„Ó, te ezermester Theuth, az egyik abban kiváló, hogy feltalálta a művészeteket, a másik viszont meg tudja ítélni, mennyiben járnak kárral és haszonnal azok számára, akik majd használják őket. Így most te is, mint az írás atyja, jóindulatból épp az ellenkezőjét mondtad, mint ami a valódi hatása. Mert éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékező tehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékezésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.” Platón, Phaidrosz, 274-277
A filológus nyilván nem terem, hanem valaki azzá válik. Ám hogy ezt a kérdést mégis ilyen címszerűen feltehetjük, arra Szörényi László alakja biztat bennünket, aki olybá tűnik, mintha Pallasz Athéné módjára egyszer csak kipattant volna valahonnan (vagy ide közénk pottyant volna egy fáról, netán egyenesen az égből) a pipájával, a vastag szarukeretes szemüvege mögötti jóságos és derűs tekintetével és persze a legendás hátizsákjával, amiből időről időre előhúz valami teljesen feleslegesnek tűnő, elfelejtett könyvet, amiről aztán remekbe szabott szónoklattal bebizonyítja nekünk, hogy márpedig az igenis fontos és egyébként is tessék olvasni, mert különben teljesen elhülyülünk, és akkor b@szhatjuk. Nem ő a télapó tehát (bár van zsákjában minden jó), de külső szemlélő számára kétségtelenül kissé rejtői figura, aki mindig ugyanolyan, mint a toprongyos Vanek úr a fényképeken, és mindig ugyanazt az általános tanítást próbálja sulykolni a környezetébe (már ha meghallgatják, de az évtizedek alatt hál’Istennek elég sokan meghallgatták): tessék olvasni, mert különben elhülyülünk és akkor lásd mint fent.
Ezt a tanítást, amilyen egyszerűnek tűnik, legalább annyira bonyolult megvalósítani, és rögtön be is dob bennünket a probléma eredőjéhez, ti.:
-Jó, de mit olvassak?
-Azt, ami jó!
-Jó, de honnan tudom meg, hogy mi a jó?
-Ha sokat olvasol.
-És ha minden szart elolvasok, akkor tudni fogom?
-Hát ez jó kérdés, de tulajdonképpen igen.
Itt van a kutya elásva, ahogyan azt Platón oly gyönyörűen megfogalmazta a Phaidroszban: amióta feltalálták az írást, az ember csak felejt; tudását képes ugyan rögzíteni, de mihelyt ezt megteszi, az abban pillanatban elindul az enyészet felé. Tovább tarthat tehát, mint az érc, még annál is tovább, mint a Római Birodalom, de ha nem olvassák, egyszerűen holt betű lesz, kultúrszemét, amit időről időre elégetnek. Az európai történelemben volt egy fordulópont (ezt nevezték reneszánsznak), amikor rájöttek arra, hogy a kultúrszemét valójában kincsesbánya, és nem feltétlenül kell elégetni. És azóta is, egyre professzionálisabb módon folyik, természetesen Európa boldogabb felén, a guberálás, a tudástöredékek, múltbéli kultúradarabkák megmentése, értékelése, értelmezése. Európa kevésbé boldog felén, ha csak az utóbbi bő félévszázadot nézzük, közel sem uralkodtak ilyen áldásos állapotok, javainkat sokszor széthordták, elégették, vagy kidobták. Szörényi László ebbe a nem túl vidám korba született bele, ahol elnézték neki, hogy guberáljon egy letűnt világ romjai között, ám ő eközben a szemétből aranyat csinált, és ezt nem mulasztotta el az orrunk alá dörgölni, hogy még fényesebben ragyogjon, és ezzel sokak ellenszenvét is kivívta, hiszen bizonyítékot talált rá, és fennen hirdette, hogy a régi nélkül nem lehet új, és amit úgy próbálnak meg eladni nekünk újként, hogy tagadják a régihez való minden kapcsolatát, az valójában vagy csupán átmaszkírozott, leporolt régiség, tehát átverés, vagy még ennél is kevesebb, buborék, lufi, ami bármikor kipukkanhat és csak a semmi marad a helyén.
Az efféle átverések leghatékonyabb ellenszere a filológia. Filológusok pedig, visszatérve Platónhoz, tulajdonképpen azóta léteznek, amióta írás van, pontosabban azóta, hogy a beszédet, ami az élő, isteni logosz, úgy próbálják rögzíteni, hogy az az olvasás útján ismét új életre keljen, és időtől-tértől függetlenül, bármikor, bárhol hathasson. De vajon bárkinek is?
A filológusok az írás őrizői, rendszerezői és értelmezői. Mai alakjukban tulajdonképpen a már emlegetett reneszánsz korának szülöttei, a humanisták, de éppen úgy a középkori papok örökösei is, hiszen írás és másik írás között nem tesznek különbséget, számukra minden szöveg szent, minden szöveg megfejtésre váró rejtély és megőrizendő érték. Az őrzés és rendszerezés (bár különösen mifelénk, ez sem tud megvalósulni mindig hiánytalanul) az alapot biztosítja a következő lépcsőhöz, az értelmezéshez, amit manapság a szűkebben vett filológia területének szokás tartani, de ezen belül is számos aspektus van, amelyek azóta mind önálló tudományként gazdagítják a bölcsészet tárházát, ám végső soron ugyanoda megy vissza az eredetük, ugyanazok a vér szerinti szülői: Szent Jeromos, Valla, Erasmus, Ramus, stb. Az értelmezésnek pedig egy a célja: a megholt, feledésre ítélt szöveget újra élővé tenni, vagy legalábbis élettartamát, hatását addig meghosszabbítani, amíg a jövőben egy másik filológus újra kezébe nem veszi és friss szemmel átolvasva esetleg olyat vesz benne észre, amit addig még senki, és ezt a felismerését kortársak és az utókor felé is képes átadni, közvetíteni. A filológus tehát az írott kultúra kertjének gondozója, azé a kertté, ami az ember és a világegyetem, vagy Isten közötti harmóniának a legfontosabb kifejeződése, ami akkor szép, ha ezerféle virág virul benne, ősi fái pedig gondos kezek munkája nyomán időről időre éltető gyümölcsöt teremnek.
Szörényi László egy olyan univerzális kertész, aki a zsenge palántákat és a famatuzsálemeket is értő kézzel tudja gondozni, átlátja a kert egész szerkezetét és tisztában van annak látszólag semmitmondó céljával is: a szépség és a rend megőrzésével a világban, vagy legalábbis az erre kapott esély el nem herdálandó mivoltával. Azt is tudja, hogy egy ember – legyen az akár ő maga – ehhez a munkához kevés, vagy csupán egy láncszem a Homérosz óta (pontosabban a Homérosz lejegyzése óta) elindult sorozatban, utódokra és segítőtársakra van szüksége a „kert” ápolásában, és ez tökéletesen megmutatkozott abban is, ahogyan velünk, tanítványaival bánt. Kezdettől fogva felemelt maga mellé minket, vagy hogy képben maradjunk: bizalommal beengedett a kertbe, ahol elnézte csetlő-botló mozgásunkat, hagyott időt, hogy lassan kiismerjük magunkat, közben pedig mesélt, és megvárta, hogy ki-ki megtalálja azt a pontot és pillanatot, ahonnan és amikor számára az egész a legelőnyösebben és a legteljesebben megmutatkozhat. Valakinek ez hosszabb időbe telt, valakinek kevesebbe, de nála a kapu mindig nyitva állt, pontosabban egy kulcs volt hozzá csupán: olvasni kellett. Olvasni pedig, ma még legalábbis, mindenki tud, vagy legalábbis megtanulhat, s így a kulcsnak is a birtokába juthat. Mert hiába a tudás és az írott szó: ha nem használjuk, nem élünk vele vagy benne, halott anyag, felesleges kacat lesz, és még csak buldózer sem kell hozzá, eltűnik, elenyészik magától. Olvassatok, gondolkozzatok tehát, mert különben b@szhatjuk.
