Ám ha megmarad ilyennek, az sem baj talán, mert valóban jól példázza mindazt, milyen a viszonyunk a saját múltunkhoz, és úgy általában mi is ma Magyarország.
Magyarország ma egy mindig másramutogató mártír, aki ebben a szerepben láthatóan jól érzi magát.
A történelem végiggázolt rajtunk, de úgy látszik, nem eléggé.
A Parlamentet sajnos nem robbantották a Dunába és a pesti palotákat sem ágyúzták direkt szét, mint Hentzi tábornok 1849-ben. A szervilis utókor persze neki is szobrot állított, nem itt, hanem a Várban, amit oly makacsul védett a honvédektől.
De nézzük sorjában. A mai Szabadság tér a lebontott Újépület, a magyar Bastille helyén terül el, amit sajnos nem a népakarat döntött le, hanem a városvezetés, 1893-ban. Az ott kivégzett első szabad magyar miniszterelnöknek az örökmécsest 1926-ban állították. Tíz évvel később avatták Harry Bandholtz tábornok szobrát, aki a nemzeti múzeumot 1919-ben kifosztani készülő románokat lovaglóostorával térítette jobb belátásra. Magyarok ott sem voltak, s ha ő nincs ott, talán ma Bukarestben lenne egy széfben a Szentkorona. Még nagyobb kár, viszont, hogy
Versaillesban sem akadt egy magyar sem, csak aláírni mentek Trianonba
(nem kellettek tehát a román kurvák, de még Clemenceau meggyűlölt sógornője sem, elég, hogy az ellenoldal hatásosan tudta képviselni az érdekeit, mert ők ott voltak, hogy aztán itthon zokogjanak, de kicsesztek már velünk megint, és gyorsan felállítsanak egy gyönyörű emlékművet, ami a négy égtáj felől elszakított területeket jelképezte. Többek közt Kisfaludi Strobl is készített egy remekbe szabott alakot, de hiába, mert 1945-ben az egészet eltávolították, ám nem járt jobban Kisfaludi későbbi, a nagy Sztálinnak a Tőzsdepalota előtt emelt újabb szobra sem, mert azt meg 56-ban robbantották fel. Na, akkor ott voltunk.
Ahogyan most áll a dolog tehát, a Szabadság tér legrégibb emlékjelei a Batthyány-örökmécses, a Bandholtz-szobor és a szovjet emlékmű. Ez utóbbinak talán tényleg inkább egy temetőben lenne a helye, de óvatosan hozzá is teszem, ha valakinek szúrja a szemét, nézze meg Bécsben, milyen grandiózus, csillogó-villogó győzelmi jel pöffeszkedik, és ott senkinek nincs vele baja. Az is igaz, annak tőszomszédságában nem az amerikai, hanem az orosz nagykövetség áll, mindig szem előtt van tehát. Persze, ha ezt az analógiát követjük, akkor a német megszállás emlékművét is inkább a várba, valahová a német nagykövetség közelébe kellett volna helyezni, elvégre mindent ők csináltak, és mi már megint ott sem voltunk. Tényleg, végül is a várat magát is ők lövették szét, a hidakat ők robbantották a Dunába, és a zsidókat is ők gázosították el. Hogy mi is segítettünk? Ugyan már, mi csak udvariasan engedtük, hogy tegyék a dolgukat.
Ott sem voltunk.
’89-ben sem voltunk ott, állítólag valakik titkos paktumot kötöttek, amit Reagen csak szentesített, de egy szobrot azért ő is megérdemelt ezért, amit a kutyák körbepotyogtathatnak. Gyűljön csak tehát a szar, nem kell felszedni sem, még letörne a gazda dereka. Elég ha azt mondja: ő ott sem volt. Avagy stílszerűen: nem az ő s(z)ara.
Ha így áll a dolog viszont, és ennyire szobormániások vagyunk, talán egyszerűbb és költséghatékonyabb lenne, ha nem a téren egymást váltó műalkotásokat szállítanánk ki Érdre, hanem fognánk a komcsi szoborparkot és behoznánk az egészet ide, a város közepébe. Legfeljebb néhány feliratot kellene kicserélni, és a turisták is felfognák talán, hogy
ami a téren van, az csak a jéghegy csúcsa.
Mi pedig rendszerezhetnénk végre az emlékeinket és óvatosan feltehetnénk magunknak a kérdést: tényleg, akkor, mi eddig hol is voltunk? S ami még fontosabb: most hol vagyunk?