Orbán János Dénes új könyve „A költő, a ringyó és a király” – Janus Pannonius apokrif költeményei címmel erős hátszéllel érkezik a magyar könyvpiacra, ami érthető, hiszen az erdélyi költő évek óta nem szerepelt új könyvvel, korábbi munkái pedig a nagy tehetség komoly ígéretét hordozták.
OJD megtisztelt, amikor nem oly rég – első kérésemre – könyvéből példányt adott Balatonfüreden, ahol – a most tárgyalt könyvében is megtalálható Guarino köszöntése című verséért – a Salvatore Quasimodo emlékdíjat kapta.
Könyvéből részleteket az IJ-n olvastam, ezeket a részleteket cibálta meg kicsit egy latinos kolléga, majd amikor megjelent Pécsett maga a produktum, utána olvastam Mandics György kissé talán túlzó, de elismerő szavait, és Petneházi Gábor kevésbé zengedező és magasztaló, mondhatni ledöröngölő szózatát.
Aztán leültem és végigolvastam könyvét. Sejtem, hogy mit szeretne OJD. Botrányt. Legalább olyat, amilyet – Szőcs Géza szavával élve – „mestere” keltett anno Villon-fordításaival. Lehet, hogy megkapja, amit szeretne, lehet, hogy nem, nem tudom. Majd az olvasók és az évek úgyis mindannyiunk felett ítéletet mondanak. Kegyetlenül. Engem könyvében legkevésbé a botrányszag érdekelt. Tűnődésre késztetett, és néhány fontos tanulság megértésére. Ezért vagyok hálás OJDnek és könyvének.
Először is szerintem ezeknek a verseknek semmi közük nincs Janus Pannoniushoz, vagy legfeljebb csak ürügy számukra a költő. Bele lehetne ebbe menni, lehetne itt filológiai gyepálást végrehajtani, de minek vegyük komolyan azt, amit szerzőjük sem gondolt annak? Ha elhinnénk, akár csak egy percre is, hogy ezek Janus Pannonius versei, akkor OJD anakronizmusaival, hol jelzett, hol pedig jelöletlen idézeteivel, bocsánat: intertextualitásával, úgyis lerántja a leplet saját játszadozásáról. Van itt minden: Pannonius, Faludy, Villon, de Ady és Babits mondat is, sőt személyes nagy örömömre, még egy ismerős Borges vers is, de nem ettől lesz egy verseskötet jó. Mivel Janus Pannonius kötetnek olvasnom nagyon nehéz, így csak OJD-nek tudom, amivel szerintem közelebb is vagyok az igazsághoz. OJD-kötetnek viszont – már elnézést, de – gyengécske. Hol van ez az Anna egy pesti bárban-hoz képest?
Ám visszatérve maga a könyv néhány nagyon fontos problémát számomra legalábbis tematizált, annak ellenére, hogy csak ürügye Janus Pannonius, éppen a Janus Pannonius fordítások kapcsán. A máig etalonként használt 1972-es Janus Pannonius kétnyelvű kiadással ugyanis már akkor gondok voltak, és Rajnai László nem véletlenül kritizálta a Janus Pannonius szövegkiadás utóbb leginkább elterjedt változatát. Érdemes Rajnai tanulmányát elolvasni. (Lásd: Rajnai László: Janus Pannonius munkái latinul és magyarul. I.n.: Az összművészet kísérlete. Pannónia Könyvek. Pécs. 2002.) Hozzá már csak azt lehetne hozzátenni, amit blogjában G. d. Magister ír: „Sokkal hervasztóbb a Tankönyvkiadó által megjelentetett Janus „majdnem” összes, 1972-ből. Itt ugyanis az erotikus epigrammákat, értsd, amikben felbukkant egy szegény mentula, vagy cunnus, rögtön kipenderítették a kötetből, „Janus túlságosan is szabad fogalmazása folytán”. A szerkesztő, V. Kovács Sándor szerint ezek „önmagukban nem változtatnak a költői életmű sajátosságain”. No, Janus ekkor foroghatott akkor még fel nem fedezett sírjában. Igaz, hogy ez egy latin-magyar kiadás (tehát a fordításban színt kellett – volna – vallani), de akkor is! Ragyogó humanista írónkat, akit egész Európa ismer, így cenzúrázgatni?” Jogos.
Nem árt nem elfelejteni, hogy ezt az 1972-es hibát Csorba Győző próbált orvosolni, midőn Janus Pannonius Pajzán epigrammák című kötetét kiadta 1986-ban. A gyönyörű könyv, nagy támogatással, jelentős példányszámban (7000!) jelent meg anno, máig vitákat váltva ki, hiszen sokan vannak, akik szerint, bár formahű volt – ellentétben OJD-vel, aki meg sem próbál az lenni, de minek is, amikor ezek átköltések, nem pedig fordítások – Csorba elfinomkodta a dolgot.
El kell azonban ismerni – és lényegében ennek előzményeit vezettem fel –, hogy Orbán János Dénes (és az előszót író Szőcs Géza) egy nagyon fontos problémát vet fel ebben a könyvében, konkrétan műfordítás és átköltés viszonyát. Továbbá azt a kérdést kényszeríti ki, hogy mégis az első és egyben az egyik legnagyobb magyar költő verseit vajon milyen fordításokból ismerjük? Miért ne fordíthatná minden nagy generáció saját magának le Janus Pannoniust, s mutathatná meg a költő tízezer arcát? Talán tényleg közelebb hozza e kötet a ma olvasóihoz – és talán-tán nem csak azokhoz, akik bulváron és pornón szocializálódtak – a nagy költőt.
Ha azonban véletlenül más is kezükbe kerül a szerzőtől, akkor csak remélhetjük, hogy nem csalódnak. OJD-nek abban mindenképpen igaza van, hogy Janus Pannonius is ízig-vérig ember és költő volt, és meg is kreálja ezekben a versekben saját Janus-arcát, kissé a hozzá közel álló „libidó-művészet” felől. Van azonban egy olyan érzésem, hogy míg Pannonius azért a genitáliáknál magasabbra is tudott tekinteni, akár a csillagos égig, vagy a természetet működtető isteni erőkig (lásd pl.: Ad animam suam / Saját lelkéhez, vagy De arbore nimium foecunda / A roskadozó gyümölcsfa), addig ebben a kötetben ez alig sikerül. Legfeljebb a király, tehát a hatalom magasságáig emeljük fel tekintetünket, de csak azért, mert onnan is valamit (értsd pénzt) várunk, hiszen – mint megtudjuk a díjnyertes vers utolsó sorából – Janus Pannonius, akarom mondani Janus Transylvanicus szerint „a pénz az isten”.
Itt a költőtől tudjuk meg, hogy „a költőnek mindent szabad”. Még szerencse! Ízig vérig liberális ez a könyv, szabadon fog fel mindent, mivel mindent szabad, ezért remélem, hogy szabad szellemű szerzője elnézi nekem, ha nem csak dícsértem, hanem szabadon kissé kritizáltam is.
Vajon érdemes lenne-e egy új Janus Pannonius-képen gondolkozni? Érdemes lenne-e újrafordítani a verseket, vagy újra egybegyűjteni őket? Érdemes-e átkölteni bármit? Ezek a kérdések számomra több, mint izgalmasak, s végül OJD kötetének olvasása során merültek fel bennem, persze eszembe juthattak volna séta közben is.