Szinte mindenhova fényképezőgéppel járok, és szinte minden helyzetváltoztató tevékenységem mögött szenvedélyes képgyűjtögetésemet élem.
Minden indulás előtt egy témára bökök magamban, amiből több száz van és egyre több lesz, mert egyetlen téma sem zárult le még ezidáig. Évek óta gyűjtöm a kilincseket és a vaskos kapuk mívesen kidolgozott kopogóit. Tetemes képgyűjteményem van karcolásokról az ajtókon, válogatásom van kutyákról, amelyek az erkélyekről bámészkodva fejezik ki nemtetszésüket, vagy örömüket jelenlétem miatt.
Múlt héten az andalúz teraszok alját díszítő mozaikok témája is megnyílt és alig pár nap alatt sikerült egy jókora galériára valót összeszednem e csodás és indokolatlanul rejtett ornamentikákról.
Néhány héttel ezelőtt, hazaindulván fiammal, aki játszótéri vágtáját a babakocsiba ülve készült kipihenni, magam is lustálkodni szerettem volna. Témámul így egy lusta témát, az utcavégeket választottam. Ehhez nem szükséges komolyabb előkészület, még csak fókuszáló mozgást sem igényel, hiszen az utcák elég nagyok ahhoz, hogy egy könnyed mozdulattal szinte ők maguk bújjanak az objektívembe.
Ilyen alkalmakkor a fiam rutinos szakértelemmel kíséri minden mozdulatomat és ha kell, számonkérően kurjant fel, hiszen kattintgatás közben sem zavarhatom a helybéliek életét.
Ezen a napon minden reánk nyíló utcácskát gyors mozdulatokkal zártam pixelekbe. Az egyik kereszteződésben, ahol a feltárulkozó utca egy impozáns templomtoronnyal hízelgett a lencsémnek, zavaró tényezők merültek fel. A kecsegtető utcai kompozíció takarásba került egy nagyobb társaság téblábolása miatt. Arra gondoltam megvárom amíg a lelkes, egymástól amúgy is búcsúzkodó kompánia tagjai, elválnak egymástól.
A harsány trécselés bevárására a fiam hangsúlyos jelzéssel adott engedélyt. Ami neki mozi, nekem antropológiai megfigyelés. Mindketten hosszú percekig tudjuk bámulni az andalúz családokat. Talán a fiamnak is nehéz megértenie, hogy miképpen szerethetik annyira egymást errefelé az emberek, hogy olykor harctéri torzsalkodásnak tűnik érzelmük mindennemű kifejeződése.
E front határában feltűnt egy fiatalabb anyuka, aki három gyermekét próbálta egymásutánjában leszedni Abueláról, azaz a nagymamáról, és három-négy körülöttük esetlenkedő tinédzserkorú is, akik csipkelődésekkel ütötték el az unalmas másodperceket.
Két perc se telhetett el, amikor nagy hirtelenséggel a társaság szinte valamennyi tagja egy nagyobb autóhoz sietett, utolsó búcsúszókat elhintve egymásnak. A gyors távozás nem ok nélkül történt. A társaság méretes városi terepjárója ugyanis az úton állt és már több torlódó autó is kelletlenül várta a ceremónia befejeződését, amit a sor egyik fukarabb furgonja nem átallott hangos tülköléssel nyomatékosítani.
A trécselő társaságot mintha szél fújta volna el és csak az idős asszony maradt az utca sarkán, aki ekkor ránk mosolygott, majd a kis táskáit a vállára kapva megfordult és elindult az utcán felfelé, egyenest a templom irányába.
Az akadályok eltűntével elővettem kamerámat és belenéztem keresőjébe. Az asszony még sétált, de háttal állt, mivel bármelyik pillanatban autók jelenhetnek volna meg, úgy gondoltam a magányos ember sem ronthat az utcai összképen.
Hát így született meg ez a kép.
Abuela
A retesz záródását követően az asszony pár lépést tett, majd jobbra fordult, elővette a kulcsát és belépett a házba, az utcát teljesen üresen hagyva nekem.
Na végre!
Éppen újra megemelni készültem a kamerámat, amikor a fiam rugdalózó mozdulatai, majd az arcomat hirtelen, elementáris erővel megcsapó szarszag más irányba billentette mozdulatsoromat. A fényképezőgépet levettem a nyakamról és betettem a babakocsi csomagtartójába, aztán sietve távoztunk.
Másnap ugyanezen az úton sétáltam az óvoda fele a gyermekért. A sétáló útra érkezve azonban különös dolog történt.
Az egyik közelebbi utcasarokról egy hangos kiáltásra lettem figyelmes. A hangok irányába tekintve egy fiatal fiú félreérthetetlenül reám szegeződő heves mutogatására eszméltem. Még magam mögé is néztem, hogy meggyőződjek, tényleg nekem int-e a fiú, de egy lélek sem volt sehol. Mire ezt tudomásul véve visszafordultam, már négy fiatalt láttam rohamléptekkel felém közeledni.
Hadaró spanyol szavak pattogtak felém a gyors léptek ritmusában s bennem óhatatlanul a jóléti élet sekélyes önvédelmi reflexei kezdtek mozdulatokká formálódni. Lefékeztem, feljebb húztam kabátom cipzárát és kiegyenesedtem. Ha bundám lett volna, talán azt is felfújtam volna a hátamon, mint a sarokba szorított kiscicák.
Egy lélegzetnyi időt követően, ingerültnek látszó arcok vettek körül, akik hangos szavakkal és heves mozdulatokkal mutogattak a rajtam lévő értékeimre.
– Ó a fene enné meg! – sóhajtottam fel magamban, mert egészen sokkolónak tűnt belegondolnom, hogy Andalúzia ily eldugott kis városában, fényes nappal, suhancok raboljanak ki, ráadásul hat esztendő rabolatlan barcelonai élet után!
A lendületes gesztusokból hamar feltűnt, hogy a fiúk csak a fényképezőgépemre pályáztak, egyéb értékeim pedig nem érdekelte őket. Mivel az indulatokon kívül tettlegesség jeleit nem tapasztaltam, sztoikus elengedéssel levettem a fényképezőgépet a nyakamról. Ebben a nyomasztó pillanatban ismertem fel az egyik fiatalt, akit még előző napon láttam ugyanitt és villámcsapásként hasított belém a sejtésem.
Lesifotókat kérhetnek számon rajtam… A felismerést magammal közöltem, mivel úgy tűnt továbbra sem lehet egyetlen értelmes mondatot sem váltani a társasággal. Ők hadartak, én pedig amúgy is gyenge vagyok spanyolból, különösen az andalúz nyelvpergetés valós idejű feldolgozásával vannak nehézségeim.
A szószikrákból mind határozottabban kiszűrődő „foto”, „mira” és „muéstrame” forgácsokat hallván, elejét vettem a zűrzavarnak, bekapcsoltam kamerámat, majd a zöld Play gombra kattintva a tárolt felvételek első képétől kezdve, lapozgatni kezdtem előttük.
Csend lett.
– Ez jó! – gondoltam magamban.
Hirtelen suttogó hangok és hangos szuszogás kúszott a hallójárataimba, mert szinte reám tapadva mindannyian a kamerám pici kijelzőjén felvillanó képeket kezdték izgatottan figyelni.
– Na, ha eddig megúsztam a vírust, ma elkapom – fintorogtam el egy pillanatra magamban. A szűk és igen szoros csoport közben tovább terebélyesedett s két újabb fiatal bukkant fel, közülük az egyikük a fiúk korosztályába tartozó idegesnek tűnő leányka volt, vagy inkább ifjú nő, vagy valahol a kettő között…
Nagyjából száz kép átlapozását követően, egyszer csak mind hangosabb sóhajtások szusszantak el körülöttem, amit élesedő suttogás, csettintgetések és pisszenések követtek, mígnem a tompa morajlás egy hangos ám mégis visszafogott kiáltásba torkollt. Olyan felsóhajtó üvöltés félébe, amit egy focimeccs óriási helyzetének kimaradásakor a kocsmában hallhatunk. Kicsit örültem is, mert több kép igazából már nem volt a tarsolyomban és a kellemetlenséget érzésem szerint tovább fokozta volna, ha a heves pillanatokban még azzal a kérdéssel is szembesítenek, hogy hombre csak ennyid van?
Miközben néhányan a kamerámat tapogatták az egyik fiú a vállamat rángatta keserédes izgatottsággal és pedig kelletlenül hagytam magamat sodródni.
Korosodó utazóként minden veszélyesnek tűnő helyzetben, a félreértések elkerülése végett, addig szokásom várni, amíg tartós testi sérülés következményei felsejlenek. Érzelmekkel nehezített vállveregetésnél több azonban nem történt, így a készenléti pulzusom is alább esett. Jeleztem is nekik, hogy „este es el último”… és úgy tűnt mindenki elfogadható indokot kapott a kiscsoportos utcai képmustra befejezéséhez, ám annál kevesebbnek látszott a fiatalok ideges toporzékolásának megfékezéséhez.
Mielőtt újra valami mélyre lejtő irányba gördült volna a hangulat, egy csitítgatóan dorgáló, erős és rekedtes andalúz asszonyi hang suhant át mindannyiunk feje felett, de inkább rajtunk keresztül. A rikkantásra katonás alakzatba rándult körülöttem az imént még oly zavarosan imbolygó és ijesztő fiatalság.
A leányra az intő hangok hatástalanok voltak, s bár igaz, hogy ő a legkevésbé volt ijesztő a megelőző pillanatokban, a gyémántként csillogni kezdő szeme és arca visszafojtott zokogásának, robbanást sejtető gyűrött vonása elbizonytalanított.
– Óh, jaj..! – kúszott ki belőlem egy visszafojtott felkiáltás, és úgy gondoltam eljött az ideje a kezdeményezés átvételére. Mostantól én kérdezek, ha törik, ha szakad! – gondoltam.
Andalúziában azonban ez sem könnyű feladat. Itt a válaszok gyakran előbb érkeznek a kérdésnél, s ez bizony olyan kérdés esetben is előfordulhat, amely még meg sem fogalmazódott benned!
A nő az utolsó képemet szerette volna tőlem elkérni, a sétáló Abuelát. Majd gyorsan kicsorbította fotóm szívszaggató dramaturgiai élét, Abuela tegnap délutáni halálhírét felhozva indoklásaként.
Mert hát történt ahogy történt, de úgy tűnt én láttam őt utoljára, s halála előtt még meg is örökítettem. Hát mi ez, ha nem „intervención divina” – csuklott fel a nő, s közben pityeregve hálálkodott, a vállamat imént még oly szorgosan rángató Carlitosnak, hogy eszébe jutott az errefelé sündörgő idegen fotós, aki álcaként olykor még babakocsit és gyereket is van képe magával cipelni.
