Bevezetés – egy másik Erasmus
Hogy Erasmus nem csupán humanista, teológus és filológus, hanem olyan publicista is volt, akinek bizony voltak gyengébb pillanatai és időnként mai szemmel furcsának tűnő, vagy legalábbis nehezen értelmezhető sorok is kikerültek a keze alól, az már Ledán István legutóbbi cikkéből is kiderülhetett, ahol a korábban teljes mellszélességgel pacifista álláspontot kialakító humanistafejedelem a török ellen indítandó háborúról 1529-ben megfogalmazott, néhol erősen uszító és konvencionális szöveghelyeiről olvashattunk. Ehhez most adalékként egy olyan szöveget közlünk, amelyben
mintegy dióhéjban láthatjuk Erasmus meglehetősen kritikus elképzeléseit saját kora politikai viszonyairól és közállapotairól,
amelyek akkori tragikus állapota mögött az erasmusi vízióban valamiféle világméretű összeesküvés körvonalai sejlenek fel. Ez nem csupán az uralkodókat jelenti, akik ha háborúznak, rossz, de ha egyetértenek, még rosszabb a népnek, hanem egy meg nem nevezett szerzetesrendet is, akik ellen Erasmus kirohanást intéz a szöveg második felében, mint akik Európa-szerte a legnagyobb befolyással bírnak és úgy burjánzanak a kereszténységben, mint valamiféle rákos daganat.
Ezek lehetnek a ferencesek és dominikánusok egyaránt, mindkét rend igen erős politikai pozíciókkal és hatalommal rendelkezett szerte Európában, és mindkét rendben okkal láthatta a kereszténység megújulásáért síkra szálló Erasmus ebbéli egyházatyai törekvései legfőbb akadályát. Külön cikket érdemel, és a következő írásunkban foglalkozunk azzal a jelenséggel, amit összefoglalóan a zsidózó Erasmusnak nevezhetünk. Az itt közölt szöveg végén, az általa támadott szerzeteseket mintegy végső érvként, azért teszi felelőssé, hogy a korabeli egyházi gyakorlat és hitélet visszasüllyedt a „zsidó” szertartásokba, azaz csupa színlelés, külsőség, és semmi köze Krisztus tanításához.
A szöveg az 1765. számú adagium, vagyis Erasmus több mint négyezer antik szólást, közmondást és idézetet tartalmazó, kulturtörténeti lexikonának, az Adagiának az egyik darabja, első változata 1517 körül készülhetett, a végleges szöveg pedig 1525-ben jelent meg. Az egyes mondásokhoz fűzött, aktualizáló magyarázat közös jellemzője ezeknek az erasmusi adagiumoknak, ahogyan az időnként igen erőteljesen szatirikus hangnem is. Az itt közölt mondást Erasmus a Szuda-lexikonban találta, a görög eredetiben „árpa” helyett „füge” szerepel. A fordítás a kritikai kiadás alapján készült: Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami II-4, Adagiorum Chilias Secunda, edd. Felix Heinimann, Emanuel Kienzle, North-Holland, Amsterdam, 1987, 189-192.
Mint szemen az árpa
(Ad. 1765
Hószper tá szük’ epi tousz ophtalmousz efü – azaz, belenőtt, mint szembe az árpa. Azokról mondják, akik makacsul ragaszkodva beleállnak egy dologba, vagyis olyanok mint az árpa, illetve a szemölcs, ami megtelepszik a szemben, és nem igen lehet eltávolítani anélkül, hogy az ne sérülne. Arisztophanész írja a Békákban:
Hószper tá szük’ epi toiszin ophtalmoisz efü
azaz:
Mert olyan (…), mint szemen az árpa.[1]
Azokra is igen találóan illik, akik bár terhünkre vannak és elviselhetetlenek, mégsem lehet tőlük megszabadulni, csak nagy veszedelem árán. S bár ne lennének effajták vagy csak egykor léteztek volna ilyen fejedelmek, vagy a fejedelmek első emberei, akik legyenek bár kielégíthetelenül kapzsi, javíthatatlanul korrupt, veszedelmesen kegyetlen, féktelen zsarnokok, az állam tőrőlmetszett ellenségei és kirablói, akik a köz romlására nem csupán fegyverrel és hatalommal törnek, de olyan újfajta mesterkedéssel is, amit Dionüsziosz vagy Phalarisz sem talált volna ki; mégis annyira rátapadnak a népre, annyira belékapaszkodnak és olyan veszélyesek, hogy sem elviselni, sem eltávolítani nem lehet őket. Márcsak azért sem, mert nincs olyan tanács, hivatal, vagy egyház, amelyet ne hálóztak volna be gyökereikkel,
mint valami kórság a testet a vérereken keresztül.
Ha pedig az emberek rájönnek, hogy a közjó utolsó menedéke, ha a polgárok és városok tisztességes megegyezésével korlátozzák a zsarnok hatalmát, az a legfőbb törekvésük, hogy ezt megakadályozzák, mivel kizárólag azt nézik és csak az jár a fejükben, hogy hol árthatnának. Tudják, hogy béke idején alig terem nekik babér, mivel az ügyeket ilyenkor törvényekkel és tanácskozással, nem pedig csalással vagy fegyverrel intézik; éppen ezért minden eszközt bevetnek annak érdekében, hogy a népet elégedetlenségben tartsák. Tisztában vannak vele, hogy az állam jólétét legfőképpen az garantálja, ha feddhetetlen, eszes és éber, vagyis igazi fejedelme van: gyámként így aztán minden erejüket bevetik, nehogy a fejedelemből férfi legyen. A közös baj hízlalja tehát őket, és azon igyekeznek, hogy fejedelem a gyönyöröktől minél elpuhultabb legyen, s lehetőleg semmit olyat ne tudjon, amit egy uralkodónak tudnia kell. S miközben ő gondtalanul kockázik, táncikál, bolondokkal szórakozik, vadászgat, vedel és bujálkodik, addig felégetik a falvakat, pusztítják a vidéket, kirabolják a templomokat, ártatlan polgárokat mészárolnak le és minden szabad prédává lesz. Ó, hogy kihalt már a Brutusok nemzedéke! Ó, hogy Juppiter villáma vak és süket! Bizonyos, hogy Isten előtt leróják majd büntetésüket ezek a fejedelemrontók, de az nekünk már késő lesz. És mégis el kell tűrnünk őket,
nehogy a zsarnokságból anarchia legyen,
aminél aligha van veszélyesebb csapás. Számos ország példája bizonyítja ezt és a Németföldön legutóbb kitört parasztlázadás is arra int minket, hogy az uralkodók embertelensége a mindent felborító anarchiánál egy fokkal még elviselhetőbb. Mert bár a villámtól mindenki fél, de csak kevesekre sújt le, a kiáradó tenger viszont senkinek nem kegyelmez, mert mindent elsodor és felforgat.
De amit az istentelen főurak az államnak, talán ugyanazt jelenti az egyháznak néhány olyan rend, amit a köznép koldulóknak nevez. Nem a jámborokat vádolom, nem is a szerzeteseket támadom, csupán a hitványak ellen vagyok, mert ilyen van a legtöbb.[2] Ezek
úgy elszaporodtak az állam testében, hogy nélkülük már nem is történik semmi.
Ők vezetik a prédikációkat, ami pedig a püspökök különös tiszte kellene hogy legyen. Kizárólagosan uralják az iskolákat, ami ehhez a legközelebbi feladat. Ők szolgáltatják az egyházi szentségeket, rajtuk keresztül leszünk papok. Szigorú cenzorként ők állapítják meg a hit tisztaságát: ez keresztény, ez félkeresztény, ez eretnek, ez tízszeresen eretnek. A nép elébük önti, ami szégyellnivalót életében elkövetett, és amire szívében titokban vágyakozik. De ezzel sem elégednek meg. Nincs olyan államszerződés, amiben nem vennének részt; nélkülük nem lehet esküvő; annyira szemérmetlenek, hogy a színházi versenyeken és a lutrihúzásokon is ők játszák a döntnököt, s utoljára még meghalni sem lehet nélkülük. Nincs olyan fejedelmi udvar, ahová ne furakodtak volna be. Ha egy fejedelem valami szemérmetlen gaztettre szánja el magát, ezek hajtják végre. Ha római pápa valami olyasmi dologban jár, ami a régi, apostoli szentségtől kissé távolabb áll, az ő szolgálataikat veszi igénybe. Legyen az háború, lázadás, adószedés, vagy nem túl tisztességes adományozás: az efféle játékokban ők viszik a főszerepet. És közben az egyszerű nép előtt a szentség látszatával tetszelegnek. A papok, akik velük állnak össze, nem papok; a püspökök pedig ezekben bízva hátradőlnek és becsukják a szemüket. A magára hagyott népet így az egy pásztor helyén a farkasok két fajtája is marcangolja, mivel az elöljárók is zsarnokok, illetve emezek sem pásztorok, hanem éppen ellenkezőleg: rablók. Még egyszer mondom, nem a jóravalókat és nem is a rendet magát bélyegzem meg; hiszen aki romlatlan közöttük, ugyanezeket szokta elpanaszolni, amiket most én is felsoroltam. Azonban a méhek is elűzhetik időnkét a heréket maguk közül, mert bár nincs fullánkjuk, mégis kárt tesznek; ezeket a heréket azonban – bár fullánkosabbak az összes lódarázsnál – sem a király, sem a pápa nem tudná leverni az államról, csak a kereszténység végromlásának árán, annyira erős a pártjuk, erődítményeikkel és seregükkel annyira elfoglalták az egész világot, s minden nap újabb fészket építenek, ráadásul azzal az ürüggyel, hogy a korábbi rendházak vallásossága, amelynek ígéretével létrejöttek, elveszett; mintha az ő tisztességük nem lenne múlandó, már ha lakozik bennük bármi efféle. Ennek köszönhető, hogy miközben
a világ a becstelen és naplopó szerzeteshadak terhe alatt nyög,
a fejedelmek becsapják a népet, a püspökök a nyájat, a nép pedig a pásztort, s a keresztény hit tisztasága és szabadsága lassanként nem több zsidó szertartásoknál. És ahogyan nehéz eldöntetni, hogy a fejedelmek egyetértése vagy viszálykodása nagyobb csapás-e az államnak, mert ha háborúznak, annak a nép issza meg a levét, ha pedig kiegyeznek, az ország elpusztítására esküsznek össze; ugyanígy nem tudhatod, mit kívánj, vagy inkább ne kívánj jobban: hogy ezek egy húron pendüljenek vagy inkább összekülönbözzenek, hiszen mindkettő csak rossz mindenkinek.
Az a gyanúm tehát, hogy az árpa itt egy olyan kemény daganatot jelent, ami a szemhéjon alakul ki, s bár elviselhetetlen, mégsem veszélytelen az eltávolítása, mivel a szem, amit fenyeget, bármifajta kezelést vagy műtétet csak igen nehezen visel. A mondást a Szuda-lexikon említi.
