Mi másra vágynánk legjobban egy alternatív színházi fesztiválon, mint az előremutató, haladó szellemiségre, friss gondolatokra, meglepő formákra, őrült és felszabadult megoldásokra. A progresszivitás azonban nagyon relatív fogalom. Naplóm utolsó részében néhány inspiráló előadás kapcsán próbálom körbeszimatolni a korszerű színház levegőjét.
THEALTER-napló 4.
Hogy kinek mi az előremutató, újszerű a színházban, az egyénenként nagyon változó. Élettapasztalatunk, színházban-művészettel-önmagunkkal töltött időnk nagy mértékben befolyásolhatja. Amit még sosem láttunk, gyakran hat egzotikusnak, tűnik újdonságnak. Amit már sokszor láttunk, konvencionális, megszokott, unalmas lesz a szemünkben.
A színház nem ragadható ki jelen idejéből, adott helyszínéből.
Nem reprodukálható az az esemény, ami csak itt és most történik velünk. Az összehasonlítás, és bármilyen mérce felállítása ezért is olyan nehéz.
Akkor mégis – a személyes tapasztalatok sokféleségén és a kánonteremtők mesterkedésein túl –
van-e bármi lehetőségünk, hogy felismerjük a valóban progresszív irányokat?
Miből tudhatjuk, hogy az élet sűrűjében vagyunk, és nem valamilyen virtuális valósággal töltött múzeumban álmodozunk?
Platón például – utóbbitól való félelmében (lásd barlanghasonlat, ideák, stb.) – száműzte a művészeket Államának hasznos tagjai közül. Sejthetett valamit… Manapság, közelebbről is idehaza, vajon melyik típusú művészet esik jól a politikának, és vele szemben melyiket igyekszik kiátkozni, elnyomni, tudomást sem venni róla?
A politikusok és a média elfoglalta az igazságosztás szerepköreit. Ők az igazi mesélők, az ő történeteikben élünk. Valóságnak azt kell elfogadjuk, amit az ő barlangjaik falára vetítve látunk.
Ha azt mondjuk, a valóság nem ilyen, veszélyeztetjük hatalmi státuszukat. Mert annál van a hatalom, aki a figyelmet irányítja.
Az igazi élő színház veszélyes. Rámutat a figyelem irányítójára.
Felhívja a figyelmet a vetítőre, a mozigépészre, a barlang bejáratára, és arra, hogy van odakint egy másik, talán teljesebb, de legalábbis alternatívának alkalmas valóság. Korunk haladó színháza korunk nagy illúzióival néz szembe, reflektál rájuk, vagy egyenesen lázad ellenük. Megbontja a figyelmet. Rendetlenkedik. Nyugtalanít. Ez a színház kényelmetlen, mert az általános (nézői) szokásokkal szembe megy. Kényelmetlen, mert megzavarja illúzióinkat. Kényelmetlen, mert magunkba, vagy egyenesen magunk mögé kell néznünk. Leleplezi az ünnep ürességét, leszakítja a tekintély maszkját. Minden szempontból felborítja a fennálló állapotot, a status quo-t.
Egy színházi estét akár úgy is leírhatnánk, mint olyan emberek gyülekezetét, akik a be- és kifelé nézés valóságteremtő gyakorlatait végzik együtt egy platón-i barlangban. Minden előadást a figyelemnek ez a tömeges minősége határoz meg.
A figyelem nem érzelmi jellegű, hanem fizikai. Térben leírható. Előbb figyelünk, aztán érzünk. A progresszív színház egyik felismerhető védjegye a térről, a térben való sokrétű gondolkodás. A jó színház tere mindig különleges, vibráló és meglepő életlehetőségek táptalaja. Egy jó térben nem lehet unatkozni.
Szabad-e a köztér?
A szentesi Horváth Mihály Gimnázium rendszeres fellépője a THEALTER fesztiválnak. Szeged utcáin és terein idén immár tizedik éve láthatjuk a középiskolások közéleti témákat feszegető helyzetgyakorlatait, etűdsorait. És az emberek jönnek, nézik őket, nevetnek, sokszor bólogatnak, és talán még el is gondolkoznak valamin, mielőtt tovább róják polgári sétájukat a Kárász utca fagyizói között. A szentesiek színháza mindig politikai. És mindig arról szól, milyen nyomokat hagy rajtunk, hogyan nyomorít meg a hatalom nyelvi-szellemi vetítőgépe. Tréfát, gúnyt űznek ebből,
Bemutatják, hogyan tesz tönkre körülöttünk mindent a hazug valóságok ránk- és magunkra erőltetése.
Fiatal koruk ellenére (vagy tán épp ezért!) nagyon érzékenyen látják, mi történik velünk. Olyanok ők itt Szegeden, mint a megbízható időjósok. Ritkák. Figyelni kell a szavukra, tetteikre.
Mostani előadásuk, a Szabadság megosztó szintén nagyon aktuális témákat vet fel: menekültügy, kerítés, korrupció, a köz- és magánbeszéd elsekélyesedése, a technológia melletti félelmetes elbutulás, mindennek benyomulása a családba, a 21. századi szülő-gyerek viszonyba, párkapcsolatokba, napi életünk különféle epizódjaiba.
Talán mindez nem is volna olyan érdekes, ha egy zárt színházi térben történne. Akkor is szeretnénk, mert ha játékuk nem is professzionális, teljesen önazonos. Kacagnánk, ahogy tükröt tartanak korunk elé, de belül ugyanúgy elszorulna a szívünk, és rettegnénk. De szerencsére nincs zárt tér, és ez itt az igazi bátorság: a szentesiek idei előadása is attól működik igazán, hogy a másik oldalon ott van a fesztivál nézői mellett az utca véletlenszerű embere. Aki belekukkant a végzős gimnazisták híradójába, hogy szembesüljön, mi is zajlik igazából a mai Magyarországon. Egy pillanatra biztosan szereplője lesz a saját életének.
A szentesiek itt és most visszaszerzik a figyelmet a médiától és a politikától. Hírt adnak, önmagukat vállalva, a köz előtt, egyenes adásban. Szabadság van. “Lehetséget mindenkinek!”
Melyik felületet olvassuk?
A diákok nyers utcai vagánysága nagyon hasonlít ahhoz, amiből Molnár Csaba Dekameron-ja belső térbe fejleszt vidám kohéziós őrületet. A kortárs tánc és a performansz határain lépkedő előadásban semmi sem az, aminek látszik, vagy aminek látszani szeretne. A férfi-nő identitás éppúgy a felület olvasásának kérdése, mint ahogy az érintkezés, a tudás, a beavatás valósága is azon múlik, honnan és miért nézünk rá.
A Dekameron sorra leplezi le a trükköket, amivel különféle illúziókba ringatjuk magunkat és egymást. Látunk például egy jelenetet, ahol az élőben kivetített videóképen egy szeretkező párt figyelhetünk meg. Közben látjuk a valódi testek fizikai távolságát, és a kamera előtti-mögötti mesterkedést, hogy a vetített kép illúziójában a szexuális aktus létrejöjjön. Fergeteges az az ál-rituálé-füzér, ami rengeteg mozdulat és kellék csereberéjében mutatja be korunk sarlatánjainak bűvészkedését.
Mert a figyelem megragadása és odaszögezése mindig bűvészkedés. Mindannyian bűvészkedünk, hogy figyelmet keltsük magunk körül – vagy áldozatai leszünk (mert azok akarunk lenni) a figyelem manipulátorainak. Sokszor a kettő összeér, önmagunk figyelmét ejtjük saját magunkon csapdába. A Dekameron ezekbe az egymásba ágyazott valóság- és illúzióterekbe vezet bennünket. Egy platóni
barlangrendszerben futkározunk, hiedelmeink, valóságérzékelésünk szerint merülünk az élvezetek vagy a sötét félelmek bűnös áramlataiba.
Anarchia és diktatúra vegyesen uralja ezt az érzéki-érzékelési káoszt. Senki sem ártatlan, mindenki bolondosan forog e boccaccio-i, világvégi karneválban. Jól eső éberséggel szállunk ki az előadás barátságos őrületéből.
A macska és a paradicsom találkozása a 25 éves boncasztalon
Még őrültebb, még radikálisabb, még szabadabb előadói és befogadói tér nyílik ki az Andaxínház kertbéli performanszában. A fesztivállal együtt jubiláló 25 éves társulat szürreális-dadaista stílusban mond születésnapi tósztot. Ebben
az alig félórás eseménysorban benne van minden hiábavalóság-érzet, minden lázadás, és ugyanakkor a színházcsinálás minden szenvedélye.
Mert ami igazán átüt e 25 éven, az mégsem az elfáradás vagy a magyar (kortárs színházi) mindennapok feletti kesergés, még csak nem is az ünnepi (bonc)asztalba vágott fejsze, hanem az az életszenvedély, ami játékba űz, táncba hajt, fára ugraszt, porba lök.
A táncos, mint egy gepárd, egyszer csak felugrik a fára, combjaival átöleli, néz. Majd nyávog. Játszik a figyelmünkkel, pofozgatja, mint macska az üveggolyót. Porban forog, kerten sűvít át, kerítésre ugrik, fáról levelet tép. Itt van, most van. Kockáztat, megél, megéltet.
Előtte még abszurd ünnepi beszédben mereng a 25-ös szám misztikájáról.
A fesztiváligazgató ravaszul becselezi magát a játékba, macska szeretne ő is lenni, vagy gepárd, félmeztelenül rohangál a porban. Táncos-bohóc, színész-bohóc, nézőbohóc. Bohóckodunk 25 éve. Együtt gyújtják meg a paradicsomtorta gyertyáit.
A táncos a 25 egymásra tornyozott paradicsomot egyenként pusztítja el. Markában, mellén, arcán, szájában fröccsenek a lédús évek. Pörög a dobszóló. Számoljuk az éveket.
A paradicsomok elfogynak, a fejsze átszakítja a régi thealter-es asztalt…, s mi haladunk tovább az időben. Át az asztal szilánkos-szálkás résein. Át a múlton, át a jelenen, a következő mostba.
A legprogresszívebb színház a történelem pépes porában, az idő átszakadt szilánkjain lépked macskamódra.
Zárszó – díjazás nélkül
Azt a színházat szeretem, ami leleplezi és kisöpri az illúziókat. Ami friss, humoros, derűs és kétségbeejtő. Ahol a kockázat önmaga létének kockázata. Ami játszik velünk, nézőkkel. Amelyik a közönséggel való kontaktusában él. Akinek nem mindegy, ott vagyunk-e vagy sem. Akit nem a siker, hanem a teher határoz meg. Aki elég okos, hogy bonyolult legyen, és aki elég tiszta, hogy egyszerű legyen. Aki nem tudja magát komolyan venni. Aki nevetve vág neki a végtelennek.
Azt a színházat keresem, akinek hiányzom.
(Fotók: Révész Róbert)
