Ami ma történik Magyarországon az a digitális forradalom társadalmi vetülete, amelyben mindenki érintett, mert ezekben a percekben hazánk sorsa dőlhet el, és nem csupán abba az irányba, hogy Oroszország és Putyin csatlósai leszünk-e ismét ötven évre, miközben „szépen lassan kihátrálunk” az Európai Unióból és az Euro-Atlanti szövetségből. Az is
most dől el, hogy lesz-e még egyáltalán esély demokráciára, szólásszabadságra, és jog előtti egyenlőségre itt,
vagy stabilizálódik és megmarad az az oligarchikus rendszer minden szinten, amelynek a korrupciós botrány, a választási törvények módosítása, a civilek szétszedése, a Magyar Művészeti Akadémia, Paks 2, az orosz gázcsőre függés, a trafikmutyi, és végül, de nem utolsó sorban az internetadó mind-mind csak súlyos tünetei.
A digitális forradalom nagyjából a „rendszerváltás” idején érte el hazánkat. Kilenc éves voltam, és karácsonyra megkaptuk öcsémmel az első Videoton számítógépet. Elkezdtünk Basic-ben programozni, és persze játszottunk is. Átjártunk a szomszédba, ahol C64 volt, aztán megjelentek az első PC-k, és mire középiskolába kerültem, már lehetett internetezni a könyvtárban. Neteztem és olvastam, és a kettő nem zárta ki egymást, hanem tágította a horizontot. Első honlapomat 16 évesen készítettem, máig fenn van középiskolám lapján, akkori, meglehetősen esetlen verseimmel.
Az egyetemen a régi DRÓT, a szegedi bölcsészkar Bölcső és később Szabad Ötletek című lapjait amíg szerkesztettük, mind-mind neten keresztül tettük, és sikereink nagy részét, éppen annak köszönhettük, hogy megtanultuk hogyan használjuk arra a számítógépeket és a hálózatot, hogy elérjük célunk: tanuljunk és tanítsunk, áramoltassuk az információt, és mi magunk is részt vegyünk a nagy információ áramlásban.
Bölcsészként, költőként és íróként – nem csak azért, mert számítástechnika-magyar szakon kezdtem felsőfokú tanulmányaimat, hanem mert pontosan láttam az analóg világ hanyatlását és szűkös határait –, mikor az Irodalmi Jelenhez kerültem szerkesztőnek egyből világossá vált számomra, hogy minden héten írott Vasárnapi leveleim a lap, akkor még pusztán archívumnak használt honlapján kell hétről-hétre közölni. Néhány hónappal később, már az én vezetésem alatt készült el az Irodalmi Jelen első online verziója, ahol öt éven át voltam szerkesztő. Közös megegyezéssel jöttem el a laptól, és lettem a Kultúrpart munkatársa, ahol szélesebb közönséghez szólhattam. És ez a legfontosabb: írásaim elértek oda is a hálózatnak köszönhetően, ahová könyveim nem, ahová folyóiratokban megjelent novelláim és verseim nem.
Természetesen megvoltak a szűk keretei annak, hogy mit olvasnak el az emberek üvegen keresztül, de ezek a szűk keretek lehetőséget adtak, hogy a tárca és a levél műfaját keverve saját stílust dolgozzak ki, és más írókkal együtt, közösen a nagy párbeszédben vegyünk részt. Ezt a párbeszédet erősítették a hiperlinkek, a közösségi oldalak, és a hálózaton keresztüli olcsó, mindenki számára elérhető kommunikáció.
Miközben a nyomtatott sajtó meghalt, mert besorolt a különböző politikai oldalak mögé – néhány üde kivételtől eltekintve –, az internetes sajtó a szólásszabadság utolsó mentsvára lett és maradt. Miközben a rádiózást kiherélték, hiszen a Klubrádió is alig fogható vidéken, a Tilos Rádió megszűnik, a Kossuth Rádió pedig a kormány cenzorainak kezébe került, az interneten keresztül új hangok, szabad adók tűntek fel. Miközben a televíziózás – amelynek sosem voltam híve – teljesen elhülyült, az internetes és youtube-os videózás saját műfajt teremtett, vitatható minőséggel, de kétségtelenül szabadon.
Mindeközben az irodalmi és művészeti folyóiratok – nagyon kevés kivételtől eltekintve – úgy jelennek meg nyomtatva, mintha még mindig a ’70-es években lennénk, hiába van webes oldaluk is. Nem csoda, hogy csak nagyon kevés olvasót tudnak megszólítani. De a művészetben nem feltétlenül a számoknak kell igazat adni, a minőség fontosabb, ahhoz viszont, hogy a művészet élni tudjon nem akadémiákra, hanem elsősorban szabadságra van szükség. És
ez a szabadság az, ami most lépésről-lépésre beszorul egy kis sarokba, mígnem teljesen megszűnik.
A digitális forradalom gyermekei az én generációm tagjai, akik azzal nőttek fel, hogy beletanultak abba, hogyan és miként kell használni az elektronikus eszközöket, akik együtt értek felnőtté az info-kommunikáció hihetetlen gyors fejlődésével. Az utánunk születettek számára pedig mindez már teljesen természetes. Alap. Az előttünk születettek közül némely felelős pozícióba jutott egyén számára azonban nem. Mint ahogy az sem volt alap a nagy „rendszerváltó” nemzedéknek, hogy az ügynöklistákat nyilvánosságra hozzák, hogy tiszta lapot teremtsenek, hogy ne polarizálják a társadalmat, és az sem volt alap, hogy a rendelkezésükre álló huszonöt év alatt legalább kicsit megpróbáljanak demokratikus és jóléti államot létrehozni. Helyette mit csináltak? Mindenki nézzen körül, és válaszolja meg magának ezt a kérdést.
Mától fogva napról-napra közelebb kerülünk az új vasfüggöny legördüléséhez,
napról-napra közelebb kerülünk egy olyan Magyarországhoz, amelyben senki sem szabad, ahol minden tökéletesen kész az új zsarnokság létrehozásához.
Közelebb kerülünk ahhoz, hogy Európa és Oroszország közötti konfliktus fő felvonulási terepe legyünk, közelebb mindenhez, amit ostoba és beképzelt politikusok zavaros agyában hazánk lehet, és napról-napra távolabb önmagunktól.
Kik vagyunk? Szabad magyar emberek, akik egy európai Magyarországon szeretnének élni. Ennyi legalábbis kiderült rólunk az elmúlt 25 évben.
Megjelent a DRÓTon 2014. október 28-án.