(A ‘Testodüsszeia’ tizennyolcadik része)
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
„Most már nem olyan keserves számomra a halál,
mert látom, hogy velem együtt halálom okozója is elpusztul.”
(Ezópusz)
„Június hó másodikán a feleségemmel Előpatakra utaztunk…” – írja Csáth Géza 1914-ben. Hatszáz kilós csomaggal a Keleti Pályaudvaron szálltak fel a vonatra némi veszekedés után, mert ekkora poggyásszal nem lehetett csak úgy utazgatni a jól szervezett Monarchiában; előtte vitatkozni majd korrumpálni kellett a kalauzt, de hála Istennek ez azért sikerült, hiszen mégsem mehetett az író és újdonsült felesége átvenni a fürdőorvosi állást a Kárpátokban hegedű, magánkönyvtár, saját étkészlet és egyéb létfontosságú dolgok nélkül.
Egy röpke tizenhat órás vonatút és némi kocsikázás után érkeztek meg Előpatakra, ahol az első éjszakát az ottani főorvos szállásán töltötték, de a második nap már behurcolkodhattak a Nemes-Unio villába. Amikor leszálltak a kocsiról a fürdővárosban – a sepsiszentgyörgyi vonatállomáson ültek lovaskocsiba – finoman cincogott a valcer a Promenád felől, miközben cifra öltözékű bojár asszonyságok vonultak éppen ivókúrájukat végezve a sétányon, fanyarkás odort hagyva maguk után.
Kiváló asszonyi állomány… – konstatálta magában a magyar író. Bár éppen turbékolós korszakukat élték a feleségével, így a magányos asszonyok vigasztalását nem vélte aktuálisnak, de egészségügyi okokból mégsem vetette teljes mértékben el a kínálkozó kalandokat.
„A lakásunk igen csinos. A legjobb házban van, földszinten egy várószoba. Egészen csinos szalonbútorral. (Régi biedermeier holmi.) Sok szőnyeget, aranyrámás és finom reprodukciókat helyeztünk a szalonba, a betegek mulathatják magukat, míg rájuk kerül a sor. Combinett játék, roulett, (kis óraszerkezetben) lapok. Könyvek vannak kirakva, ezenkívül a Kődobó szobra. A rendelő nagy négyablakos szoba. A lakásunk az első emeleten van, hatalmas erkéllyel (ahol ezeket a sorokat is írom). Előtte visz a főút, a korzó a fürdő főutcája. Előpatak olyan, mint egy falu. Egy 400 méteres útcza [!], jobbról-balról villák (mindössze 16 db.), ezenkívül vendéglők, kávéház, cukrászda, boltok, borbély, teniszpálya, vízgyógyintézet, melegfürdő, és az utca mentében a három vasas-szénsavas forrás. Ez a borvíz. Igen jó ízű, és vérszegényeknek, mint állítják, igen használ.” – írja Csáth.
A mi szobánk a szanatóriumban a fenyvesre nézett, ami a körülményeket tekintve egyáltalán nem meglepő. Sétálni a fenyvesbe mentünk, séta közben fenyőfákat láttunk. Villáknak híre-hamva sem volt, ahogy olyan polgári dekadens dolgok sem rontották a nyolcvanas évek Romániájának közhangulatát, mint kávéházak, cukrászdák és vendéglők. A teniszpálya meg egyenesen arcátlanságnak tűnt volna ott a természet lágy ölén. A mi bojárasszonyunk sem emlékeztettet azokra a felcicomázott dámákra, akik egykor oly büszkén vonultak az előpataki promenádon az érzékeny idegrendszerű magyar író, Csáth Géza, orrát birizgálva.
Cornelia vékony, barna nő volt. Hosszú hullámos haja verte a hátát, ahogy gyors léptekkel sietett a nyaralójába a virágait gondozni.
– Zsidócseresznye… – mondta arra a piros lámpásszerű termést növesztő növényre, amit mi tágra nyílt szemekkel körbe csodálkoztunk, mert még életünkbe nem láttunk olyat. Aztán elmentünk, hogy őzlábgombát szedjünk a fenyők tövében.
Szóval, amíg Csáth Géza a vendéglő teraszán pöffeszkedve unottan tolta arrébb a rántott őzlábgombát, hogy ő őzgerincet kért, nem pedig ezt az izét, addig mi a fenyves sötétségében kutakodtunk a mennyei ízekkel kecsegtető őzlábgomba után. Márpedig, ha megkóstolta volna a magyar író a felszolgált étket, akkor másképp érezte volna magát Előpatakon. A rossz hangulatához persze a nem éppen dicsőséges 1914-es év is hozzájárulhatott, amely olyan kellemetlen pályára állította a fenyvesben lévő fürdővárost, hogy mi már csak a hűlt helyét találtuk a civilizációnak pár évtizeddel később. Csáth Géza azonban ott a rántott őzlábgomba felett úgy vélte, hogy bár már rengeteg fürdővárosban megfordult, mind közt Előpatak a legpocsékabb az úrhatnámság megannyi idegesítő allűrjével.
Mondanom sem kell, hogy a gyógyvizes kutaknak sem volt nyoma a mi időnkben, amellyel különféle nyavalyáit tudta volna gyógyítani a nagyérdemű, ebből is látszik, hogy magunkat magaslati levegőn gyógyítgatni a polgári dekadencia mellékterméke. Ebben a kontextusban maga a szanatórium léte is anomáliaként ténfergett a jól szervezettség kivagyiságát hirdető szocialista Romániában.
De lehet-e nagyobb anomália, mint a betegség? Minél fejlettebb és szofisztikáltabb lesz a társadalom, annál inkább ódzkodik az élet rondaságaitól és lehangoló valóságaitól. És milyen igaza van!
„A társadalom és az ipar együttesen folytat keresztesháborút a betegség ellen korunkban.”
– írja Marco Sanz mexikói filozófus La emancipación de los cuerpos (Teoremas críticos sobre la enfermedad); magyarul: A testek emancipációja (kritikai tantételek a betegségről) című esszéjében, amely 2021-ben jelent meg Madridban. Ennek a keresztesháborúnak egyik jellemvonása, hogy engesztelhetetlen harc folyik a cukor, a zsír és a koleszterin ellen. De miért is van ez így? – teszi fel a kérdést a szerző. Azért, mert oly korban élünk itt a Földön, amikor mindent fogyasztási termékké vagyunk képesek zülleszteni, és ez alól az egészség sem kivétel.
Ennek az egyik következménye az, hogy mindenkinek határozott véleménye van arról, miképpen lehet megőrizni az egészséget, és hasonló tájékozottságot mutat a társadalom abban a kérdésben is, hogy a különféle betegségeket miképpen lehet meggyógyítani. Aki pedig olyan ostoba, hogy mindezek ellenére megbetegszik, az magára vessen.
Így jutunk el a transzhumanizmushoz, amely filozófiai irányzat arra tesz kísérletet, hogy rávilágítson: az ember messze nem tökéletes, de nincs semmi vész, hiszen a technológia segítségével lehet javítani rajta. Sőt, nem csak lehet, hanem egyenesen kívánatos helyreigazítani, mert az ember úgy ahogy van korrekcióra szorul, és erre a legfőbb bizonyíték, hogy fogja magát és megbetegszik. De ha nem betegszik meg, akkor fogja magát és megöregszik. És ez tarthatatlan.
Ami bizakodásra ad okot, hogy a biotechnika vívmányainak következtében képesek leszünk jelentős mértékben növelni az emberi intelligenciát – égető szükség lenne rá – valamint a fizikai állóképességet, ami a makkegészségest fogja jelenteni. És mit fognak magukkal kezdeni eme csodálatos testek és még csodálatosabb elmék? Nem fognak többet háborúzni egymással? Vagy nem fognak terrortámadást elkövetni? Nem fogják a másikat kizsákmányolni? Mindenki iránt szeretetet fognak érezni?
Ami biztos: ha tovább is fogunk élni, a véget a digitalizált ember sem kerülheti el, mert egyszer csak elfogy a frissítőprogram. Nem hiába örvendezik a tonhal Ezópusz meséjében, amikor az őt üldöző delfin vele együtt partra vetődik, hogy mennyire jó, mert így már nem egyedül fog meghalni. A balsorsban az az egyetlen jó dolog, hogy az másokat sem kerül el.
Folyt. köv.
