Et tout pour moi devient allégorie.”
Charles Baudelaire
Hogyan lehet elbújni egy allegória mögé? Ügyesen. Legalábbis Fekete Vincének könnyedén megy. Mivel rendkívüli módon érdeklődik az iránt: mi történik akkor, ha kinyitja a líra ajtaját és hagyja, hogy a narráció patakként elárassza a poézis világát. Mert mi a vers? Az, amit a költő annak nevez. És ki a költő? A költő Isten, aki láthatatlanul van jelen a saját maga teremtette univerzumában. És mi az allegória? – teszi fel a kérdést kissé szorongva az egyszeri olvasó, mert rögtön középiskolás évei jutnak eszébe, ahol ilyen hiábavaló dolgokkal ostromolták, hogy hexameter, szinesztézia és parafrázis. Az allegória nem egy ósdi, tizenkilenc századi, pókhálós, idült köszvényes, krákogva köhögő csontváz, a metafora és a szimbólum szerelemgyereke, akivel már a kutya sem törődik a dicsőséges huszonegyedik században? Nem véletlenül motyog Baudelaire az ópiumtól bódultan támolyogva olyasmit, hogy számára már minden allegória.
A vargaváros – így, kisbetűvel – a költő lelkének allegóriája. (Nota bene: a könyv borítóján kisbetűvel szerepel a vargaváros.) Vargaváros – így nagy kezdőbetűvel ‒ Kézdivásárhelyhez köthető.
Használt-e térképet a kötet megírásakor? – kérdezi a jóhiszemű interjúkészítő az Isten-költőt. Persze! – adja meg a választ készségesen a poéta, mert a kibicnek semmi sem drága. Naná! Hiszen nem lehet úgy írni, hogy nem terítjük ki magunk elé lelkünk térképét és elakadás közben nem vetnénk egy-egy pillantást arra a tájra, amelyben nemhogy mások, de mi magunk is alig igazodunk el; de mégis azért ír az ember, hogy meggyőzően hazudjon arról, amiről fogalma sincs.
Tehát van nekünk egy városunk, amelyben mindenféle népek élnek és jönnek-mennek, és van időnk: egy teljes évszázad. Ebbe kalauzol minket a szöveg. Magabiztosan. Az irodalom és az irodalom közt az a különbség – szándékosan nem óhajtok jelzőket használni ‒, hogy az egyik magabiztosan elandalít azzal, hogy ez a világ szép és az olvasó tökéletes; a másik meg magabiztosan lök a kételybe és a bizonytalanságba. Az egyiket értjük, a másikat nem. Az egyik világos és egyszerű, a másik világos, de nem egyszerű.
Fekete Vince azt javasolja olvasóinak, hogy ha lehet, legalább kétszer olvassák el a kötetet: egyszer, mint egy regényt elejétől a végéig, majd össze-vissza ugrálva a szövegek közt. Tudja, miről beszél! Mert ez itt regény, hiszen eljutunk valahonnan valahova és közben telik az idő. Ez verseskötet, mert itt nem a Vargaváros a főszereplő és az idő csak ürügy, amely szorgos pókként szövi be a kötet szavait, mondatait.
A tér és az idő ilyetén kezelése inkább az epikát izgatja. De hol a határ a költészet és a narráció között? Valahol az allegória keresztmetszetében. Hiszen az allegória nem más, mint egy narratív metafora. Tehát a költő lelke. Ez egy igen kényes jószág. Annyira az, hogy védeni kell. És mivel lehet a legjobban védeni, ha nem a szavakkal? Ezért ömlenek szakadatlan, hogy óvó burkot vonjanak a sérülékeny lény köré.
Előszeretettel él a kötet a halmozás eszközével. Lavinaszerűen ömlenek ránk a főnevek és főnévi igeneveket, mert ezeket imádja a költő és a személytelen szerkezeteket, nehogy véletlenül a szubjektumnak meg kelljen mutatkoznia. Alig van egyes szám első személy ebben a verses regényben. Most nem azokról a szerepjátékokról beszélek, ahol örömmel bújik be a lírai én mások bőrébe, hanem azokról a szövegekről, ahol úgy tűnik, mintha megmutatna valamit magából a szubjektum. Mert a költő olyan rejtőzködő Isten, aki azért szeretné, ha végre megtalálnák!
Mert vajon vannak- e szavaink / az időről vannak-e szavaink / a térről? – fogalmazódik meg a költői kérdés. Miközben magabiztos kézzel nyúl a szerző a klasszikus hagyomány városleíró műfaja felé. Régi retorikák Cicerótól kezdve hosszasan ecsetelik, miképpen kell a szabályokat betartva egy lakott terület leírását adni. Kívülről haladunk befele, távolról közelítünk a közelire. Lásd Janus Pannonius Búcsú Váradtól vagy Csokonai Konstancinápoly versét. Fekete Vince, aki mindent tud a költészetről, bűvészként kápráztatja el az olvasót, és a szemfényvesztés működik. Mert ez itt nem egy helyről szól, hanem arról, ami ott rág belül.
A kötet elején búvik meg óvatosan, feltűnés nélkül a Profilkép című vers. Banális élethelyzettel indul a szöveg: „Válaszolni akartam akkor rögtön persze/ de nem tudtam sem írni sem telefonálni”. Erről szól az egész életünk, hogy nem érünk rá semmire, kivéve persze járvány idején. De jobb, ha résen van az olvasó, mert noteszkeresés közben, amely vélhetőleg a kérdéses visszahívandó telefonszámokat tartalmazza, egyszer csak szembeugrik ez a sor: elérni lassan a lélek elérhető egyensúlyi/ állapotát. Hirtelen egy kertben találjuk magunkat, a természet közelében a fenyők árnyékában, a szőlő és az orgona mellett. (A kötet egyik legfontosabb helyszíne a kert. Szerintem fontosabb, mint maga vargaváros, a fontos dolgok itt ebben a poétikus univerzumban, azaz a kertben történnek.) Mielőtt az olvasó felocsúdna, máris egy inverz haláltáncba csöppent. Danse macabre. Csak fordítva. Mert itt nem a képzeletbeli sírba lépnek be szép egymás után a még élők, hanem a régmúlt halottai jönnek elő.
sírdombok mélyeinek lakói jönnek vonulnak
a sorsról akarnak beszélni arról ahogy
valaha ők is találkoztak egymással a
világról a levélről és az ágról akarnak
szólni hogy szélfútta levél a világ
idézni a sirályos költőt a szintén holtat a
csontvázát mint ketrecét rázót de hol az
ág de ki az ág kérdezi miközben markolja
a rácsait az őszinteségről a vádról és a
kétségbeesésről a számonkérésről a
szemrehányásról és kiszolgáltatottságról
miközben vágyról együttlétről hiányról is
és bocsánatról és kiengesztelődésről is
ahogy szakadnak ki belőlünk is egymás után
mint sírjaikból a vázak itt a határozatlanság
is és a szófukarság is pedánsan elegánsan
a belenyugvás és az engedékenység is
miközben kaparjuk az utunkat a sírunk
Az elmúlt idő elevenedik meg, ez a kötet egyik alapkoncepciója, költő elődök vonulnak és elmúlás. Mert tudunk-e olyat mondani az elmúlásról, amit már ne vetettek volna papírra elődeink?
„Válaszolni akartam” – így már rögtön más megvilágításba kerül a vers felütése, és a banális egy lendülettel fordul át a transzcendensbe. Minden igyekezete ellenére a vers beszélője egy szót sem tud papírra vetni a látomás után, és mit ad Isten, a szavak is úgy vonulnak, mint ezek a lények a domb felől. Igen, a szavak. Jól jegyezzük ezt meg.
Az Édes-kedves… című vers szintén a kötet elején található. Amolyan ars poetica. Nekem Vojtina ars poeticája jut róla eszembe, bár nincs objektív magyarázatom arra, miért pont ez. Persze nem annak indul a szöveg. A vers beszélője várakozik. Vár valamit vagy valakit – ekkor még nem tudjuk mire vagy kire, de mivel a kötet olvasója a 20. oldal környékén már erősen gyanakvó természetűvé vált, azonnal Godot vagy Krisztus második eljövetelét sejti. A felfokozott izgalmak után kiderül: a postás érkezése várható, aki egy újságot hoz, amelyben a vers beszélőjének első verse jelent meg, ennek keletkezés körülményeit tudjuk meg és azt, hogy a gyermek (vélhetőleg gyermek) irodalmi zsengéjét hogyan küldte be a lap szerkesztőségébe. Most várja a választ. Hol máshol zajlana a várakozás, mint egy kertben (dió, eper, ribizli, egres stb.)?! És mi másról szólna az a bizonyos első vers, mint Erdélyről?! Igen, arról az édesről. És mit tehet a költői ambíciókat dédelgető fiatal poéta, mint hogy poétikai világot álmodik magának:
ekkor
kezdek el
kitalálni legelőször magamnak egy
falut, egy várost, majd találok ki egy hazát, abból, ami nincs, már
nincs, vagy
nem úgy van, ami volt, nem is volt,
de lehetett volna, és nem lesz, hiányt, álmot, vágyat gyúrok össze
valami voltból,
lehetőből, de soha nem lettből és soha
nemleszből, és ez lesz az én Erdélyem, ez lesz az én
édeskedveserdélyországom,
amértkönnyesateorcáddal
együtt, és ez lesz az én védettvidékem, vakvisszhangom, a sohanemvolt,
sohanemlesz Hazám…
Igen, Erdély. Örök probléma. Mintha Dsidának is akadt volna baja vele. Mert Erdély egyszerre áldás és átok. De én nem aggódnék túlságosan, mert ha azt állítja a lírai én: „sohanemlesz Hazám..”, akkor sincs nagy baj, majd ki fog találni magának egyet. Mint ahogy azt a vargavárossal tette, mert ez nem valóságos tér, hanem a költő burjánzó képzeletének verbális megjelenítése. Nem kell bedőlni annak, hány helytörténeti munkát olvasott el a szerző, amikor maga tesz vallomást arról: „kitalálni legelőször magamnak egy/falut, egy várost, majd találok ki egy hazát,”.
Borges egy helyen arról beszél, miképpen lehetne egy író forradalmár, mikor a nyelvnél hagyományosabb konstrukciót ő nem ismer. A vargaváros építményét a nyelv tartja össze, és aki ezt nem hiszi, olvassa el a kötet elejére biggyesztett mottót: „…idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk” (Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből.
Nem véletlen, hogy a vaskos kötet záróverse, az A hammerwurthi templom fiktív hely (Székely János A nyugati hadtest című művének megidézése), amelyet nemzedékről nemzedékre építenek úgy, hogy mindenki a saját stílusjegyeit adja hozzá a már meglévő építményhez. Mintha a nyelv is így működne. Főleg a szavak! Micsoda véletlen!
Hogyan lehet tehát elbújni egy allegória mögé? Ügyesen. Legalábbis Fekete Vincének könnyedén megy, hiszen vannak szavai bőséggel és jól ismeri a költői mesterség minden csínját-bínját!
(Budapest, Magvető, 2019)
