Gül Baba Budapest misztikus alakjainak egyik legjellegzetesebbje. A „Rózsák Atyjáról” olyan sok mindent leírtak már, hogy nyugodtan kijelenthetjük: valójában nem tudunk róla semmi biztosat. Két fontosabb forrásunk Tóth Béla történetei, továbbá Ágoston Gábor és Sudár Balázs könyve a Gül Baba és a magyarországi bektasi dervisek. Ezekből az írásokból sokkal több konkrét ismeret szerezhető arról, hogy ki lehetett a „valódi” és a „történeti” Gül Baba, milyen múltja és legendás utóélete volt, mint az én 2012-ben megjelent könyvemből.
Annyi bizonyosnak tűnik, hogy Gül Baba bektasi dervis, azaz harcos muszlim szerzetes volt. A török sereggel érkezett 1541-ben Budára, majd a legenda szerint a város elfoglalásának örömére rendezett ünnepi szertartáson érte a halál, 1541. szeptember 2-án. Díszes, nagyszabású temetést rendeztek számára, Evlija Cselebi, a híres 17. századi török utazó azt írja róla, hogy a szent ember koporsójának hordozói között maga Nagy Szulejmán szultán is ott volt. Sírja fölé a türbét 1543 és 1548 között a harmadik budai pasa, Mehmed Jahjapasazáde emelte, a türbe pedig azóta az iszlám vallásúak szent zarándokhelye. Ezt írják… – s mindezt és az e köré rakódott legendákat is ismerteti a fentebb említett irodalom.
Mégsem tudunk róla semmi biztosat…
Még a nevét sem tudjuk pontosan. A Gül Baba név (gül: rózsa, baba: atya) egy a rózsák iránt szenvedélyes rajongást tápláló, szentéletű, öreg bölcset feltételez. Azt a szent embert képzeljük magunk elé, akit vallási szenvedélye szellemi magasságokba ragad, azt az erkölcsi nagyságot és szellemi kiválóságot, isteni kertészt látjuk benne, akit mi magyarok is tisztelünk, ahogy erről mondáink is vallanak, s legfőképpen az, hogy a szufi szentély mindmáig fennmaradt, sőt róla nevezték el Buda legszebb környékét, a Rózsadombot. Ám egyáltalán nem biztos, hogy ennek a szentnek valaha is köze volt a rózsákhoz. Egyesek úgy gondolják ugyanis, hogy mivel az általa vezett dervisközösség tagjai, úgynevezett sapkarózsát viseltek a sapkájuk csúcsán, a szent ember erről a viseletről kapta a Rózsák Atyja (a rózsasapkás közösség vezetője) nevet. Ráadásul, az is lehet, hogy ezt is csak halála után kapta, életében a sokkal prózaibb Kel Baba nevet viselte, mely azt jelenti, hogy Kopasz (kel) Atya. Ilyesmiket gondolnak a tudósok, sok mindent hagynak a költői képzeletre…
Mikor még Budapesten éltem a Lukács-fürdőből hazafelé jövet nem egyszer mentem fel Gül Baba türbéjébe. Üldögélni, eltűnődni, némán szemlélni a fővárost, kicsit magamban lenni. Már másfél éve tervezgettem, hogy írok valamit, egyre több elképzelés, forma és lehetőség jutott eszembe. Terveztem, hogy az egész egyetlen költemény lesz csupán és azt is, hogy inkább harcokkal és szerelmekkel teli kalandregény vagy mesék gyöngysora, melyek távoli és halovány rokonai az örök Ezeregyéjszaka fenségesen ragyogó történeteinek. Talán még ez utóbbi tetszett volna a legjobban. Játszani, mesélni, szőnyeget szőni egy legendákkal teli türbe titkokat takaró szürke köveire.
Az egyik első fénnyel mosolygó tavaszi napon úgy éreztem Gül Baba már túl nagy terhet jelent számomra. Úgy éreztem, túl naggyá nőtt bennem. Vele álmodtam, láttam őt száz és száz helyen és városban, az ő történetében szereplő emberekké alakultak a barátaim, közvetlen környezetem. Minden transzparenssé lett, már alig tudtam szétválasztani, mi az én mesém és mi az övé. Nem csak hallottam és láttam őt, de én lettem ő, az ő szemszögéből láttam mindent. Karavánokkal szeltem át a nagy pusztaságokat, sivatagokat. Berúgtam a bortól Perzsiában, és éreztem a rózsák illatát a budai kertben. Mindezt ki kellett írnom, különben az aki én vagyok, eltűnik vagy összekeveredik egy másik ember emlékeivel, aki más kornak embere volt, szent és halhatatlan. Mit jelent szentnek lenni? Mit jelent halhatatlannak lenni? Túl nagy fogalmak voltak ezek egy magamfajta legkevésbé sem szent és nagyon is halandó fiatalembernek.
Aztán beléptem a türbébe, és csodák csodájára három zenész ült a sír körül. Hangtalan leültem a velük szemközti sarokba, és ők elkezdtek muzsikálni. Szufi zenét játszottak, én pedig kinyitottam a füzetemet, és írni kezdtem. Így indult meg, és így írtam le az egész történetet, valójában nem több, mint néhány lázas nap alatt. A zenekar egyébként a Hosh Neva (perzsául Szép Dallam) elnevezésű török együttes volt, akik aznap még felléptek Budapesten. Mielőtt elváltunk, megkértek, hogy olvassak fel pár verset. Innen már megállíthatatlan volt Gül Baba útja.
Mielőtt leírnám a történeten végigfutó utazás szálát – mivel az ember, ha ír, akkor térben és időben sző –, el kell, hogy mondjam: engem mindig is nagyon érdekelt a régi nagy tradícók történetszövése, ahogy például az indiai hindu mesék vagy a jávai kawi költemények is íródtak. Vagyis: én mesteremtől hallottam, aki az ő mesterétől hallotta… – és így tovább. A hagyomány átadásának menete ez, az eredetileg oralitásból születő költészet valódi világa. A szájról szájra szálló történet, amely spirituális fejlődést ígér, amelynek mindegyik továbbadása ajándék, lehetőség a változtatásra. Mert végül is mi más egy számunkra újszerű forma, mely kimozdít minket a megszokásból, mint ajándék és lehetőség?
Elképzeltem tehát azt az érzékeny férfit, aki talán költő volt vagy jógi, és rózsakertésszé is lett idővel, aki valami különös harmadik illat miatt, amelyet egyszer életében érzett, képtelen meghalni. Mégis megunja életét, és a titkait át akarja adni egy tanítványnak. Ez a nagy átadás a Duna elveszett – a nagy vízi erőmű építése során elárasztott –, rejtélyes török szigetén, Ada-Kalén történik, 1972 táján.
Essék pár szó arról, ami azon a szigeten végérvényesen elsüllyedt, arról az eltűnt világról, történelemről és költészetről. Ada-Kalé törökök lakta kis sziget volt a Dunán, és Orsovától jó három kilométerre délre helyezkedett el. A vaskapui vízi erőmű gátjának megépítése után árasztották el, ezután már csak a minaret tornya lógott ki a víz színe alól még egy ideig a legendák szerint. A szigetet már Hérodotosz említi Cyraunis néven, a török Ada-Kalé elnevezés egyébként „erőd-sziget” jelentést takar. Amikor 1913-tól 1918-ig Magyarországhoz tartozott az Új-Orsova nevet kapta. A kettő között a sziget tulajdonosai csaknem húsz alkalommal nevezték át. E sok átnevezés is jól mutatja a sziget határ jellegét, soknemzetiségű környezetét. Legvégül, 1923-tól Ada-Kalét Romániához csatolták.
A legfontosabb azonban, hogy én nem történelemkönyvekben bukkantam Ada-Kaléra, hanem a nagy turkológus, Kúnos Ignác Ada-Kále-i török népdalok című kötetében (1906) és a tudós Török népköltés címmel török nyelven tartott egyetemi előadásaiban (1925–26). Csodálatos verseket találtam ezekben a kötetekben Buda elvesztéséről (török szempontból), ami ugye magyar szempontból Buda felszabadulása. Csakhogy míg a törökök Budát viszonylag békésen foglalták el 1541-ben, addig a visszafoglaláskor a németek és szövetségeseik (Európa szinte minden népe képviseltette magát) iszonyú vérengzést csaptak. Az Ada-Kaléban Kúnos által gyűjtött népdalokból még több száz év múltán is egy rettentő tragédia emlékei bontakoznak ki. Buda „elvesztése” avagy „visszavétele”…
Tavasz lett, nyár, ne dalolj fülemüle,
Szívembe hasít a fülemüle éneke.
Elérkezett a rózsavásár ideje –
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.
…
A lőportüzek bennünket megzavartak,
A szultáni dzsámik mind lángra kaptak,
A fiatal tisztek a tűzben pusztultak,
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.
E határvidéknek Buda volt a feje,
Vérrel gyúrván földje, minden egyes köve,
Cserkesz Alemdar volt az elesettek feje –
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.
Mekka irányából jött az ágyúzás,
Csütörtöki nap és napfogyatkozás,
Pénteki nap volt, Budának pusztulás –
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.
(Tasnádi Edit fordítása)
Így éreztek a törökök Buda 1686-os visszafoglalása után. A történelmet sokszor jobban lehet látni mesékből és a költészet révén, mint vastagbetűs történelemkönyvek által, amelyeket mindig a győztesek írnak. Mégis vannak emberek és helyek, melyek túlélik a seregek és az idő nagy robajú dühöngését. Ilyen hely a türbe és ilyen ember Gül Baba. Hála mindenkinek, aki óvja és vigyáz rá, mert sokféleségünkre emlékeztet. A lelki út magánügy, a szent helyek közös terek – vallástól függetlenül. A költészet pedig a szabadság egyik formája.
A Vaskapu-szorosban 1968 és 1971 között építették a Vaskapu erőmű gátját. Duzzasztás előtt az erődítmény falait, a bástyákat és a mecsetet lebontották, azzal a céllal, hogy a közeli lakatlan szigetre (Simianra) helyezik át Ada-Kaléról. A lakosok többsége Törökországba vándorolt ki, kisebb részük Dobrudzsába, aztán a sziget eltűnt örökre.
Az én Gül Babám most már mindig a Duna alatt marad, halhatatlanul várakozva az idők végezetére, míg történetét egyik kézből a másikba adják barátok, szeretők, azaz mesterek és tanítványok. Mert mi más a barátság és a szerelem, még a legkevésbé fájdalmas felfogásban is, mint kölcsönös mester és tanítvány viszony? E szigeten mesélte tehát mesteremnek Gül Baba azt, hogy talán messzebbről jött, mint Perzsia, és régebbről, mint amit mi beláthatunk. Bagdadba utazott, majd onnan Perzsiába. Sztambulba érkezett, ahonnan eljutott Bulgáriába. Az én történetem szerint Budát is csak a harmadik illat miatt foglalták el a törökök, mert mily rettentő lenne minden világbirodalom, mint amilyen a szultáné is volt, ha nem tudnánk, mennyire illanó és múlékony minden hatalom, amit ember szerezhet a Földön.
Az én halhatatlan Gül Babám mindvégig Budán élt, s csak a véres visszafoglalás idején menekült tovább rózsamagjaival le a Dunán Ada-Kaléra.
Gül Baba misztikus történetei azonban nem értek véget sem a könyvem keletkezésével, sem a könyv megjelenésével. Amikor megkaptam Sári Lászlótól – a Kelet Kiadó akkori szerkesztőjétől – az első néhány példányát a Gül Baba könyvnek, akkor szépen végignéztem valamennyi oldalát, s azt vettem észre, hogy a hatvanadik oldal három rózsája gyanúsan ismerősnek tűnik. Ültem az íróasztalomnál és gondolkoztam, hogy vajon honnan ilyen ismerős a három rózsa, amit Szarka Fedor Guidó rajzolt, s ami aztán az egész könyvön végigvonul, mint vezérmotívum?
És akkor rájöttem.
Öreg íróasztalom középső fiókjának kis fogantyújáról, amin ott van a három rózsa. Ugyanolyan három rózsa. Ugyanaz a három rózsa. Azonnal felhívtam Guidót, hogy Mondd, drága barátom, ezt most szándékosan csináltad vagy véletlen? Mit? – kérdezte, s csak akkor hitte el, amikor már saját szemével is láthatta. Ezen az asztalon írtam a Gül Babát, s íme Guido, valami különös misztérium folytán belerajzolta íróasztalom aprócska, de annál jelentősebb részletét, mely mindeddig fel sem tűnt a Gül Baba könyvbe.
Vajon mindig is ott volt ez a három rózsa, Gül Baba három rózsája az orrom előtt, vagy csak most varázsolódtak rá a fogantyúra, ahogy megjelent a könyv?
Az imagináció a legnagyobb erő.
Rögtön a szeretet után.
Az meg már szinte mágikus, hogy budapesti albérletemből a végül Japánban buddhista szerzetesnek álló barátomtól, – akitől a szép Hajós utcai lakást bérelhettük, nagyon kedvezményesen, máskülönben nem is lakhattam volna Budapest belvárosában – búcsuzóul megkaptam ajándékba ezt a száz éves íróasztalt, s most Hamvasról írok rajta könyvet Szentendrén.
Arra pedig már nem is tudok mit mondani, hogy öt évvel a könyv megszületése után Esztergom falai alatt, az elfelejtett Dzsáminál fog újra életre kelni Gül Baba, éppen ott, ahol Balassi Bálint – a nem éppen szent, de kétségtelenül halhatatlan költő – elesett a törökök elleni harcban, alig ötven esztendővel később, hogy Gül Baba elérte Budát.
Mi lett volna, ha Balassi ismerte volna a szufi költészet szépségét, a végtelen istenszerelem nagy misztériumát? Milyen lett volna, ha magára húzza Gül Baba kaftánját, s a magyar keresztény költészetbe beoltja a török szufit? Ki tudja, talán meg is tette ezt – az egyébként gyakran török dallamokra verselő – Balassi Bálint, s ezért vádolhatták irigyei azzal, hogy felvette az iszlám vallást és fiának a Musztafa nevet adta?
Művészek és tudósok súlyos feladata volt mindig, hogy tudásból és szépségből hidakat építsenek. Nagyobb hidakat, mint ami a Duna felett ível át Esztergom és Párkány között, a megértés és az együttérzés hídjait. Olyan hidakat, amelyek akár a nagy világvallások, akár a kereszténység és az iszlám között is teremthetnek összeköttetést, megértést, elfogadást. Még akkor is, ha a külső világban háború dúl, s ha miközben Gül Baba Buda alatt, addig Balassi Bálint Esztergomnál hal meg egymással szemben álló seregekben, hiszen mindketten ugyanazon Isten végtelen kegyelmében bíztak.
Ez persze lehet mind mese, kitaláció, feltételezés, de ugyan ki tudja ebben az összekavaradott világban, hogy az igazsághoz, ami épp olyan illanó, mint a harmadik illat, nem éppen a mese van-e legközelebb? Mert nekem néha úgy tűnik, hogy az igazság leginkább a kereső képzeletben lakozik.
(Ez az esszé a 2012-ben megjelent Gül Baba című könyv utószavának átdolgozott változata.)
