistákhoz…
Freund Éva: Zen-kertet építettél?
Nagy Zopán: Jó kérdés. Szepes Erika, kitűnő irodalomtörténész két kötetemről írt, és főleg a haiku jegyében alcímű könyvem tanulmányában (A kötet címe címűben) Ő az, aki személyemet a zen-buddhizmussal kapcsolatban több szempontból is említi, persze ebbe a lét-helyzetbe illesztve, ahogyan (ön)ironikusan bánok a dolgokkal – és azok szöveteivel, szövevényes egységével… Életmódomban nem tarthatom magam effélének, álságos lenne ilyet mondani. Filozófiában és szemléletekben igen.
Freund Éva: Van egy sajátos állaga a szövegeidnek. Hogyan írsz?
Nagy Zopán: Az első kötetem úgy született, a külvilágot szinte kizárva, hogy nem voltak nagy példaképeim, legalábbis élő személyek egyáltalán nem. Egy érzelmi válság miatt huszonkét éves koromban visszamentem Gyomára, a szülőhelyemre (ahol a fentebb már említett Határ Győző is született) – és a Kishajó nevű törzshelyen néhány nap (vagy hét?) alatt leírtam, majd alfabetikusan formába öntöttem azt, ami mindaddig besűrűsödött, vagy éppen képlékenyen, éterien lebegett: az olvasmányokat, a kapcsolatokat, a képzettársításokat egyaránt. Az ottani alkoholisták azt gondolták, hogy róluk írok, miközben
én a saját tartalmaimat próbáltam egy szövegfolyamba terelni, amiket főleg álmaimból, alfa-állapotokból, éber képzelgésekből merítettem, vagy kapartam fel.
Ez a kis rendhagyó önéletrajzi könyv lett a „Skizológia”, mégpedig 1995-ben. (A megjelenésére 13 év múlva került sor…) Azóta is hasonlóan írok. Egyfajta automatikus írást alkalmazva, mélytudati asszociációkkal, lehetetlennek tűnő emlékekkel, melyek olvasmányélményekkel, megélt tör(tén)ésekkel elegy ölelkeznek… Szinte pofátlanul, perverz módon, de szabályszerűen, sajátos támpontokat követve. Gyakran több „én” is beszél az írásaimban, közben persze a jelenlegi leíró-énben is, szimultánban több dimenzió összemosódásával, őket kell különválasztani és egy szöveg-vákuumba rendszerezni. Például bizonyos-bizonytalan meghasonulások végett is. Az őrület sok érdeklődéssel és játékossággal – és „miegymással” elkerülhető lehet. Ez több mint 20 éve (többnyire) működik…
Freund Éva: A vizuális munkáid hogy viszonyulnak az írásaidhoz?
Nagy Zopán: Nem törvényszerű, hogy a verseim illusztrációi legyenek a fotográfiák, vagy a rajzolatok, gesztusok, sőt, ez nem mindig szerencsés. Nem mankói egymásnak.
Freund Éva: Analógiáknak lehet mondani őket?
Nagy Zopán: Azért lehet átjárás köztük, mert nagyjából egyenrangúnak érzem őket. Lehet keresni analógiát, de az sokszor erőltetett. Az analógia főleg az azonos (alkotó) személy, más nem igazán. Általában nem én társítom a képet az írásokhoz, amik megjelennek, hanem egy képanyagból, sorozatból választja ki a szerkesztő. Végül az olvasó / néző tudata fogja összekapcsolni a képeket az írással, vagy fordítva, ha ő (ott és akkor) úgy akarja látni…
Freund Éva: Mindig ugyanolyan intenzitással alkottál, vagy volt szünet?
Nagy Zopán: Huszonéves koromban intenzívebb volt a fotográfia. Főleg a (mostanra) 60, 70 éves korú fotó-masinákat kedvelem. A kétaknás, harmonikás, leginkább 6×6-os formátumú gépeket, de a Pajtás, vagy különféle Box-gépek is ide tartoznak. Az esetlegességeket, az egymásra exponálást alkalmazom előszeretettel. Duplexek, triplexek, ködfoltos víziók, átsejlő rétegek… Rengeteg selejt született már az évek során. Hibázások és tapasztalat útján lassan el lehet dönteni, hogy melyik kép hogyan használható, melyekből lett műalkotás, kísérleti érdekesség, vállalhatatlan roncs, vagy valami csoda. Most kevesebb a fotózás,
százszor is meggondolandó, hogy, mikor kattintom le azt a gombot.
Nem annyira érdekes a környező világ, a belső képek erősebbek. A látens rezgése. A megfoghatatlan, a konkrétan előhívhatatlan vibrációja… Engem a technika jelenléte zavart a legjobban, mert az, ami éppen a kezemben van, akadályoz a képalkotásban. Ezen dolgok ambivalenciája mindig is kísért(ett)…
Freund Éva: Azért, mert olyan erősek a belső képeid, hogy zavar a médium, maga az eszköz?
Nagy Zopán: Igen, mint minden köztes anyag a külvilág és a szemem között. Úgy tűnik, hogy amonnan (a láthatóból) képezzük le erre, de én úgy gondolom, hogy bentről (az agyamból, vagy az ismeretlenből) vetítem ki a képet. A lencsén keresztül másféle fények szűrődnek be. A fényérzékeny anyag, az emulzió, a fixálás kémiája megint egy más kérdés…
Summa summarum: valahogy mindig úgy gondolkodtam, hogy belülről történik az exponálás…