A zsidó kultúra ahová csak került, egy kicsit asszimilálódott, így eshet, hogy bár az értékrend és a gondolkodás, sőt, a történetek típusai is hasonlóak, olvashatunk közép-európai történetet csakúgy, mint dél-európait vagy izraelit, mindenütt megfigyelhető a helyi környezet és történelmi kor, az alapértékek azonban nem változtak. Olyan mesetípus is olvasható a kötetben, amellyel távol-keleti vagy közel-keleti gyűjteményben találkoztam A ládikó c. mesét, melyben a bíró egy nyitott végű történet segítségével jön rá az igazságra, közel-keleti, kazah és szanszkrit mesegyűjteményben egyaránt olvastam).
Széles körből válogatott Bajzáth Mária e gyűjteményhez, s tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy unalmas egy olyan nép történeteit olvasni egy egész köteten át, akik a „klasszikus” népmesékből vajmi keveset tartottak meg. A zsidó történetek közös jellemzője, hogy példázatokban és képekben gondolkodik, de hogy a legkisebb-fiú-szerencsét-próbál-és-legyőzi-a-sárkányt mesék kevésbé jelennek meg, ez nem teszi kevésbé szimbolikussá a történetek jó részét.
Sok történet főhőse saját névvel rendelkezik, és bár tanmeseként sokszor arra fut ki, hogy légy nagylelkű és segítőkész, akkor fog jóra fordulni a sorsod – ez a didaxis nem olyan zavaró, mint egy hagyományos tanmesében, mert a szereplőket szinte magunk előtt látjuk, nem típusokról, hanem egyénekről van szó.
Máclijáh, például, a tuniszi kereskedő, mivel jólelkű, bár a vendégségre szánt pénzt eladományozza, a köszönet mellé kapott áldás nyomán lehetőséget kap arra, hogy mégiscsak megrendezze az ünnepi micva(jótett)-vacsorát (A Tikun-esti hagyomány).
Salamon király is gyakori főhős, nemcsak bölcsességével, hanem emberi esendőségével is (A titokzatos palota): egy titokzatos, elpusztult palotát talál, ahol megfejti a pusztulás okát, a gőgöt és a világias gondolkodást – és mivel bölcs, magába száll. Egy hatalomról szóló meseestnek alapdarabja lehetne, más kérdés, hogy akinek inge, magára veszi-e…
Van aztán szó a Halálról magáról, akinek kardját egy hű fivér ellopja (A halál kardja), egy ólom helyett mézzel bűnhődő és megtérő bűnösről (Ólom és méz), s a fifikás rabbiról (Rabbinusi számtan), aki megoldja a megoldhatatlannak tűnő számtani feladványt (hogyan osszunk el tizenhét lovat három felé, fele, egyharmad és egykilenced arányban).
Felbukkannak bölcs és botor állatok, s tréfás kedvű atyafiak (Naszreddin Hodzsa, avagy a helyi trickster ezúttal egy Dzsuha nevű jóember), és hogy az öregek bölcsességére szükség van, itt is megerősíti A homokgát c. történet.
A kötet nem mesetípusok, hanem témák szerint van felosztva: bölcsek, élet és halál, hit és ima, mese és mesemondó, miértek és hogyanok, leleményesek, állatmesék, menny és pokol. Egy kicsit ez olyanformán szabdalja fel a kötetet, hogy nehéz típusok szerint keresni, mert minden kategóriában sokféle történet van, s a cím nem mindig árulja el, hogy hosszú mese vagy rövid példázat jön.
Hiányoltam még a források pontos feltüntetését, az egyes mesékhez való hozzákapcsolását: hiába van egy forrásjegyzék a kötet végén a nagyrészt magyar nyelvű gyűjteményekről, nem lehet mindig megállapítani, hogy az adott mese pontosan melyik kötetből van, mikor és hol játszódik – ez az egész sorozatnak hiányossága. Az viszont, hogy a zsidó szavakat lábjegyzetben a lap alján megtaláljuk, nagyon hasznos, mert bár sok fogalom ismerős lehet, ezek a történetek az átlagosnál mélyebbre vihetnek bennünket a zsidó ünnepek és kultúra történetébe.
És vajon ki a célcsoport, ki olvas manapság zsidó történeteket? A tündérmesék reneszánszában kinek volna érdekes néhány régi példabeszéd? Úgy vélem, akár felnőtt, akár nagyobb gyermek haszonnal olvashatja e történeteket, főként pedagógusoknak és szülőknek lehet érdekes, hogy e számunkra kissé különös, a megszokottól eltérő formájú és tartalmú mesék mégis megtalálják az utat a hallgató és az olvasó lelkéhez.
Bajzáth Mária válogatása (Népmesekincstár plusz). Kolibri Kiadó, 2018