Nem vagyok újságíró, de valami ok folytán elkapott az érzés, hogy interjút készítsek édesapámmal. Biztosan erősítette ezt a lelki állapotot az is, hogy apu nagyon régen nyílt meg a sajtónak utoljára. A doromb-témába talán nem nagyon lehet mélyebbre merülni, mint amennyire én tettem, valamint interjúalanyomat is elég jól ismerem, hiszen családtag, ezért gondoltam azt, hogy nem lesz vállalhatatlan ez az interjú. Kecskeméten, a műhelyéül szolgáló pincében beszélgettünk a kezdeti lépésekről, a szocializmus lázadó fiataljairól, a hangszerek spirituális jelentőségéről és a kvantumfizikáról.
Szilágyi Áron: Hol találkoztál először a dorombbal? Hogy volt jelen a zene az életedben, mielőtt dorombkészítő lettél? Emlékszel-e a pillanatra, amikor először hallottad a doromb hangját?
Szilágyi Zoltán: Édesanyám és édesapám napi kapcsolatban voltak a zenével. Édesanyám több hangszeren is játszott. Természetes volt, hogy a szüleim naponta zenéltek és az is természetes volt, hogy én ebbe a zenébe, énekbe belekapcsolódjak. Nyolc éves koromban zongoraleckéket vettem, ebben az időtájban tanultam meg furulyázni is, ami egészen, 30-31 éves koromig az életem része volt.
1974 körül a Bács-kiskun Megyei Könyvtár munkatársa voltam, de úgy éreztem, hogy az élet engem másra, többre hívott el és ezért kerestem azokat a lehetőségeket, utakat, amelyekben én jól ki tudtam fejezni az énemnek azt a részét, ami a zenéről, a hangszerekről szól.
23 éves koromban egy külföldi rádióadón meghallottam a dorombnak a hangját. Ez volt az első találkozás.
De nem tudtam, hogy milyen hangszerrel állítják elő ezt a hangot, de emlékeztetett a légcsavaros repülőgépek hangjára és mivel akkoriban a sportrepüléssel elég közeli kapcsolatban voltam, a válasz is relatíve egyszerű volt: a légcsavar hangja nem más, mint a nagynyomású levegő ütközése az alacsony nyomású levegővel. Ebből kiindulva elkezdtem kísérletezni, fejleszteni és rövid egy, másfél év alatt rájöttem a doromb működésének a fizikájára. De akkor én még dorombot nem láttam, nem volt a kezemben.
Áron: Volt-e valaki, aki később megmutatta a dorombkészítés fortélyait, volt-e mestered?
Szilágyi Zoltán: Kerestem szakirodalmat, kerestem képet, hangot, mestert, de nem találtam, tehát gyakorlatilag egy vákuumban próbáltam olyan információs forráshoz jutni, ami engem majd segíteni fog a munkámban.
Nekem kellett kitalálni és elkezdeni az egészet az anyagtól a késztermékig.
A vákuumban tartó bolyongásnak előnyei is vannak: az ember olyan ötleteket találhat, ami miatt nem szokványosan közelíti meg az adott kérdésegyüttest. Én a saját belső világűrömben bolyongva megtaláltam ezeket, melyek alapján tudtam működőképes dorombokat csinálni.
Áron: Ebben az időben könyvtáros voltál. Hogy barátkoztál meg az új anyaggal, az acéllal? A megmunkáláshoz szükséges szerszámokat hogy ismerted meg? Volt-e bármilyen fémipari tapasztalatod, ami ezt a munkát segítette?
Szilágyi Zoltán: Az eredeti szakmám nyomdász betűszedő volt, ezért az ólommal, a betűfémmel ugyan ismeretségben voltam, de az acéllal nem. Könyvtárosként a betűvel, a papírral, a könyvekkel voltam kapcsolatban, de én úgy gondoltam, hogy az acél egy nagyon barátságos, nagyon bársonyos, selymes anyag. Hiszen gondoljuk csak el:
A vas, az acél alapanyaga a csillagok belsejében keletkezik, a nagy tömegű hipernovák belsejében szintetizálódik. Eleve nem lehetek közömbös egy olyan anyagféleség iránt, ami a kozmosz szülötte.
Az acél számomra barátságos, természetes és kedves anyag, de meg kellett vele tanulnom bánni. Lehet vele beszélgetni, és ha az ember szépen néz rá, önmagától felveszi azt a formát, amit a megálmodója kitalált. A dorombkészítéshez szükséges szerszámokat jobbára magam terveztem és készítettem el.
Áron: Mi volt az a szellemi közeg, ami arra inspirált, hogy különutas alkotóként élj?
Szilágyi Zoltán: Fiatalkoromban megismerkedtem különféle alkotókkal, magam is amatőr művész voltam a városban: verset írtam, festettem, rajzoltam, néptáncoltam, zenéltem, táncdalszövegeket írtam és sorolhatnám még a listámat. Kecskeméten akkor,
1966-68 környékén létrejött egy amatőr művészekből álló alternatív csoport, amit Purgatóriumnak neveztünk. Központi figurái Zámbó Öcsike és feLugossy Laca voltak.
Köréjük csoportosulva, egy ilyen baráti légkörben végzett közös alkotói tevékenységben láttuk meg a lehetőséget arra, hogy a szabadságszintünket növeljük, hogy elmondhassuk azt, amit másképpen nem lehetett elmondani. Erre nagyon jó lehetőség volt a festészet, a versírás, és a többi – zenéltünk, szobrászkodtunk, fotóztunk,performanszokat rendeztünk. Ez a Purgatórium baráti kör később Vajda Lajos szentendrei stúdiójának a magjává vált. Úgy gondolom, hogy azok a fiatalok, akik akkor együtt alkottak, egy gondolkodásúak voltak, egy korcsoporthoz tartoztak, azok ma is ugyanúgy éreznek, gondolkodnak és vélekednek, mint 30, 40, vagy 46 évvel ezelőtt. Szerintem
a művészet lényege az, hogy az ember határtalanul őszinte legyen. A művészet nem tűri a hazugságot sem zenében, sem képben, sem szoborban.
Egyfajta kulturális szamurájok voltunk, akik lojálisak önmagukhoz, a nézeteikhez, a céljaikhoz. Harcosak is voltunk, mert meg tudtuk védeni a saját igazságainkat olykor a városi kulturális elöljárósággal szemben is.
Áron: Mennyire jelentett problémát az akkori rendszerben az, hogy nem egy hétköznapi foglalkozásod, pl.: esztergályos, könyvelő, vagy taxisofőr vagy, hanem dorombkészítő?
Szilágyi Zoltán: Az egész agyam alternatív agy volt már akkor is. Gyerekkoromban az iskolában jó tanuló voltam, de mindig renitens. Az egész gondolkodásom, magatartásom alternatív volt.
Olyan törvény nem volt a Magyar Népköztársaság alkotmányában, hogy dorombkészítéshez Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev engedélye kellett volna. Inkább az szúrt szemet az embereknek, hogy kiléptem a konszolidált kispolgári célok világából és saját utamat próbáltam meg létrehozni. Ez szemet szúrt, de én azt hiszem, hogy minden kezdeményező ember, aki saját egóval bír és saját céljai vannak, mindig egy picit szembe megy a mainstreammel.
Áron: Amikor elkezdtél dorombot készíteni, akkor abbahagytad az összes többi művészeti próbálkozásaidat és ez vette át a helyet, vagy ezzel párhuzamosan festettél, írtál tovább?
Szilágyi Zoltán: A doromb az életembe úgy jött, mint egy új szerelem, tehát villámcsapásként, vagy meteorbecsapódásként. Két-három évnyi kísérleti tevékenység után, amikor már kiléptem a fogyasztói piacra a kész termékeimmel, úgy gondoltam, hogy minden energiámat ennek adom. Abbahagytam a versírást, a rajzolást, a festést, a furulyázást, és koncentrált hozzáállással csak ennek az ügynek – patetikusan kifejezve – szenteltem az életemet.
Az volt a célom, hogy ezt az elfeledett hangszert, amit utoljára már rég meghalt cigány kovácsok készítettek Magyarországon száz évekkel korábban, ismét feltámasszam, a dorombzene ismét bekerüljön a magyar népzenébe.
Az volt a célom, hogy a doromb hangszer elterjedtebbé váljon, mint a furulya, mert több lehetőséget ad az embernek a spontán zenei vágyai, instant kiélésére. A doromb elfér egy zsebben, bármikor elő lehet venni, bensőséges, cirógató, bársonyos hangja van, nem zavar fel másokat álmukból, mint a furulya, vagy a trombita, vagy a havasi kürt. Tehát egy antropocentrikus instrumentum. Mindenféleképpen úgy véltem, hogy a magyar oktatásügynek fel kellett volna erre korábban figyelnie.
Áron: Hogy ismertetted meg a zenészekkel a hangszereidet? Hogy juttattad el a vásárlókhoz? Ki vette meg az első darabot?
Szilágyi Zoltán: A kísérleti fázisban, 1976-77-ben már elterjedt valamennyire a hírem és Hollandiából egy fiatal zenészpár felkeresett és a kísérleti darabokból megvásárolt néhányat. Ők voltak az első vevőim. Majd 1978-ban, augusztus 20-án egy népművészeti kirakodó vásárra kaptam meghívást ide Kecskemétre, ahol a dorombjaimat órák alatt elkapkodták. Ez számomra nagy lökés volt. Utána a népművészeti vásárok egyre nagyobb számban kerültek megrendezésre Győrtől Nyíregyházáig, Váctól Bajáig, úgyhogy ezekbe a vásárokban rendszeresen kivittem a dorombjaimat és értékesítettem. Így nagyon sok dorombot adtam el, több tízezret.
Áron: Ebben mennyire volt szerepe annak, hogy pont akkoriban indult a táncház-mozgalom Magyarországon?
Szilágyi Zoltán: Óriási szerepe volt. Az a vonal, amit Sebőék annak idején elindítottak, nagyon egybecsengett a doromb eredeti zenei, kulturális, küldetésével. Ez pedig az, hogy ez az ősi hangszer legyen ismét jelen a magyar népzenében, a magyar zenében és a magyar életben. Ehhez a táncház mozgalom nagyon jó talaj volt.
Áron: A rendszerváltás a te életedben mit jelentett, hozott-e bármilyen változást?
Szilágyi Zoltán: Amikor a dorombjaimat olyan minőségi szintre fejlesztettem, hogy képes voltam belkereskedelmi mennyiségekkel megjelenni a piacon, az volt az első dolgom, hogy a technológiát szabadalmaztattam. Második, hogy a Triállal vettem fel a kapcsolatot: Dr. Végső Béláné, aki a Triál egyik vezetője volt, fantáziát látott a dorombban, mint régi hangszerben, és úgy gondolta, hogy helye van a magyar hangszerkínálatban. Szerződést kötött velem és nagy mennyiségben szállítottam a Triálnak, illetve a Triál a belkereskedelemnek. Ez nagyon fontos volt, mert minél többen ismerték meg a dorombot, annál többen akartak második, harmadik, negyedik, ötödik-féle dorombot is, ami másképpen szól, más típusú, másképpen kell rajta játszani. Így kialakultak a gyűjtői csoportok Magyarországon és más országokban is. A leglelkesebb gyűjtőmnek már több mint ezer darab Szilágyi dorombja van. Érdekes, hogy a rendszerváltás nemcsak a politika színpadán, hanem az egyes emberek mentális szintjén is lejátszódott így, vagy úgy. A rendszerváltás szakítás is volt és kihívás is. Minden ember a saját életében tapasztalhatta meg azt, hogy a 89-90-es években a rendszerváltás kihívás, vagy szakítás az ő sorsa számára. Mivel én egy olyan klasszikus dologgal foglalkoztam, mint a zene és a hangszerek, ez a politikai változás igazából nem jelentett irányvonalbeli változtatást az én életemben, vagy az egzisztenciális stratégiámban. Mivel tudtam azt, hogy
amíg két ember marad a Földön, az egyik szeretni fogja a zenét
és tudtam azt, hogy a zene összekapcsol bennünket a Teremtővel és tudtam azt, hogy ez egy olyan erős kapocs, olyan erős hatalom, amit világi puskák, kardok, telefonok nem tudnak soha legyőzni.
Áron: A 90-es éveket követően egyre több külföldi dorombjátékos keresett meg személyesen, többek között Anton Bruhin, aki extravagáns játéktechnikájával teljesen más stílust képviselt, mint a tradicionális dorombosok. Inspirálólag hatott-e számodra az új zenei igények megjelenése?
Szilágyi Zoltán: Szintén a rendszerváltozáshoz tartozik, hogy megnyíltak a határok kulturális és államigazgatási szinten is, valamint a fejekben és a szívekben egyaránt. A dorombjaim egyre messzebb jutottak el és egyre többen érdeklődtek a személyem iránt is. Jöttek emberek Amerikából, Ázsiából, Ausztráliából, a világ különböző országaiból megismerkedni velem, közöttük Anton Bruhin, a kiváló dorombjátékos. Igazából az ő művészeti igényei is hatottak rám, de legalább olyan erővel hatottak az én belső hangjaim, – azok a belső hangok, amik engem újabb és újabb típusok megalkotására vezényeltek.
Áron: Új típusok kifejlesztésénél milyen arányban játszik szerepet az intuíció, a kísérletezés, valamint az előzetes akusztikai tanulmányok?
Szilágyi Zoltán: Először mindig egy belső hang van. Először a kérdés mindig spirituális szinten jelentkezik. Amikor a fejedben megszólal egy dorombhang, ami elüt a többitől, elüt a korábban készítettől, hallottól. Ez a hang benned gyökeret ereszt, nem hagy nyugodni. Elkezdesz kísérletezni. Egy új típus kifejlesztése iparkodó hozzáállás mellett 8-10 év. Ennyi idő mire az a típus kihozza azt a fajta egyediséget, amit te eredetileg hallottál, megálmodtál, vagy beleéreztél.
Áron: Követtél-e bármilyen tradíciót? A világ számos pontján készítenek dorombot. Ezek bármilyen hatással voltak-e rád?
Szilágyi Zoltán: Minden ország minden mestere, aki dorombbal foglalkozott, vagy foglalkozik, a saját elképzeléseit próbálja hangszerbe önteni és én úgy gondoltam, hogy ez rám is érvényes. Én nem követtem tradicionális utakat, nem volt rá módom, mivel teljesen az információs vákuumból indítottam el a tevékenységem.
Én itt születtem, nekem természetes létformám az, hogy magyar vagyok és honi levegőt szívok, honi földön élek.
Minden, amit csinálok, minden, amit érzek és gondolok kapcsolatos az eredetemmel.
Áron: Nagyon sokféle dorombtípust készítesz. Egyazon típuson belül is mindegyik más. Hogyan tudja a készítő az acélba belelehelni a tulajdonságokat? Minek köszönhető, hogy az ugyanolyan hangmagasságú és egyazon anyagból készülő dorombok is különbözőek?
Szilágyi Zoltán: Mivel egy átlagos doromb 25-30 gramm, ezért minden molekulának különleges szerepe van. Egy templomi orgona, ami akár lehet 10 tonna és sokkal több molekulából áll, ott még néhány molekulát a természet elnéz és a vájt fül sem hall meg. De a doromb, mivel kis hangszer, a kis hibák is felnagyítódnak. Én úgy gondolom, a készítés egy olyan fizikai, lelki működés, amit az ember két különféle darabnál is már különféleképpen tud megcsinálni. Nincs két egyforma mozdulat. Nincs két egyforma pillanat, nincs két egyforma hangulat és minden doromb ezért egy picit más.
Áron: Szoktál-e dorombon játszani?
Szilágyi Zoltán: Hogyne, feltétlenül. Napi tréningben vagyok, hiszen amikor elkészítek egy hangszert, letesztelem. Úgy letesztelem, mint ahogy az autógyártók letesztelik az autóikat, mielőtt kibocsátanák a vásárlóknak. Letesztelem, elmegyek a határig és tovább. És amikor már jól továbbmentem a doromb működési és mechanikus határain, akkor tudom, hogy az átlagvevő elégedett lesz-e, vagy sem.
Áron: Inkább spirituális, vagy inkább zenei hangszer számodra a doromb?
Szilágyi Zoltán: Nem hiszem, hogy a hangszerek önmagukban véve pusztán tárgyak volnának. Minden hangszer spirituális eredetű. Minden hangszer az ember elvontabb énjét jeleníti meg. Ami kijön a hangszerekből, legyen az ritmus, vagy dallam, mindenféleképpen az előadó szellemi részét szólaltatja meg. A hangszeren keresztül interpretálódik a játékos, az előadóművész érzésvilága.
Áron: Otthonodban könyvtárnyi fizikai szakirodalom található, rendszeresen követed a legfrissebb tudományos híreket. Mekkora szerepet kap a hangszerkészítésben az, hogy ilyen szinten érdekel a fizika?
Szilágyi Zoltán: A fizika önmagában is egy transzcendens műfaj, legalábbis a kvantummechanika 1927-es megállapításai szerint. Most csak egy kis szösszenetnyi gondolat a kvantummechanika és a fizikai világ kapcsolatáról: A kvantummechanikának az a megállapítása, hogy a megfigyelő önmagában megváltoztatja a kísérlet kimenetelét, már önmagában is a megfigyelőnek, mint szubjektumnak megkülönböztetett szerepet ad a valóság közvetett formálásában. A szubjektum nem elhatárolt, nem elkülönült, nem fragmentizált lényege az objektív anyagi valóságnak! Ahogy rápillantasz a Holdra, attól a Holdról információ jön a megfigyelőbe, tehát beléd és fordítva is: információ megy a Holdra is. A két tényező, a szubjektum és az objektum mélyen spirituális szinten kapcsolódik egymáshoz úgy, hogy egymást alakítják. Ehhez elég a megfigyelés ténye.
A kvantummechanikából még nagy üzenetnek tartom azt a gondolatot is, hogy a mérés megváltoztatja a kísérlet kimenetelét. Azáltal, hogy én a doromb hangját próbálom hangológéppel megállapítani, megváltoztatom a doromb hangját is.
A dorombkészítés fizikai munkája átlényegül szellemi munkává, átlényegül spirituális munkává. Az, hogy a kezem hajtja végre a gondolatom parancsait már önmagában is elég transzcendens dolog. Valamint az is egy spirituális kategória, hogy az agyam parancsai alapján a semmiből létrejön egy hangszer, ami majd zenét ad és ezt az emberek hallgatják. Minden, ami van a világon és létezik, kapcsolatban van egymással. Itt most egy híres ázsiai gondolkodót, Buddhát kell idéznem: „Azt hiszitek, hogy egyedül vagytok? Képzeljétek magatokat egy halászháló csomóinak! Látjátok? Minden csomó kapcsolatban van a többi csomóval és a többi csomó is kapcsolatban van veletek. Nem vagytok egyedül. Minden mindennel kapcsolódik és csak így lehet halat fogni.” Ez egy nagy szellemi üzenet az emberiségnek, az egyes embernek arra vonatkozólag, hogy nem vagyunk egyedül. Kapcsolatban, szellemi kapcsolatban vagyunk egymással, kapcsolatban vagyunk a családunkkal, közösségünkkel és mint az univerzum, vagy a multiverzum lakóiként részei vagyunk annak a tudástárnak, annak a hatalmas kincsesbányának, amit a galaxisokon, vagy univerzumokban lévő gondolkodó entitások létrehoztak. Ez a legnagyobb világháló. Az agyunk megfelelő érzékenységre kalibrálva képes lehet a tudáshoz hozzájutni csakúgy, mint az interneten. De ehhez szükséges az a szellemi wifi, ami bennünket összeköt a nagy szerverekkel. Részei vagyunk az anyagi és a szellemi világnak. Ezért minden alkotás egy picit felemel bennünket a hús-vér állapotból.
Áron: Milyen szerepe volt a családnak a karrieredben?
Szilágyi Zoltán: Nős vagyok, feleségem útitársam, szellemi partnerem. Gyermekeim vannak, unokáim vannak. Az idősebb fiamat, téged Áron, már neves dorombjátékosnak tartanak. Kisebbik fiam Szilágyi Barnabás zeneszerző, aki az Egyesült Államokban él. Az unokáim 6 és 4 évesek, nyitottak a zenére és a dorombra. Mindketten játszotok természetesen dorombon.
A család számomra a létra volt, amin fölmásztam.
Létra nélkül az ember nem tud akkorát ugrani, amekkorát kell. A családra támaszkodtam: fokról-fokra erősítették bennem a céljaimat, fokról-fokra segítettek abban, hogy én a saját törekvéseimmel foglalkozzak. A feleségem minden terhet a levett a vállamról csak azért, hogy én a céljaimat megvalósítsam…
Szerintem az alkotói lélek nem szűnik meg az emberrel, az benne marad a téridőben, az hat generációról generációra. “Megfertőzhet” családokat, közösségeket, és egy igazi jó péknek a 13. leszármazottja is vonzódni fog a liszt illatához, sütőlapáthoz és a kemencéhez, az biztos.
Áron: Sikerült-e az álmaidat megvalósítani?
Szilágyi Zoltán: Tudom, hogy közhelyszerűnek hangzik az álmok megvalósulása. Elég giccsesnek tűnő, de mégis a mélyén valami igazi jelentőséget kifejező gondolat ez. Azt akartam, hogy dorombkészítő legyek, hogy ebből éljek. Azt akartam, hogy megismerjék a hangszereimet a világ minden városában, országában. Hogy túléljen valami engem egy másodperccel, miután lehunytam végleg a szemem.
Én már nem leszek, amikor ez a cikk még mindig keringeni fog sötét szerverek fülledt mélyén, – forgó mágneskorongokon fogok beszélni és a hangom millió cserepe sok szerveren elosztva még élni fogja tán utóéletét.
Mint ahogy azokból a dorombjaimból, amiket legyártottam is sok fog remélhetőleg engem is túlélni. Az én dolgom itt ebben a világban valószínűleg ez lehetett, hogy csináljak valamit, aminek nem volt címeres előzménye, de vállalható és tisztes. Ezt csináltam eddig: hangokat adtam az emberiségnek. Tudod, amíg az ember dorombon játszik, nem tudja elsütni a géppuskát. Nem tudja meghúzni a fegyver ravaszát. Így a dorombjaim feltehetően a békét is szolgálták egy nagyon pici részben. De ha a dorombjaimnak, vagy az egész életemnek csak az volt a végső értelme, hogy 0.1 másodperccel késleltessék a harmadik világháború kitörését, már akkor megérte minden, de minden.
