Utóélet
Zomborácz Virág első filmjét nem véletlenül hypeoltuk szana a DRÓTon, itt nézhetitek meg a werkfilmet, és itt pedig a rendezőnő egy korai, elfelejtett kisfilmjét, melyben fény derül titkos összefüggésekre. A lényeg azonban az, hogy az Utóélet már pár hete fut a mozikban, és méltán sikerrel játsszák. Halottak napjára – avagy Mindenszentekre, esetleg Haloween (a megfelelő kijelölendő) – lett volna igazán ideális ajánlani, bár kár volna pusztán arra leszűkíteni a történetet, hogy a halál feldolgozásáról, avagy feldolgozhatatlanságáról szól. Rengeteg olyan jelenet van a filmben elrejtve, amely tipikus magyar poén, s amikor mi a Művész Moziban angol felirattal néztük, akkor többször elgondolkodtunk rajta, hogy vajon mennyit értenek mindebből a filmre esetleg betévedt külföldiek? De talán mégis érthetik, hiszen ott kacagtak mellettünk, és éppen ez a nevetés az, amely feloldoz a nyomasztó szorongásból, és segít elviselhetőbbé tenni, kissé talán megérteni is, na nem a halált, hanem az életet legalább. Ha eddig nem láttad a filmet, még megnézheted a mozikban.
Ida
Lengyel filmet ritkán nézünk, Lengyelországban ritkán járunk, és bár „magyar-lengyel két jó barát…”, alig tudunk valamit arról, hogy miben is vannak derék lengyel barátaink. Pontosan abban vannak, amiben nekünk azért jócskán van elmaradásunk. Nehéz nem összehasonlítani a Szabadság téren lezajlott és felálított őrületet, a magyar iskolák történelemkönyveibe került különösségeket, a Wass-, és Nyírő-kultusz torz kibontakozását, egyszóval a második világháború körülötti nagy magyar katyvaszt, azzal, ahogy Pawel Pawlikowski rendező és forgatókönyvíró nyúl az egész háború és Holocaust témához. Az Ida az egyik legfontosabb filmes megszólalás az utóbbi időben erről az időszakról. Ez a film plasztikusságával, sőt túlvilági szépségével, olyan finoman, mégis a kimondások által zsigerekig hatolóan beszél a második világháború és a Holocaust lengyelországi hátteréről, gyilkosokról és áldozatokról, emlékezetről és felejtésről, feldolgozásról, és annak lehetetlenségéről, hitről és hitetlenségről, hogy komolyan mondom lehet a Parlamentben, de legalább a Szabadság téren kellene levetíteni. Megrendítően szép film.
Tiltott táncok
Sokan borultak már azon, hogy az angol filmcímeket, vajon ki fordíthatja magyarra, így joggal elgondolkodhatunk azon is, hogy a Jimmy’s Hall hogyan lesz Tiltott táncok? Persze értjük, hogy olyan címet kell adni, amely felrázza a közönséget, behívja a moziba, és megnézik a filmet, úgyhogy el is fogadhatjuk ezt a magyar címet, ennek az angol-francia-ír filmnek, amelyből azért kiderül, hogy nem csak a táncok voltak tiltottak. Már várom, hogy a magyar sajtó mikor csap le arra a magaslabdára, hogy James Glarton ír kommunistáról kultfilmet forgattott a hanyatló nyugat, stb…, de a magyar sajtó el van foglalva önmagával, és a hatalom körüli botrányokkal, ami nem csoda, miközben azért érdemes kipillantani ebből a gödörből is. Ken Loach rendezése annyira jó, hogy nem vesszük zokon azt sem, hogy a mellékszereplők karakterei néhol kevésbé árnyaltak, vagy, hogy a film másutt szinte naív, mert közben annyira jól elmeséli, szinte dokumentálja, hogy mit is jelentett Írország a harmincas években, hogy miért veszélyes, mondhatni veszedelmes a hatalom számára, ha van egy hely, ahol verseket lehet olvasni, táncolni lehet, zenét hallgatni, festeni és megbeszélni a közösség dolgait. Merthogy Jimmy terme nem más, mint egy vidéki művelődési ház, ahol a srácok és lányok próbálják megőrizni és gyakorolni a művészeteket. Hogyhogy nem az állam keretein belül? Hogyhogy nem az egyház keretein belül? Csak úgy szabadon verselnek, énekelnek, táncolnak? Borzalom! És ezt a tragédiát viszi végig a film, hibátlan mondatokkal, hogy az ember egyszerre érzi torkában a gombócot és ökölben a kezét. Miért baj az, ha valaki nem akar besorolni? Miért nem szabad szabadon gondolkodni? Errős is szól a Tiltott táncok, amely sajnos nagyon aktuális mondanivalót hordoz számunkra is.
