„Olyan pályaműveket várunk, amelyek Janus Pannonius költészetét mutatják be, népszerűsítik: a zene eszközeivel teszik hozzáférhetőbbé az új generációk számára. A műfaj megzenésített vers, zenével kísért próza vagy szöveg és zene bármilyen ötvözése.” – szól a kiírás.
A könyvecske tetszetős, erről Gyulay Líviusz másodközlésben a versek mellé biggyesztett illusztrációi gondoskodnak, no meg a kalligrafikus latin címek, amelyek a járatlan olvasóban még azt az illúziót is kelthetik, hogy az újraköltő pennáját maga a nagy Pannonius vezette, vagy legalábbis az ő versei jelentettek valamiféle előképet a kötethez. A dolog azonban már itt elferdül; más keze vezette ugyanis azt a bizonyos pennát, illetve mással verték a csalánt, akarom mondani: zörgették a harasztot.
Vajon érdemes lenne-e egy új Janus Pannonius-képen gondolkozni? Érdemes lenne-e újrafordítani a verseket, vagy újra egybegyűjteni őket? Érdemes-e átkölteni bármit? Ezek a kérdések számomra több, mint izgalmasak, s végül Orbán János Dénes kötetének olvasása során merültek fel bennem, persze eszembe juthattak volna séta közben is.
Azt csak díjazni tudom, hogy Orbán János Dénes megpróbálja Pannoniust közelebb vinni a kamaszok érzelemvilágához, az eredményt viszont, vagyis ezeket a pannoniádokat, már kevésbé. Az érvek többsége pedig, melyeket felsorol arra nézve, hogy miért pont így fordította, költötte át vagy költötte újra Pannoniust, nem túl meggyőzőek.