Borza Endre: Számok tragédiája
– Mi értelme van szerinted egy számot rendelni valamihez? Távolsághoz, tömeghez, darabszámhoz, vagy akár olyan dolgokhoz is amihez teljesen abszurd. Például: ez a csaj egy nyolcas, az csak egy hatos, de a multkor láttam egy tizest.
– Hát gondolom össze akarod őket hasonlítani. A nyolcas jobb csaj mint a hatos, én meg meg tudom mondani hogy nehezebb vagyok nálad libikóka nélkül.
– Pontosan. Ez igazából az egyetlen lényege a számoknak, összemérhetőek, akármihez is rendeled őket. Viszont ebből egy elég érdekes probléma kerekedik. Kezdjük a legelején. Vannak azok a számok, amikkel megszámlálható dolgokat számolgatsz. Ujjaidat, birkáidat, amit akarsz. Ezek a…
– Természetes számok!
– Na, valamire csak jó a közoktatás! Igen. Nulla, egy, kettő, három és így tovább. Ezeket elég egyszerűen össze tudod hasonlítani. De van egy csomó eset amikor külön külön nincs értelmük. Hogy mondod meg például hogy hány ujj van a kezeiden?
– Megszámolom. Vagyis még régen megszámoltam, most már viszonlyag biztosan tudom hogy tíz.
– Igen, de nem tudod azt mondani hogy öt és öt. Össze kell adnod kettőt és lesz belőle egy új szám. Ez valójában csak egy egyszerűsítés, mert ugyanazt jelenti mint az öt és öt, csak annyit csinálunk hogy az ismétlést vagy a számok felhalmozását leegyszerűsítjük. Így lesz az összeadás művelete. De akárhány természetes számot adsz össze, megint természetes szám lesz belőle. Szóval eddig hogy állunk?
– Vannak a természetes számok, amiket össze tudunk adni és össze tudjuk őket hasonlítani.
– Bizony, ezeket elég nehéz kikerülni, de úgy néz ki remekül is működik. Viszont sajnos innen egy olyan lejtőn indul el az egész, hogy elég hamar elromlik.
– Elromlik?
– El. Mert ha van összeadás, kell hogy legyen kivonás is, ezáltal pedig negatív számok. Hogy mondanám meg különben, hogy ha “hét meg valamennyi az három” akkor mennyi a valamennyi? Nevezzük ezt úgy, hogy megfordítottam az összeadást. De semmi baj, lett még egy műveletem, a kivonás, és bővültek a számaim az egész számokra. Még mindig össze tudom hasonlítani őket, minden oké. Viszont ha már van az összeadásom, ha ugyanazt az összeadást ismétlem sokszor egymásután, célszerű erre egy egyszerűbb jelölést kitalálnom, mint felírni sokszor ugyanazt.
– Most nagyon egyszerűen írod le a szorzást?
– Igen, ez lényegében a szorzás, de valójában csak ismétlődő összeadás, és ráadásul nem is kell hozzá több fajta szám. Egész számaim vannak, összeadom, kivonom, szorzom, és összehasonlítom őket, még mindíg frankók a számok.
– Mikor jön a probléma?
– Nemsoká. Ugyanis ahogyan az összeadásból kellett hogy legyen kivonás, a szorzásból is kell hogy legyen osztás. A szorzást is meg tudom fordítani. Itt viszont megint új számokra van szükség.
– Tört számok!
– Igen, minden ami két egész szám hányadosaként felírható, az egy racionális szám. Ezeket, vagy legalábbis ezekből a nem egészeket szoktuk tört számoknak hívni. Őket oszthatjuk szorozhatjuk, összeadhatjuk kivonhatjuk és így is összehasonlíthatóak maradnak. De azért lassan érzed hogy szorul a hurok…
– Még nem nagyon látom hogyan.
– Hát nézzük csak meg hogy lett az összeadásból szorzás?
– Ismétlés miatt.
– Akkor a szorzásból mi lesz?
– Hatványozás.
– Úgy van. Kettő a negyediken, öt a másodikon, ezek. De még ez is működik a racionális számokkal, azonban lett új művelet, amit még nem fordítottunk meg. Ahogy az összeadásból kivonás, úgy lesz a hatványozásból…
– Gyökvonás.
– Igen, remek már elég közel vagyunk. Első probléma, hogy itt megint új számokra van szükség. Négyzetgyök kettőt sajnos semmilyen két egész szám hányadosaként nem tudod felírni. Ennek a bizonyítását még középiskolában tanuljátok, ha gondolod megmutatom a végén, de ne hagyjuk megszökni a számainkat ha már így sarokba vannak szorítva. Szóval új számokra van szükség amiket valós számoknak hívunk. Ez az összes szám a számegyenesen. Ezeket is simán összehasonlíthatjuk, látszólag rendben vagyunk. Hol a probléma?
– Nemtudom. Tudunk összeadni, kivonni, szorozni, osztani, hatványozni, gyököt vonni, minden összemérhető. Megint valaminek az ismételgetésével kellene hogy új műveletem legyen?
– Ha eddig megfigyelted, mindíg a “megfordított” művelet miatt kellettek új számok. A kivonás, az osztás és a gyökvonás miatt. Sajnos azonban a gyökvonásnál ennyivel nem ússzuk meg, hogy simán a valós számokra bővítünk. Negatív számból ugyanis nem tudunk négyzetgyököt vonni. Akármilyen valós számot szorzol meg önmagával, nem lesz belőle minusz egy.
– Akkor itt van vége? Ez a számok tragédiája?
– Dehogyis. Hát ez még egyszer sem állított meg, ki lehet még találni új számokat. Ezek lesznek a komplex számok.
– És azokkal minden működik?
– Hát, olyasmi. Gondolj csak bele, sok értelme nincs további műveleteket létrehozni, ha ugyanazt a hatványozást hajtjuk végre sokszor egymás után, azzal igazából nem adunk meg új műveletet, csak egy nagyobb hatványt. Az ismétlésnek nincs tovább értelme. Körbeértünk.
– Nahát, nincs itt semmi baj, vannak ezek a komplex számok, lehet velük összeadni kivonni, osztani, szorozni, hatványozni, gyököt vonni és nem tudjuk tovább bővíteni a műveleteket. Nyertek a számok!
– Aham. Mit felejtettél el? Mi az egésznek a lényege?
– Az összehasonlíthatóság?
– Az. Két komplex szám közül nem lehet eldönteni melyik a nagyobb. Nincs nagyobb, nincs kisebb. A komplex számokat nem tudod számegyenesen ábrázolni.
– Hogyhogy?
– Mert egyszerűen így állnak össze. Ahhoz hogy a gyökvonás negatív számokra működjön, a komplex számokra van szükség, más út nincs. És ezzel hősi halált haltak a számaink, pedig olyan nagyon nem tettük őket próbára. Annyival kezdtük hogy meg tudunk számolni dolgokat. Ezután lényegében ismételgetéssel műveleteket hoztunk létre, amiket aztán megfordítgattunk. Mindig mikor megfordítottunk egyet új fajta számokra volt szükségünk. A kivonás miatt lettek negatív számaink, az osztás miatt tört számaink a gyökvonás miatt pedig valós és komplex számaink. Addig kellett kiegészíteni újabb és újabb számokkal az eredeti halmazunkat, amíg azt az egy valódi funkcióját elvesztette amit szántunk neki.
Chornitzer Anna: Határon
Anya megkért, hogy adjuk előre a Nélkülözhetetlent, mert abban vannak az útlevelek. A Nélkülözhetetlen Apa fekete kistáskája, amiben a pénztárcája meg az iratok vannak. Már beálltunk a sorba a határon és a határőr mindjárt kéri az útleveleket. Lili megkérdezi Apát, hogy vannak-e rendőrök a határon. Apa mondja, hogy határőrök vannak, akik megnézik az útlevelet és belepecsételnek. Aztán rászól Lilire, hogy ne túrja az orrát.
Még csomó ideig állunk a sorban. Előttünk egy fehér kocsi áll, aminek az a rendszáma, hogy HLA-221. Megkérdezem Apát, hogy megint vannak-e vámosok, mint tavaly. Azt válaszolja, hogy vannak. Elkezdek nagyon izgulni. Mert Apa tavaly már elmondta, hogy a vámosok azok, akik megnézik, hogy csempészel-e át valamit a másik országba. Azt mondta, hogy attól lesz csempészet, hogy ha valamiből nagyon sokat visz az ember.
És én ezért félek, mert szerintem mi csempészünk. Mert láttam, hogy a Lili pelenkájából legalább 3 olyan nagy zsákkal is beraktunk és megszámoltam, egy csomagban 40 pelenka van. Azt már nem tudom megszámolni, hogy akkor mennyi pelenka van összesen nálunk, de szerintem nagyon sok. Apa azt mondta, hogy a vámosok, a csempészeket nagyon megbüntetik. Valaki börtönbe is kerülhet miatta. És most nagyon-nagyon félek, hogy ha a vámosok észreveszik, hogy mi pelenkát csempészünk akkor lehet, hogy börtönbe kerülünk.
A határőrök már a fehér kocsit kérdezik ki. A sofőrnek ki kell nyitni a csomagtartót és a határőr belenéz. Ilyenkor nézi meg szerintem, hogy szállítasz-e csempészárut. Múltkor mutattak csempészeket a TV-ben, akik egy párnába tették a kábítószert. Mi vajon eldugtuk valahova a pelenkát? Hátha akkor nem veszik észre majd. Najó, ha kinézek az ablakon és akkor pont eljön mellettünk egy autó, akkor nem fogják észrevenni. Kinézek, de nem jön semmi.
Mi jövünk. A határőr nagyon gonosznak néz ki. Dagadt és nem mosolyog. Csak megnézi az útleveleket, és benéz az ablakon. Apa múltkor elmesélte, hogy azt nézi, hogy tényleg azok ülnek-e a kocsiban, akik az útlevélképeken vannak. Miért nézi meg? Lehet azt hiszi, hogy Apáék elraboltak minket. De az én útlevelemmel nem lehet baj, Anya mondta, hogy hálazégnek még két évig jó, úgyhogy még jövőre is tudunk vele Horvátországba menni, szóval biztonságban vagyunk.
Jézusom. A határőr megkéri Apát, hogy nyissa ki a csomagtartót. Biztos sejtik, hogy csempészünk. És most kinyitják a csomagtartót és észre fogják venni az óriási csomag pelenkát. Tudom hogy Anya megígérte, hogy ha nem rágom a körmöm vesz nekem egy körömlakkot a drogerimárktban, de most nem tudok mit csinálni. Remélem Apa eldugta a pelenkákat valahova. ÉnistenemJóistenem…jaj ez az esti. Ömm…Istenem légyszi ne vegyék észre, hogy csempészünk! Ígérem, hogy nem a képeket fogom számolni vasárnap a templomban, hanem majd figyelek Márton atyára, de légy szíves ne vegye észre a határőr a soksok pelenkát.
Apa kinyitotta a csomagtartót és két határőr is belenéz. Biztos észre fogják venni. Nem tudom most mi lesz. Nem hallom, hogy miről beszélgetnek. Nem merek megszólalni. Anya türelmetlenkedik, azt mondja, hogy ez olyan mintha még szocizmus lenne. Nem merem megkérdezni, hogy az mi. Lehet, hogy a felnőttek így hívják a csempészést. Lehet, hogy Anya is fél, hogy rajtakapnak minket.
Apa bezárta a csomagtartót. Ez vajon mit jelent? Megúsztuk? Megkéri Anyát, hogy adja oda neki a zöldkártyát. Az nem tudom mi. Remélem nem jelent rosszat. Anya nem találja a zöldkártyát. Lehet, hogy nincs is és ezért még nagyobb büntetést fogunk kapni. Aztán mégis megtalálja. A Nélkülözhetlenben volt.
Lehet, hogy mégis észrevették, mert a határőr még valamit magyaráz Apának. Nem lehet kitalálni, hogy mit. Apa aztán visszaül a kocsiba, becsatolja a biztonsági övét. Nem mond semmit. Megkérdezem tőle, hogy akkor most szocizmus van-e. Apáék nevetnek. Nemértem.
Džunić Anna: Pride újra
– Tudod mit láttam ma a Knezen, Luka, amikor jöttem hazafelé? – kérdezte Marko miközben fáradtan huppant le az étkezőben lévő székek egyikére.
– Már megint a főnöködet, aki abba a méregdrága hotelbe ment kurvázni? – unottan Luka. A tökéletes saláta öntet elkészítése sokkal jobban izgatta, mint egy újabb elcsépelt sztori Marko főnökének nőügyeiről és kokózási szokásairól.
– Nem, vagyis igen. Őt is láttam, de az mindegy. Egy sokkal érdekesebb dolog történt ma velem, Luka. Amikor elmentem az újságstand mellett, megpillantottam a Jutarnji List címlapját. Láttad?
– Ajh Marko, tudod, hogy nem szoktam olvasni azt a szennylapot. Tele van badarságokkal és politikával. Nekem erre nincs időm! – és egy csipetnyi sót adott hozzá a szószhoz, miután pontosan lemérte a mérleggel a hozzávalókat.
– Azt hiszem, látnod kellene! – azzal Marko elővette az aktatáskából a kicsit gyűrött reggeli újságot.
Luka figyelmesen elolvasta a címet,
ÚJRA MEGRENDEZIK A PRIDE-OT
10 000 rendőrt szerveznek majd a Knez környékére
majd letette az asztal szélére, ügyelve, hogy maradjon még hely a két alátétnek és a tányéroknak. Majd megfordult és folytatta a vacsora készítését.
– Nem is szólsz semmit? –kérdezte Marko Luka hátától. Luka mintha meg sem hallotta volna. – Itt az alkalom, Luka, most végre kimehetünk és megmutathatjuk az egész városnak, országnak, hogy kik vagyunk valójában. Hogy van egy nap, amikor csak rólunk szól minden. Hogy nem kell szégyenkeznünk, hogy egyenlők …
– NEM! – folytatta belé a szót Luka. Soha nem kiabált még Markoval, de most nem tudta fékezni magát – Nincs olyan, hogy egyenlők, mi egy söpredék vagyunk a szemükben, betegek, aberráltak. Marko ide figyelj! Három év, három kibaszott év kellett ahhoz, hogy elfejtsem mi történt legutóbb. Azóta szűntek meg a rémálmaim, hogy veled találkoztam és nem áll szándékomban újra végigmenni ezen. Örülök, hogy már nem látok köveket és gumibotokat szorongató kopasz állatokat, nem hallom a fejemben a kiáltásaikat: „Öljük meg a buzit”. Te ezt nem értheted, akkor még csak középiskolás voltál. Mit tudsz te ezekről a dolgokról? Egy kis taknyos vagy, azt hiszed, Belgrád megérett a változásra? Azt hiszed, idén nem esik baja senkinek? Idén majd a rendőrök megfékezik a bajt?! Nem tudsz te semmit! – azonban mikor Luka visszafordult Marko már becsapta a bejárati ajtót.
Factura Lamiaceae,
avagy a harmadik kerék
Mire Marko és Zoran kiléptek a kis színház ajtaján, sötét ereszkedett Péter király utcájára, észre sem vették, hogy milyen hosszú volt az előadás. A közvilágítás nem segédkezett a homály szétoszlatásában. Egy lámpa még küzdött az életéért, fel-felpislákolt nagy nehezen, szenvedése még három percig tartott, majd megkönnyebbülve elhagyta e világot, teret engedve a sötétségnek.
Marko a bejárat előtt behúzta a cipzárját a kabátján, Zoran azonban elindult a félhomályba.
– Hé, te! Már meg sem vársz? – szólt utána Marko, aki most már a sapkájával bíbelődött, amely sehogy sem akart megállni a fején. Mintha összement volna az előadás ideje alatt.
– De. – hallatszott a kis szisszenés Zoran fogai mögül, azonban lépteit csak lelassította, nem állt meg. – Nem vettem észre, hogy nem sikerült még felöltöznöd rendesen.
– Azt hittem már baj van, hogy az előadás nem tetszett ennyire és inkább sietősre fogtad, vagy csak éhes lettél hirtelen. Jó hosszú volt, azt aláírom.
– Nem vagyok éhes. – válaszolt Zoran a kérdésre, amelyet Marko valójában nem is nagyon tett fel.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem kurva jó volt! Az elején még semmit nem értettem, hogy mi a szar fog ebből kisülni, aztán a végére mennyire összerakta? És pont engem hívott ki professzor úrnak! Ugye jó voltam? Szerintem tökéletesen eljátszottam, kértem kávét, amikor megkínált, ittam is belőle, hogy valóságosabbnak tűnjön! Pedig nem volt valami finom a kávéja. Hiányzott egy kis tej belőle. Tudod mi volt a kedvenc részem? – a választ ismét nem várta meg. – Amikor saját maga beszélt a saját művéről, emlékszel? Valahogy úgy mondta, hogy költészetnek túl drámai, drámainak túl elbeszélő, elbeszélésnek meg mi is volt, mondd már! – Zoran azonban nem mondta. Ő már rég nem a darabon gondolkozott. – Hát a zenék? Felismerted a Chopin művet? Valahol ott az elején, amikor
– Nem ismertem fel. – vágott közbe Zoran egy kicsit talán hevesebben is, mint ahogy szerette volna, de már nem bírta hallgatni Markot. Először fordult elő, hogy szerelme szavait nem áhítattal hallgatta. Nem bírta tovább, fülét és szívét egyaránt sértették az előadást magasztaló szavak.
– Nem baj, majd megmutatom otthon a lemezt…
– Nem szükséges.
– Miért? Nem jössz velem haza? – most már Marko is érezte, hogy valami történt az elmúlt pár órában. Elővette a mobilját, hogy hívjon egy taxit a Knez és a Terazije sarkára, Zoran azonban újra félbeszakította.
– Ne fáradj, busszal megyek.
– De hát innen még legalább negyvenöt perc és át is kéne szállni Sumicénél. – értetlenkedett Marko, aki még mindig abban a hitben volt, hogy az estét kettesben tölti Zorannal. Luka a hétvégét a szüleinél töltötte, megígérte nekik, hogy elviszi őket kocsival a temetőbe.
– Én haza megyek, innen nekem amúgy is tíz perc.
– Mi történt, Zoran? Miért csinálod ezt? – Markonak fogalma nem volt, hogy az előadást, amelyet ő művészi szemmel nézett végig, addig Zoran a saját életét vélte felfedezni benne.
– Menj haza a Leanderedhez, Marko.
– Mi van? – nem akart hinni a fülének. Idegesen tördelni kezdte a kezét, legszívesebben valami sértőt válaszolt volna Zorannak, de nem jutott eszébe semmi. – Luka nincs otthon. – ez a kijelentése azonban még jobban fájt Zorannak, mint egy sértő megjegyzés.
Én soha nem leszek Leander, csak egy utánzata, amelybe bele fogok őrülni. Soha nem kaphatlak meg, nem érted? Én nem értek a szerelemhez! Majd én is Srí Lankán végzem a kertekben, jó is lesz az úgy nekem! – azzal felszállt a huszonnyolcas buszra, érvényesítette a jegyét, leült a leghátsó ülésre és nem nézett ki az utcára. Marko pedig csak állt tehetetlenül. Ahogy a busz továbbhajtott, leintette az első taxit és egyedül ment haza, a lakása üresen, sötéten várta. Fogalma sem volt, hogy van-e tovább. Felnyomta a lámpát, az fel-felpislákolt nagy nehezen, szenvedése még három percig tartott, majd megkönnyebbülve elhagyta e világot, és újra sötét lett.
Hakstol Sára: Vallomás
Tisztelt bírák!
Számot kell adnom történésekről, amik életemet ide sodorták a vádlottak padjára. El kell kezdenem, bár nehéz az elejéről, mert azt hiszem tényszerű adatokat várnak egy ügyben, ami csak félig fedi a valóságot. Próbálom úgy leírni, ahogy valójában éreztem, hátha ez összetettebb képet ad olyan mozzanatokra, amik rávilágítanak az igazságra.
Azon a reggelen, az erkélyen álltam , és kicsit reméltem, hogy késik a tanítvány. Pontosan megszólalt a csengő délután ötkor. Két hónapja lelkesen járt már hozzám magánénekre. Semmi egyéb nem volt benne. Csak szép arca volt. Ha skálázott, erőt vettem magamon, hogy kibírjam a nyávogást. Egy-egy erősebb rászólás hatására tisztábban énekelt, és a magasabb berkekben otthonosabban mozgott, de aztán elmúlt, és az izgulása miatt hamiskásan csengett. Meg is kérdeztem, miért énekel, azt válaszolta, ő csakúgy szeret, és fejlődni is. Nincs olyan szinten a lány, de hogyan mondjam el neki, elkezdtem egy új módszert a hang kibontakoztatásához, ami nemcsak egy megszokott akadémai gyakorlat. Eddig csak egyedül próbálkoztam, és itt állt a lehetőség, hogy legyen egy alanyom. Nem engedtem az érzésnek, inkább egyből hazaküldtem. A lány mégis visszajött, hogy segítsek neki. Már a nyakamba borult sírva, vigasztaltam, de aztán megint kitessékeltem, mert méltatlan volt az egész helyzet hozzá is. Nem állt kötélnek, és akkor már ramtapadt és bevallotta, hogy szeret engem és nem hajlandó elmenni, amíg nem viszonzom, és együtt járjuk a világot koncertezve. Hiszen tudja, hogy ezt érzem én is, ne tagadjam, mert állítólag látja a tekintetemből, és biztosan ezért nyitottam megint ajtót neki. Emlékszem, hogy felnevettem. Képzeljék el, egy kislány könnyek közt áll szemben, és rólam álmodik, ahogy állítja. Ekkor felpofozott, és abba is hagytam a nevetést. A kislány megérdemelte volna, hogy azonnal kivágjam a lakásból, és már megragadtam a csuklójánál fogva, de nem bántottam. Talán meg akartam leckéztetni, nem is tudom, és most úgy tűnhet, magam ellen beszélek, pedig csak az igazat mondom, azt amit már vágytam megtenni, ami akkor végre, jogomban állt megtenni, és nincs szebb, mint a szabad akarat választása. Ez a lány menthetetlenül és várakozás nélkül mondott igent nekem, és tévedés ne essék, nem erőszakoskodtam vele. Próbára tettem. Jól van kislány, ha fejlődni szeretnél, akkor gyere, húzd a fejedre a zacskót, és énekelj, énekelj, de nyisd ki a szád. Felveszem hangfelvételre, – mondtam. És azt történt amit vártam, tényleg tisztábban énekelt, egész meghatóan. Az életéért énekelt, ez állt jól neki. Megköszönte, hogy foglalkozom vele, és már másnap akart megint jönni. Azt hittem túl messzire megyünk, de azt hiszem a lány élvezte, ha veszélyben van, és akkor tud produkálni.
Mikor másnap eljött, nem nyitottam ajtót, és dörömbölt ész nélkül. Mindig ilyen természete volt, kis hirtelenharagú, toporzékoló, akár egy ötéves hisztis gyerek, és rettentően türelmetlen, akárcsak én. Hívogatott napokig, és egy idő után nem bírtam, felvettem. A makacssága kezdett lenyűgözni, kezdtem hinni, hogy a lány tényleg elérne valamit, és beleegyeztem, hogy eljöjjön. Annyira hitt nekem, a módszereimben, hogy bármit kérhettem tőle, neki önfejlődést jelentett, nekem – hatalmat. Most kilógattam az ablakon, és úgy kértem hogy énekeljen egy műdalt, Solveig dalát. Még ma is van, ezt hallgattam, míg vártam a tárgyalást. Vonzott a csiszolatlansága, a tiszta hangok ércessége a középmagas berkekben,. Igen, ennek a lánynak jövője van, kezdtem megszeretni, pedig a hangja nem mondható különösebben szépnek. Milyen nevetséges is ez! Évtizedek kiforrottságának orgánuma, a világjárt énekes, az utcákon a zsebében hordja a felvételt, és a boltba menet, is visszajátssza. A Nap lemenőben, a lány haja földnek állt, és fogtam a bokáit a sokadik emeleten. A rituálé mindkettőnk életének értelme lett. Ott szerettem bele a helyzeteinkbe, de nem a lányba, aki egyre jobban rajongott értem.
Megintcsak eljött egy téli napon, hóban gázolva. Szórakozottan raktam a fát a tűzre, és hallgattam. Dalolászott tovább, töltött egy kis bort, és belevágott egy férfiáriába németül. Még tíz éve énekeltem Münchenben a Tannhauserből, és ahogy megfigyeltem, megtanulta utánozni a hangomat.
– Kislánykoromban téged hallgattalak! Anyu felrakott egy cd-t, amin ugyanazt az áriát több operaénekes is énekli, és nekem mindig az tetszett, amin te énekelsz! Kezdett bosszantani a dolog, amikor egy másik férfiáriába is belekezdett. Megállapítottam, hogy rövidebb idő alatt többet fejlődött, mint amit eddig remélhettem volna, és remekül parodizált. Hagytam, hogy folytassa, és csak dobáltam a fát a tűzre. Mégis rászóltam, hogy fejezze be, de ő csak azért sem tette. Hátulról megölelt, és mikor az arca nem tapadt az enyémhez, mert zacskó volt a fején. – Gyere, most te csináld zacskóval! – de nem engedtem. Hagyjon békén, akkor már inkább énekeljen! Elkezdett krákogni, és annyira lebénult, mint amikor először járt nálam. Kötözzem a székhez? Nem! Megtanultad amit lehetett, repülj egyedül. – szóltam rá. És elkezdte a Solveiget, amit először megszerettem tőle, de iszonyatosan hamisan. Az erkélyen állt, és az utolsó pillanatban megragadtam, és elráncigáltam onnét a szobába. Zacskózni akarsz, mi? Tessék, élvezd csak. Énekelj már! És gyönyörűen, ahogy még sosem, annyira belefeledkeztünk, hogy mire észrevettem, már elnémult. Bíztattam: folytasd, de a karjai lelankadtak, ahogy az egész teste. Nem tudtam már elmondani neki, amivel tartoztam neki.
Legalább ezzel, hogy elmeséltem, leróttam valamennyit a számára, tisztelt bírák. Az a tett, amivel segíteni próbáltam egy felnőtt, saját döntésének tudatában levő lánynak, hogy boldoggá teszem az életét, talán nem rossz. Inkább súlyos, de nem a szándékos rossz akarat pártján. Ezzel a lelkem megmenekült, a többiről önök döntenek.
Losonczi Réka: „David, az unalomnál nincs őszintébb szeretet!”
Mondta nekem legjobb pajtásom, János, tegnap este, miközben söreinket kortyolgattuk a téren. Másnap reggelre e kijelentés átszőtte agytekervényeimet, mint valami stréber pók, majd, mint minden túlgondolt éjszaka után, gyorsan megnyitottam bizalmas kis blogomat, melyet gondosan, jelszóval levédve működtettem, magamnak. Titkon persze azt szeretném, hogy majd valaki véletlen hozzáférjen és valamilyen csodával határos módon kiadja az egészet, mondjuk egy könyv formájában. Nem tudom pontosan, miért írom le ezt mindig bevezetésként. Bizonyára a nyomaték kedvéért.
Szóval, az igazat megvallva, vannak kérdések, illetve problémakörök, amik valamiért csak illumináltan foglalkoztatnak. Ilyen például a csillár a szobámban, ami a gravitáció törvényének ellenszegülve, valamiért ferdén csüng, vagy, hogy milyen jó lenne, mondjuk szerelmesnek lenni. Ezentúl viszont, ebből a megállapításból kiindulva fogok csajozni – tisztán is. Majd azt mondom a kiszemelt leányzónak, hogy: „Szia, Cica, tudom-tudom, nem nagyon mondtak még neked ilyesmit, de annyira szeretnék unatkozni veled!” Vagy, hogy: „Cső, Bébi, nem jössz át hozzám, tudod, izé, unatkozni kicsikét?!” Nem szoktam nyomulni, sosem, tényleg, de érzem – a fenébe is -, hogy ez tutira beválna!
Egyébként néha figyelgetem a hosszú ideje párkapcsolatban élő ismerőseimet, és tökre irigylem őket. Ülnek a helyükön rendületlenül, végzik a dolgukat, jól haladnak, eredményesek, a rendszeres szexuális élettől kiegyensúlyozottak. Mint a tízóraitól jóllakott ovisok, csak felnőtt-verzióban. Szinte látom, ahogy az esti menetrendszerű koitusz után lehemperedtek a párjukról, befordultak a fal felé, és húzták a lóbőrt legalább hat órán keresztül. Én meg közben két-három óra villámalvás után, zúgó fejjel ülök mellettük, és legszívesebben leszédülnék a székről, annyira rosszul érzem magam.
Az a nagy megfigyelésem ugyanis, hogy senki más nem tud akkora alázattal bulizni, inni és kábózni, mint a stabil szinglik. Mi vagyunk ugyanis azok, akiknek tényleg az a legnagyobb örömük, ha a hétvégén jól szétcsaphatják magukat. Aztán idővel már ez sem elég, és muszáj hét közben is kezdeni valamit magunkkal. Ha nincs kivel vagy hol, akkor akár otthon is, egyedül. Néha egyébként ülök, nézem a bekészült szingliket körülöttem, és felteszem magamban a következő kérdést: „Édes istenem, vasárnap reggel nyolckor mégis hová spurizunk már többet?!” Mintha nem lenne holnap, vagy több kábítószer a Földön! Aztán persze én is az orrom elé teszem az összegöngyölt kétezrest, és szippantok egy jókorát. Mert végül is miért is ne? Sietnem kellene haza? Vár valaki otthon? Terveztem holnapra bármi értelmeset? (Mármint úgy igazából, nem ám csak úgy, hogy vasárnap délután tök jó volna megnézni a szürrealista képeket a Nemzetiben. Meg előtte azért csinálni egy cigit, mert úgy jobban ütnek. Majd persze szokásosan felkiáltok: „Hoppá, hogy elszaladt az idő, már tuti nem érek oda!” Akkor maradt a cigi – hát rendben. Aztán persze, miközben a másnaptól gyötörve odarohadtok a kanapéra, felemészt a tudat, hogy soha többé nem látjátok már azokat a bizonyos szürrealista festményeket a Nemzetiben.)
Figyeljétek csak meg, hogy a legtöbb szórakozóhelyen kettő után már nem is láttok párocskákat! Eltűnnek, mert értelmes életet élnek, együtt. Meg azért is, mert „pont annyit ittak, amitől még lehet kefélni egy gátlástalant”, hogy David nagybácsikámat idézzem. Bár a régi motorosoknál… No, mindegy. Szóval értelmes életet élnek, már ami a többséget illeti, és kétségtelenül egészségesebbet is. Mi meg, hát inkább hagyjuk is! S onnan lehet a legkönnyebben megkülönböztetni a stabil szinglit a friss szinglitől, hogy az utóbbi még szeret jól kinézni, még bízik abban, hogy majd jól becsávózik vagy becsajozik, vagy legalábbis, hogy ma este tutira történik valami. Mi meg? Mi meg tojunk az egészre, mert már tudjuk, hogy ez rohadtul nem így megy, és hogy az éjszakában szinte csak idiótákkal lehet megismerkedni. Azt meg minek? Akkor már inkább csapjuk szét magunkat együtt, még akkor is kevesebb bűntudattal ébred az ember, mint amikor valaki olyannal, aki… nos, pontosan tudjátok, milyen!
Szóval én már nagyon unom ezt az egész butaságot, amit egyesek éjszakázásnak hívnak. A söröket, a drogokat, a néhány órás ivócimborákat, a bemutatkozás után azonnal elfelejtett neveket, a pultos lányok csalfa mosolyát, az üres cigarettásdobozok tátongó mélységét, a mások ízléstelen öngyújtóit, a lányokat, akikkel úgysem lesz semmi, meg az összes többi mindent, ami ehhez tapad. De ha figyelembe vesszük annak igazságát, amit mondasz, kedves James, akkor én nagyon is szerelmes vagyok az életembe! Úgyhogy borzasztóan, és még annál is sokkal jobban köszönöm.
David M. Gilmore, A titkos blog szerzője
Matzner Dániel: A metró örök utasa
A legtöbb ember szeret utazni. Sokan azért, hogy lássanak valami újat mást, mint korábban. Másik csoportja a társadalomnak munka kötelezettségei miatt hagyja el szűk környezetét. Mindenkinek van valamilyen célja, ami a fizikai utazás végpontjáról szól. Valójában megérkezni szeretnek, kevés a hely a buszon vagy nagy a tömegnyomor, elzsibbad egy láb, túlságosan monoton és csak a nyűg van vele. A legtöbben várják a technológia fejlődését, hogy csak egyszerűen teleportáljanak, de valószínű, hogy a hoppanálással is megelégednének, csak ne venne el annyi időt, mert hát az drága.
Senki nem foglalkozik magával az utazás szépségével, változik körülöttünk a tér, a táj, az utasok. A folyamat megéléséhez óriási önfegyelemre és apró megnyugvásra van szükség. Ritka az ilyen személy, de él egy ember London külvárosában, akinek a sorsa úgy hozta, hogy naphosszat különböző metrókban utazik. Johnnak 5 évvel ezelőtt szüksége volt munkára, és végzettség nélkül nem sok lehetősége volt olyat találni, ami jól fizet. Egyik nap a metrón ülve lett figyelmes egy szórólapra, amire nagy piros betűkkel volt felírva: „Próbavásárlás”. Ez egy huszonegyedik századi találmány, ami a minőség ellenőrzésre lett kitalálva. Egy álom munkáról beszélünk, az ember felkel, elmegy a megadott szolgáltatóhoz, bevásárol, majd értékeli a folyamatot, és az egészért még fizetést is kap. John gondolkozás nélkül felkapta a papír fecnit, amin a következő szöveg állt: A londoni metrókkal felmerült problémák megoldására keress az LKK próbavásárlót a következő 3 hónapra. Munkaköri kondíciók: monotonitás és terhelés tűrése igényelt. Versenyképes fizetésért és kellemes munkakörülményekért jelentkezni lehet a főirodában”. Nem kellett több motiváció, a következő nap felvételizett.
A hirdetés alapvetően rövidtávra szólt, mert korábbi tapasztalatok alapján nem volt még, aki tovább bírta volna. John átdöcögte Londont, New Yorkot, Párizst és még Hongkongot is. Ez idő alatt kialakult benne egy kép a földalatti világról. Szívéhez nőtt a metrószerelvény sajátossága, ahogy a nagy vasketrec megvédi az utasokat a külvilág bajától és tíz percre csak a zötyögéssel tölti ki a pillanatot. Fellehet ismerni egy várost csak a metrón készült képekről, videókról. Árulkodik az öltözet, az elegancia és az udvariasság. John számára a legérdekesebb különbség volt a tekintet hova tartása. Ahogy haladt keletre az emberek fókuszáló magassága csökkent. Egy napon lehetősége jutott kipróbálni a méltán híres magyar metrókat. Már azon is meglepődött, hogy minden vonalon más kocsi fut, de azt végképp nem értette, hogy miért mindenki a cipője végét nézi. „Ez egy olyan ország ahol a metró még fel is jön az alagútból, de az emberek egy pillanatra se tekintenek fel.” – gondolta kétségbeesetten. Munkaidejének 4. napján már túl volt két kigyulladáson, amikor arra lett figyelmes, hogy a korábban érintett megállónál nyílt egy új átszállási lehetőség. Nem ez volt az első eset, hogy orra előtt avattak fel egy vonalat, viszont még nem találkozott ekkora hatással. Mindenki körülötte felfele nézett, ámuldozott, mosolygott vagy éppen morgott és olyanokat mondtak, hogy – „Erre megérte várni.” vagy – „Cirkusz kellett a népnek mi?”. A levegő elkezdett rezegni, energiával feltöltődött érdeklődő emberek szálltak fel csak azzal a céllal, hogy utazzanak. John korábban olyannal még nem találkozott, hogy rajta kívül vannak mások, akik csak az utazás élményét keresik, erre itt egy fővárosnyi szabadidejében metrózó. Nem is váltott munkahelyet a következő 2 hétre, maradt és élvezte az újdonság varázsát. Azóta ez a pillanat elmúlt, utasunk tovább döcög a metrókon, a szürke napjaiban. Várja és keresi a következő állomását, ahol újra együtt lehet a hozzá hasonlónkkal.
