Minden vele
Aznap sápadtabb volt a szokásosnál. Veje tudakolta az okát, még egy pohár fenyőpálinkát is felajánlott.
Pedig a kávéját megitta, vércukra szint alatt volt, rendben a pulzusa.
Kérdi tőle az őszi szellő: „mi a baj?”
„Hogy velem minden csak történik.”
Csülökfilozófia
Tusolás közben történt, hogy a padló hirtelen megnyílt Vadmalac lába alatt. Nem az egész padló, hanem a fémszita, ami megszűri az alácsorgó vizet.
Vadmalac számára újdonság volt a dolog, ugyanis abba a komfortba nemrég költöztek. Filozófiai kérdést csinált hát belőle:
„Így lehet hát eltűnni…”
Belepróbálta a csülkét, de nem fért be.
„Szóval mégse.”
Moslék
„Állunk a moslékban bokáig”, fejezte ki magát komája, hogy finoman fogalmazzon.
Vadmalac maga elé nézett, meg maga mögé. Az fix, hogy álltak bokáig a lében. Abban is biztos volt, hogy az nem moslék. Mert emlékezett a langyos, ételmaradékokkal teli zabára, amit a disznók annyira szerettek.
Meglágyult a szíve az emlékre.
Sivítottak, vagyis sírtak érte, ha megéheztek.
Kőfasírt
Vadmalac nagyon felszabadult, amikor végre kimondta. Mintha egy nagy fasírt lett volna, gombóc a szájában, csak kőből. Vagy földből, s a nyála tartotta volna össze.
Akkora, pontosítsunk, akár egy teniszlabda.
Csodálkozott, hogy azt ő addig kiköpni nem tudta.
„Van ez így”, magyarázta magának korábbi tehetetlenségét. És megperdült örömében a tengelye körül.
„Táncoljak?”
Remény
Felsóhajt a Komája: „Nincs remény.”
„Na, ne. Elvesztetted? – tréfál vele Vadmalac – a metrón hagytad?”
Míg komája a fogát szívja, elgondolkozik azon, mi is a „remény”, olyat már nem érzett évek óta. Kiveszi a lelkét, mintha az pendrájv volna, belenéz, megkopogtatja, semmi.
Nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Inkább röfög egy sort.
A süket
„Megsüketültél?”, kérdi komája, egészen közel hajol Vadmalachoz, és a fülébe süvölti.
Azelőtt elsorolta, mit hallott a piacon, hurcolja haza a hírt, mert Vadmalac ritkán hagyja el az otthonát. Ő is megfigyel, csak másképpen.
„Azt mondják, nem is vagyunk mi makkosiak”, ez volt az első hír, majd így folytatta: „Azt mondják, elesszük előlük a makkot”.
Majd ráncolva a homlokát: „Azt mondják, maradtunk volna otthon!… Hallod, amit mondtam, vagy süket vagy?”
Vadmalac megfontoltan válaszol: „Így védekezem.”
Idő
Komája arra lett figyelmes, hogy Vadmalac egy pálcikával támadja a szempilláját. Mintha kitámasztani akarná, csakhogy az alap megválasztásával baj van.
„Mit csinálsz?”, kérdi tőle, mit is kérdezett volna.
„Az idő”, motyogja Vadmalac. – „Ha pislogok, nem látom.”
Elcsodálkozik a komája: „”Látod az időt?”
„A folyamatot. Hogy hogyan telik.”
Gergely Tamás 1952-ben született Brassóban. Kolozsváron végezte egyetemi tanulmányait, Bukarestben volt újságíró, 1987 óta Svédországban él. Első kötete a Kriterionnál jelent meg (Kolozsvár-Bukarest), további könyvei Európa különbözõ pontjain: Sursum (Bécs), Latorcza kontinens (Marosvásárhely), Torokcsavar (Csíkszereda), Vadmalac és a kitartott magas Cé (Százhalombatta).
Így vall magáról: „Példaképem, s talán lelki rokonom Nagy Lajos, ezzel kissé régimódi lennék a mai sodrásban, úgy gondolom. Rövidprózát írok, újabban félperceseket, ezekből válogattam Vadmalac-kötetem számára. Annak fő figurája sokat megélt, és elszenvedett, megváltoztatni a külvilágot már nem tudja, s ezt – nehezen ugyan -, de tudomásul veszi. Kéknefelejcs szeretne lenni újabban.”
