Unalomból márpedig jutott bőven a fesztivál második felére. Voltak előadások, melyek leplezték, takargatták, és voltak, akik szélesre tárták, de csak keveseknek sikerült kihajózni belőle.
Az unalom a színházzal jár. Természetes reakció, hogy az eseményekbe nem eléggé bevont nézőre (ahogy a közéletből kirekesztett állampolgárra, vagy a saját életében nem eléggé érdekelt egyénre) tehetetlenségében rátelepszik az apátia, egy érdektelen, közömbös létállapot. Ahogy az életben is, ha nem érzünk elég erős hívást, nem megyünk. Ha túlságosan ránk akarnak tukmálni valamit, elfordulunk és elzárkózunk. A nézőtéri szék fogságában a nézés kényszerére döbbenünk. Ha nem tetszik valami, és kifáradunk a bosszankodásban, unalomba burkoljuk magunkat.
A rendes, jó néző csendben és illedelmesen végigunatkozza az előadást, majd elégedetten távozik. Ezt hívjuk szórakozásnak.
Mindennapi unalmunkat add meg nekünk ma.
Közben persze rettegünk az unalomtól. Mindent megteszünk, nehogy utolérjen bennünket. Menekülünk, de csak még jobban beleveszünk.
Én rossz néző vagyok, mert könnyen hagyom magam unalomba fordulni. Unalmamban sokszor a lényegtelen apró részletek feltérképezésével szórakoztatom magam, vagy képzeletben átrendezem az előadást. Ha pedig ezt is meguntam, jön az intenzív feszengés, nézőtéri tornagyakorlatok a világba való visszaérkezés céljából. Olykor pedig az enyhet adó álom, avagy a bealvás.
Kevés színház tetszik. Ahogyan ritkán leszek szerelmes. Nem szeretek ismerkedni, mert a felismerésben hiszek. Nem szeretek udvarolni a színháznak. A szenvedély nem udvarias. Nem szeretek félni a színháztól. A szerelem nem tekintélyes.
A színház sokszor fél a közönségtől. Minél jobban megrémül attól, hogy nézőjét unalomba ejti, annál több trükköt vet be, hogy ezt elkerülje. Szórakoztat, lenyűgöz, drámázik. A teljesítmény bűvöletébe ejt. És a közönség ehhez általában jó partner. Mert a közönség is fél a színháztól. Ott is rettegés lakozik a lelkekben. Mentőövre vágyunk a közöny tengerében. Kapaszkodunk, amerre nézünk. Létünk lebegő unalmában a színházat öleljük önfeledten. Önfeledünk.
Cirkusz és kenyér
Nincs is talán poétikusabb módja az unaloműzésnek, mint a cirkusz műfaja. A cirkusz nem a lenyűgözés és a képességek csillogtatásának terepe. A halál torkában egyensúlyozó artista önmaga veszélybe állításával saját létünkre, jelenlétünkre döbbent rá, életünk és minden pillanatunk törékenységére. A halál zónájából tekint vissza mindennapjaink kicsinyességére.
A cirkusz a bennünk rejtező teljesebb létlehetőségre mutat rá, és ezzel ráz fel apátiába süllyedt önmagunkból.
Talán ezért is erősödik egyre az újcirkuszi irányzat, ahol a fizikai képességeink határait súroló mutatványok a színház (és más művészeti ágak) eszközeivel keverednek. Sokrétegű választ keresünk 21. századi életünk egyre komplexebb kérdéseire.
Az offline:ontheater cirkuszszínházi produkciója, a Menni vagy maradni esetében minden feltétel adott volt, hogy ezt a küldetést beteljesítse. Jól képzett artisták, némi komédiás-színészi tudás, izgalmas témafelvetés, imponáló látványvilág. A bevándorlás-kivándorlás tematika nagyszerűen illeszkedhetne a haláltánc-poétikához, az előadás azonban mégis a felszínen marad.
A széttartó etűdsorban ötletszerűen villannak fel a téma körüli asszociációk. Ahogy a káosz nőttön-nő, úgy fokozódik – mintegy kompenzációként – a showjelleg. Teljesítmény, látvány, pörgős zene, metaforikus-szimbolikus ámítás tereli el folyton a figyelmet az alapoknál uralkodó zűrzavarról. Számomra az előadás végéig nem derült ki például, kik azok a karakterek, akiket bő egy órán át figyeltünk. És hogy melyik korban (korokban?) játszódik a cselekmény(?). Hol, mikor, kik? És hogy mit is? Hol egy balkáni-kusturicás világ tünedezik elő és a nők elleni erőszakról és prostitúcióról látszik szólni a darab, hol valami rendszerváltás előtti kelet-német, esetleg lengyel roadmovie hangulat uralkodik, hol pedig Fellini-re hajazó vándorcirkuszi miliőben találjuk magunkat egy naivra hangolt szerelmi történet kellős közepén. Az ide-oda csúszkáló, ellentmondásos narratíva néhány szellemes bohóctréfa és egyre szédületesebb akrobatikus mutatványok mentén csorog bele a hazátlanság érzésének patetikus-költői önsajnálatába. Hogy hogyan jutottunk idáig, az felfejthetetlen, de a végére azért látványos-metaforikus képsorokban vonhatjuk le a tanulságot, hogy bizony
mennyire széttartóak is vagyunk mi magyarok, mi emberek, mi közösségre ítélt magányos utazók.
A szerkezeti és gondolati hiányosságokon túl a csapat jól teljesít, és egy markánsabb, tagoltabb, tisztább történetvezetéssel, az etűdökben rejlő problémák precízebb feltárásával, a színházi időkezelés alaposabb átgondolásával, összességében egy artikuláltabb színházi nyelv megteremtésével egészen nagy produkció is születhetett volna.
Így viszont marad a cirkuszi technika csodálata, borzongás a veszélyzónákban, és a színház fölötti merengő unalom. Olykor váltakozva, néha egy időben. Különös elegye az önfeledtetés variációinak.
Komoly színházak, nagyon nagy problémák
Az unalom egészen más vizeire hajózunk az Anyaszínház és a MASZK koprodukciójában született Escurial-lal. A kezdetben izgalmasnak ígérkező előadás egy király és bolondja az őrületig fokozódó kapcsolatát mutatja be. Kuna Károly és Menszátor Héresz Attila alkatilag nagyon hitelesek szerepükben, ám túlságosan komolyan veszik feladatukat, s Ghelderode abszurdba hajló, groteszk humorral telített világát pszichológiai drámává keményítik.
A legnagyobb baj a komoly színházzal, hogy úgy tesz, mintha mi, nézők ott sem lennénk. A nagy dráma igézetében hálószobatitkok fülledt terepévé züllik a színházi játék.
Csakhogy én nézőként játszani szeretnék, nem pedig hatás alá kerülni. Partneri viszonyra vágyom, nem pedig alárendeltségre. Ha az előadás csak megy a maga belső útján, hiába a mély színészi átélés, ami hozzám eljut, az már nem lehet hiteles. Jön tehát a magamra hagyottság, a hatás alóli kihúzódás, az unalom.
Ahogyan a k2 Színház Apátlanok előadásában is. Itt rafinált helyzet áll elő azzal, hogy maga a csehovi alapanyag is látszólag a létunalom kérdéseit feszegeti. Ilyen világot szerintem csak nagyon érdekesen szabad bemutatni. Olyan színészekkel, olyan szereposztással, hogy zsigerileg áradjanak a színpadról az önsorsrontás egyéni és csoportos variációi. Az unalom a tétlenségbe kényszerített szenvedélyekből sűrűsödik.
Az unalom látszat. Az unalom maszk. Ha túl komolyan vesszük Csehovot, ez az unalom nem az ábrázolt világ része lesz, hanem nézői állapottá válik.
A k2 színészeiből mintha hiányozna még az az élettapasztalat, ami ezekhez a figurákhoz szükséges volna. Kénytelenek eljátszani és nem élni a szerepeiket. Ebben a közelségben, ahová a kocsmakörnyezet szorít bennünket, minden hamiskás-színészies gesztus és hangsúly felnagyítódik. A játék olykor – ha nem keresi elég igyekvően a technikai megoldásokat – pongyola lesz, olykor – ha elég igyekvően keresi – túlfeszített. De azon kívül, hogy karakteridegen szerepekkel kell birkózniuk, – s amit közvetlenül látunk, zsigerileg tapasztalunk, az e színjátszói küzdelem maga, – külön megnehezíti a résztvevők dolgát a fantáziátlan rendezés. Nem a helyzetek születnek meg, hanem sorra kerülnek a jelenetek. Technikailag meg kell oldani a színészek mozgatását, hogy éppen azok legyenek benn, akikre az adott párbeszédben szükség van. Ez formailag, a színházi nyelv szempontjából mindig nagy kihívás a Csehov-daraboknál, egy jelentősebb húzás nélküli 4 órás Platonovnál pedig szinte már maga a formanyelv.
Az Apátlanok nem nagyon időz el ennél a problémánál, a szöveges ki-behívogatásokkal megelégszik. S a karakteridegenség problémáját a tér-idő-helyzet-idegenséggel tetézi. Ettől az a folyamatos érzésem támadt, hogy
nem ott vagyunk, ahol vagyunk. Valahol önmagunktól, a valóságunktól távol. Nem jelen. De akkor hol is?
A komoly drámában vagyunk, amit lassan növesztünk a színházi konvenciók melegágyában. Szappanoperában vagyunk.
Az első, kétórás felvonás közben választhatunk. Eltekintünk a fentiektől, és figyelmünket mi is komolyra élesítjük. A drámai példázatot várjuk, felismeréseket teszünk, úgy csinálunk, mintha még sosem olvastunk-láttunk volna Csehovot, mintha nem láttuk volna például az Etűdök gépzongorára című Mihalkov-filmet sem, azaz a naiv néző szerepében oldódunk ki az unalomból. Vagy alternatív interpretációkat teremtünk magunkban, metaforát a kocsmai környezetből, köz- és létérzést a tengés-lengésből. S akkor komoly, tekintélyes tekintetünkkel veregetjük majd hátba a fiúkat.
Vagy nem. A hiányunkkal tüntetünk. Ne legyen ott jelenlétünk illúziójaként a (nézői) test. Ne fürkésszen hibákat, figyelmi technikát unalmát kerülendő, ne keressen pozíciót, hogy mentse, ami menthető. Legyen önmaga. Menjen és ne maradjon.
Így tehát a második felvonásról nem tudok nyilatkozni. Csak annyit tudok, hogy az az idő, amit máshol, mással töltöttem, nem telt unalmasan.
Minek színházba járni, ha lehet élni is?
Folyt. Köv.
