Janne Tellerrel a Semmi című kisregényén keresztül találkozhatott először a magyar olvasó (Scolar Kiadó, 2011). Ezt a könyvét hazájában,
Dániában a 2000-es évek elején az iskolákban betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették
– beszédes tények az írónő ellentmondásos fogadtatásáról, legalábbis ami az ifjúsági szövegeit illeti. 2012-ben, amikor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként itt járt, egy interjúban elmondta, hogy valóban van gondolkodtató célja, de egyáltalán nem szánja műveit provokatívnak, az írással inkább magát és olvasóit szeretné rábírni egy-egy fajsúlyos téma körüljárására, végiggondolására. A Semmiben gyerekek, kiskamaszok keresik az élet értelmét (vagy értelmetlenségét), a Ha háború lenne nálunk című esszében (Scolar Kiadó, 2012) pedig megpróbálja elképzelni, milyen lenne bármelyik, egyébként hosszú ideje békés országban átélni egy háború borzalmait.
Teller kedvelt hangja a kamaszoké, a Minden nyolc novellájából hét így szólal meg – Weyer Szilvia kiváló fordításában –, de olvasás közben az az érzésem támadt, mintha kezdene kifogyni a szufla ebből a hangból. A címadó írás (a kötet utolsó darabja) éppen kivétel: a Minden egy írónő napi küzdelméről szól,
pontosan azt a minden-séget próbálja leírni, ami az írói létben olyan fontos,
akár párhuzamos világnak is nevezhetjük, ez az a nehezen (vagy talán meg se) ragadható teljesség, aminek felfedezésére, érintésére vagy legalább egy kis részének feldolgozására törekszik minden alkotó. Éppen ezért számomra (és feltételezem, hogy sok író, költő, festő vagy akár zenész számára) nagyon ismerős gondolatokat hordoz. Csakhogy ez a minden, ami ősidők óta témája és problémája a művészetnek, aligha fogható meg egy rövid novellában – már csak azért sem, mert pontosan tudjuk, hogy valamiképpen mindig kicsúszik a kezünk közül. Így jár vele Janne Teller is, így a Minden afféle naplórészlet inkább, annak viszont nagyszerű.
A kötet többi szövege a várt gyerek-kamasz témákat és hangnemet hozza, de inkább emlékeztet egy vázlatfüzetre. Kicsit olyan, mintha készülő kis- vagy nagyregények alapötleteit olvasnánk egymás után, vagy egyik-másiknál mintha egyazon regény szereplőihez készült jegyzeteket böngésznénk.
A nyitónovella Miért? narráció nélküli párbeszéd, egy felnőtt (akiről azt tudjuk, hogy írni fog az esetről) és egy fiatalkorú dialógusa, amiből világosan kiderül, hogy a kamasz elkövetett egy szörnyű bűntényt, de a saját logikája szerint van rá magyarázat – és ezt a végére akár magunk is beláthatjuk!
Valami nagyon elromlott a világban, érezzük, ahogy szinte minden Teller-szövegnél.
A vázlatosságot számomra tovább erősíti, hogy a kötet legrövidebb írása Míg a halál el nem választ, mintha ugyanennek a fiúnak a belső monológja lenne, de nincs a kettő között valódi kapcsolódási pont.
Sorrendben a második novellában egy fajgyűlölő fiatalember gondolatait olvassuk, aki megírta az újságnak, mit gondol a környezetében élő emberekről Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve, sőt a Probléma megoldására is van ötlete. Rajta keresztül az írónő csodálatosan bemutatja a rasszizmus fals, önámító, lépten-nyomon ellentmondásba keveredő logikáját, végül mégsem ad hozzá olyasmit, amitől a szövege igazán erős alkotássá válna – úgy gondolom, valóban a kamaszok, fiatal felnőttek megszólítására tett kísérlet, s hogy mennyire sikeres, azt az ilyen korú olvasók tudják majd megmondani. Felnőttként kevésbé érzem magával ragadónak, mint a Semmit éreztem 2011-ben.
A kötetből a Nyalóka című írás is egy kissé kifelé húz. Egyrészt az egyes szám első személyű elbeszélőt ebben az egy esetben narrátor váltja fel, másrészt kezdettől látható, hogy a főszereplő kisfiú nem egészen hétköznapi, mondhatnám van egy kis beütése, így az ő tragédiája (mert ne legyenek kétségeink, mindegyik szöveg bővelkedik tragikus elemekben) szinte törvényszerű, nem okoz meglepetést, szinte várjuk.
A gyűjtemény legerősebb darabjának A sárga szőnyeg című novellát tartom, nem annak ellenére, hogy ebben van a legkevesebb drasztikus momentum, hanem éppen amiatt. Egy olyan finom feszültséget sikerül itt Janne Tellernek megteremtenie és csúcsra járatnia, ami minden brutalitásnál erőteljesebben szólítja meg a hétköznapi énünket. Mesteri kimondatlanságokkal sok-sok gondolkodni valót ad bármelyikünknek, talán a legtöbbet a gyakorló szülőknek. Az ezt követő Sárga fény nagyon hasonló érzéseket kelt, ráadásul annyira filmszerű, hogy örömmel venném, ha fogatókönyvvé terebélyesedne és legközelebb a moziban találkoznék a teljes történettel.
Teller az utószóban írja, hogy több év termését próbálta összerendezni, amiknek nagy része korábban folyóiratokban megjelent. Nem könnyű vállalkozás ez, az egyes szövegek néha önmagukban jelentősebbek lehetnek, mint gyűjteményben, ez persze néha fordítva is igaz, a gyengébb darabok többletjelentéssel ruházódnak fel egy jó összeállításban. Akik a Semmit olvasták és szerették, úgy gondolom, a Mindent is fogják. Ahogy
a korábbi Teller-köteteket, ezt is ajánlom kamaszok kezébe,
hiszen amikor az ember felnőtté válik, még nagyon is jól tudja, hogy mi az, ami számít – ez a könyv pedig segíthet, hogy ne felejtse el.
