A káprázatbeliekhez [22]
Mi, akik az ürességben hiszünk, és a teret nevezzük istenünknek, mindig az ő szeretetébe térünk vissza, bármerre is induljunk el. Az örökös sötétben önmagát stimuláló elme atyja ő, kinek ajándéka a mintázatok illúziója és a lángba borult égitestek végeláthatatlan raja, dicsőségének e fullánkjai, melyek folyton megújítják kábulatunkat. Az egymásba enyésző roppant tömbök körforgásában mi magunk is faljuk és szomjazzuk az űrt, ahogy a felszínből kimeredve arcunkat a látható konstellációk héján túl sodródó, ismeretlen pulzálók felé fordítjuk, miközben egyik víziótól a másikig sodródva bejárjuk az éjszakát. Részei vagyunk halhatatlanságának, és társai a távoli, kerengő szenteknek, kezdet és vég álmodói, üdvözülésünk soha nem ér véget.
A káprázatbeliekhez [39]
Az, akinek tudatában ott van az összes élő térképe, olyan, mint Az, aki a térképet alkotta, és elküldte nekünk. Az, aki a térképet olvassa és odavész a vadonban, olyan, mint Az, aki minden létformát magára öltött, és elveszítette emlékeit. Az élők a térképet követik, a térkép a bolygót követi, a bolygó pedig az ürességet követi, ami burokként körülöleli.
Az, aki újrarajzolja térképünket és új embert alkot, olyan, mint Az, aki megrajzolta saját térképét, és odaveszett a vadonban. Az, aki térképünket olvassa, olyan, mint Az, aki idegen vidékről érkezik, és kényszerleszállást hajt végre a nyüzsgő massza látványába szédülve. Az idegen az árnyékot követi, az árnyék a bolygót követi, a bolygó pedig az ürességet követi, ami mindannyiunkat elnyeli.
