Érzékeny téma manapság ezt a kérdést firtatni. Az elmúlt száz évben a nők helyzete és szerepvállalása a világ dolgaiban, nőként való elismerésük egyre nagyobb szerepet kapott, legalábbis a nyugati társadalmakban, és lassan a nők a magyar gondolkodásában is egyenlő helyet foglalnak el a férfiakkal – elméletileg. Gyakorlatilag persze nem mindig, mert ami leginkább hiányzik, az az elismerés és a tisztelet, amit a férfiak oly természetesen megadnak egymásnak, szavakban és anyagiakban is.
Más kérdés, hogy azt még nekünk, nőknek is tisztázni és elfogadni kéne magunkban, hogy pontosan miben vagyunk egyenlők és miben vagyunk mások, mire vagyunk alkalmasak, és mire nem.
Fizikailag és izomerőben talán nem vagyunk a férfiakhoz mérhetők, és az gondolkodásunk is sokszor teljesen más rugóra jár, az érzelmi világunkról nem is beszélve. Másrészt az sem lehet véletlen, hogy nem a férfiak szülik a gyerekeket
– ez egészen más fajta fizikai-érzelmi megterhelés, amit a nők jobban bírnak, mert így teremtettek. Mindez nem baj – elvileg a férfi és a nő együtt lett Isten képmására teremtve, kerek egésznek. Boldog ember az, aki örülni tud, hogy annak született, aminek, és férfiként vagy nőként élheti meg az emberségét.
Igaza van annak, aki azt mondja, nőként az egyik legnagyobb dolog, ami történhet velünk, az, hogy gyermeket hozunk a világra – és merem állítani, a nők nagy része szintén így van vele. Más részről viszont a nők jó része is jogosan háborodott fel, ha azt gondolták bele a két ominózus mondatba, amit ők tapasztaltak a magyar társadalom férfitagjainak részéről: elsősorban hátrányos megkülönböztetést és az emberi méltóságuk tiszteletének hiányát.
Hozzájön még a női felháborodáshoz az a mögöttes tartalom is, amely elsősorban az emberi méltóság fenyegetettségéből fakad: ki vagy te, számomra idegen férfi, hogy megmondd nekem, hogy mit csináljak? E felháborodás nagyrészt konkrétan elhangzott szavak akaratlan félreértelmezéséből fakad, de valós félelem van mögötte: hogy
még mindig a férfiak irányítják és uralják a nők életét, lett légyen szó szülésről, a női munka és az anyaság elismeréséről, a nők méltóságáról és családi vagy azon kívüli hivatásáról.
A gyerekszülés és a „testvércsinálás” témája kapcsán azután feltétlenül figyelembe kell venni azokat is, akik a cölibátusban tudatosan Istennek szentelték az életüket (nem térnék ki külön a katolikus papokra), vagy akiknek nem lehet gyermekük valami okból, esetleg akiknek csak egy gyermekük lehet (a testvér-kampányról mindig a Tschibo-reklám jut az eszembe, pedig egyik sem a legtöbb, mi adható). És vannak olyanok is, akiknek egyszerűen úgy hozta az élet, hogy nem tudnak vagy nem akarnak anyák lenni. Akiknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy szaporítsák a magyar állampolgárokat. Vagy akik abban a hivatásban teljesítik ki magukat, amiben talentumot kaptak, és ez nem mindenkinek az, hogy szülő legyen.
Mert hivatásunk nem elsősorban az anyaság, apaság, hogy orvos vagyok vagy tanár – hivatásunk az, hogy emberek maradjunk.
Ami azonban a legijesztőbb az egészben, hogy az összes kampány, és törekvés, hogy a magyar nők itthon szüljenek magyar gyermekeket, nem másról szól, mint a félelemről – méghozzá a férfiak részéről is.
Mint emberek rettegünk, és félelmünkben támadunk.
Félünk, hogy elárasztanak bennünket a muszlimok, hogy leverik a templomjainkról a keresztet, és szétzilálják az eddig oly kényesen őrzött magyar identitásunkat. Félünk, hogy a terroristák felrobbantanak minket. Félünk, hogy nők lesznek a felsővezetők. Félünk, hogy a cigányok és a muzulmánok több gyereket szülnek ide, mint a magyarok, akik a karrierjüket építik. Félünk, hogy a gyermekeink gondolkodó férfiakká és nőkké, felelős emberekké nőnek föl, és saját akaratuk lesz, ami nem azonos a miénkkel. Félünk, hogy az utcára kerülünk, mint azok, akiket naponta kerülgetünk. Félünk, hogy Állam Bácsi dönt el helyettünk mindent – de félünk attól is, hogy a saját kis életünk megváltozik, s hogy önmagunkon túlra is kell gondolni és cselekedni.
Pedig ideje szembenézni vele, hogy a saját életünk, a 21. század emberének élete, a nyugat civilizációja igenis megváltozik, és erre nem lehet tagadással, kirekesztéssel, végig nem gondolt gyűlöletkampánnyal vagy a fej homokba dugásával reagálni. Nem véletlenül hirdette meg Ferenc pápa az irgalmasság évét és állt ki a nők egyenjogúsága mellett.
Ne a félelem legyen a titkos mozgatórugó, mely a tetteinket, reakcióinkat és a szavainkat irányítja!
Az irgalom azt jelenti: látom, hogy más vagy, másként gondolkodsz, de elfogadlak.
Látom, hogy a te életed és a te nehézségeid mások, mint az enyémek, de engedlek az lenni, aki vagy. Látom, hogy hülyeségeket csinálsz, de megbocsátok, mert én pontosan ugyanilyen baromságokat követek el. Mert te is ember vagy, ahogy én. Az irgalom bátorságot és a hétköznapokból való megmozdulást követel, de békét hoz.
Nagy szükség van arra, hogy irgalmat adjunk: annak, aki segítségért jött, vagy annak, aki ideológiák fantazmagóriájába menekülve próbál egy jobb világot elérni akár mások letarolása árán. Hogy irgalmazzunk a sokszor és sokféleképpen megalázott nőknek és férfiaknak, és azoknak, akiknek nem jutott annyi lehetőség és erő, hogy kijussanak abból a mélységes gödörből, amelybe beleszülettek.
Végül szükségünk van arra is, hogy irgalmazzunk önmagunknak.
(Az írást Kiss Márta festményeivel illusztráltuk)
