(14. rész. A szerző előkészületben lévő kötetének része. Más részek megjelentek a Forrás 2022/3, a Hitel 2022/6, a Magyar Múzsa 2022. június, az Ambroozia 2022/3., a Kortárs 2023/02. számában, a Szófa Új Hang rovatában (2023.01.11.), a Holdkatlanon (2023.01.28.), illetve egy további rész vár közlésre a Tiszatájban.)
Amikor kicsi voltam, a lemezhallgatás nagyszerű időtöltés volt a családunkban. Óvodáskoromban leginkább nagyapa volt ebben partnerem – tekintve, hogy életkorom ugyan óvodás volt, de helyzetem nem éppen, hiszen odahaza múlattam az időt nagyszüleimmel. Három kedvencünk volt a pár tucatnyi bakelitlemez közül: Solti Károly és Jákó Vera magyar nótái, valamint Sárdy János operettjei és rádiójátékai. Mindig annak a borítója került fel a televízió tetejére, amelyik szólt. A szívemhez legközelebb Sárdy állt, életnagyságú fényképén hibátlan fehér fogakkal mosolygott a kamerába, dús, fekete haj hullámzott a fején, a hangja pedig lenyűgözött. A ’Rajta, kuruc, rajta’ és a ’Kiültek a vénasszonyok a padra’ kezdetű dalokat nagyapának majdhogynem végtelenített üzemmódban kellett lejátszania, néhány meghallgatás után pedig magunk is dalra fakadtunk. Az ’Utam muzsikálva járom’ és az ’A nő szívét ki ismeri’ című slágereken még könnyezni is képes voltam, és rettenetesen sajnáltam, hogy az énekes szíve hölgyéről nem tettek fényképet a borítóra.
Talán a magyar nóták azért örvendtek kisebb népszerűségnek, mert azok a rádióból is feszt szóltak. Nagyapa magával hordta a táskarádiót a kertben, és szinte minden nótaműsort meghallgatott rajta. Jó ebédhez a rádióból szólt a nóta, míg vasárnap délutánonként olykor a tévéből harsant fel a ’Nótaszó’. Családi összejövetelek alkalmával aztán nem is volt szükség háttérmuzsikára, a férfiak borral sűrűn öblögetett torkából szállt az ének, eleinte az asztal körül, majd folytatódott a pincében a hordók mellett, között. A ’Szívem, ne igyál annyit!’ felszólítások a család nőtagjai részéről természetesen teljes mértékben hatástalanok voltak, vagy éppenséggel ellenkező hatást értek el. A pincébe már nem volt szokás a mulatozó társaság után menni, de nagymama nem mulasztotta el, hogy a lépcső tetejéről időnként lekiabáljon: ’Imre, elég lesz már, gyertek felfele!’
Ha anyámmal indítottuk be a barna szekrénysor középső polcán terpeszkedő lemezjátszót, többnyire az orosz Vlagyimir Viszockij slágereit vagy A trubadúrt választottuk. Az operahallgatás élményét anyám gondosan megalapozta azzal, hogy az Operamesék című könyvből elolvasta nekem a történetet. Csakugyan mesének hatott a cselekmény, hiszen voltak benne jók és gonoszok, volt szerelem, csata, rejtélyes cigányasszony és hátborzongató csecsemőhalál. Habár a mese vége kevéssé gyerekbarát, tekintve, hogy nemcsak a gonoszok, de valamennyi főbb szereplő meghal, azért én többször is kértem a felolvasást és titokban reménykedtem, hátha ez egyszer sikerül Manriconak és Leonórának életben maradniuk. Teljesen rendjén valónak találtam, hogy a lemez borítóján Manrico igazi cigányként szerepel, sötét, göndör hajjal, tejcsoki színű arcbőrrel. Igaz, a városi cigánysoron látott férfiaknál sokkal gazdagabbnak tűnt, nyakában vastag aranylánc lógott, kezein hatalmas, színes kövekkel rakott gyűrűk díszelegtek. Nem láttam szép férfinak, inkább kicsit ijesztőnek. Ámulatom nem ismert határt, amikor, mintegy véletlenül megfordítva a lemezborítót, felfedeztem, hogy a Manricot alakító Mario del Monaco nagyon is fehér bőrű, nagyon is szép arcú férfi. Azt, hogy a borító elülső oldalán nem is Manrico, hanem Otello szerepében volt lefényképezve, csak jóval később tudtam meg.
Magyarországi látogatásaink egyikéről két meselemezzel gazdagodva tértünk haza. Gyermekverseket tartalmazott az egyik, többek között Devecseri Gábortól és Nemes Nagy Ágnestől. A másikon valódi, prózában elmondott mesék voltak: A brémai muzsikusok, A kristálygolyó, Az ördög három aranyhajszála. Híres színészek adták ezeket elő, szépen artikulálva, időnként mégis félreértettem a szavak jelentését, s vagy értelmetlen ostobaságnak könyveltem el a hallottakat, vagy megalkottam az általam érthetőnek tartott változatot. Előbbi csoportba tartozott Az ördög három aranyhajszálának az a része, amikor a révész átviszi a legényt a túlsó partra, ahol egy éktelen buktát ungott. Az éktelen szó jelentése világos volt, a buktáról sem kellett soká töprengenem (elképzeltem kisebb, nagyobb, lekváros és anélküli változatban egyaránt), ám az ’ungott’ igével nem tudtam mit kezdeni. Felnőtt segítségét valamiért nem tartottam szükségesnek, jó darab időbe beletelt hát, míg megértettem: nem ’buktát ungott’, hanem ’lyuk tátongott’. Szomorú voltam kissé, hogy a buktának búcsút kellett mondanom.
Az idegennyelvű slágerekkel kitágult a tér gyermeki fantáziám előtt. A ’Words don’t come easy’ kezdetű dalt teli torokból fújtam, a ’pörc donkámízíííí’ magyarosított formában, és meggyőződésem volt, hogy a ’Drunken sailor’ című nóta egy bizonyos Ralf királyfiról szól, hiszen a refrénjében elhangzik, hogy ’vé, hé, Rálf királyfi’ (eredetileg: ’Way hay and up she rises’).
A lemezhallgatásainkba új fordulatot hoztak a szintén Magyarországon beszerzett kislemezek. A fordulat mégpedig szó szerint értendő, mivel a nagyméretű bakelitlemezeket 33-as, míg a kicsiket 45-ös fordulatszám kellett hallgatni. Lehetett éppenséggel ettől eltérően is, s magam természetszerűleg gyakran éltem is a lehetőséggel: a kislemezt lassúbb fordulatszámra téve mélyebb hangú és vontatott tempójú lett az előadás, míg nagylemezt gyorsabban lejátszva mókás nyávogó, mesefigura-szerű hangot csalhattam ki a hangfalakból. Kitanultam rövidesen nem csak a fordulatszám-váltás tudományát, hanem a tű fel-le emelgetését is, aztán szórakozásképpen fel-felkaptam egy zeneszám kellős közepén, hogy egy másik sávra ráejtve egészen más dallam folytatódjon. Hasztalan feddtek meg a felnőttek: tönkremegy előbb-utóbb a szerkezet, ha nem rendeltetésének megfelelően használjuk. Az egészséges jellemfejlődés útján haladó kisgyerekekre jellemzően elengedtem fülem mellett az ilyen jellegű aggodalmakat.
Utólag úgy tűnik, nekem volt igazam. A lemezjátszó olyannyira időtállónak bizonyult, hogy évekkel később kénytelenek voltunk nyugdíjazni, mihelyst felbukkant a láthatáron az első hi-fi berendezés. A torony tetején lévő korong még mindig bakelitlemezt játszott le, középső szintjén volt a rádió, ám újdonságát az alsó szinten elhelyezett kétkazettás magnó jelentette. Szalagos kazettát azelőtt csak a keresztszüleim hordozható, egykazettás készülékén tudtunk hallgatni, ezért aztán ámulattal töltött el, hogy a kétkazettás szerkentyűvel másolni is lehet egyikről a másikra. Persze, ügyelnem kellett, melyik kazettát melyik rekeszbe helyezem, mert előfordult baleset: az üres kazetta szalagját szuszogva tekerték a lejátszó részben lévő orsók, miközben a másolni kívánt hanganyagot felülírta a némaság.
Amikor már nemcsak a Szovjetunióból kirándultunk Magyarországra, de Ausztria felé is tovább lehetett haladni, megnőtt a családban az egy főre jutó hangtechnikai berendezések száma. Nagyapa is kapott kazettás magnót, s bár eleinte vonakodott a jól muzsikáló táskarádiót modernebbre cserélni, nagymama közbenjárására – eztán a nap bármely szakában meg lehet hallgatni a ’Pedró kocsmáját’, vagy más kedvencet, nem kell megvárni az ungvári szívküldi idejét – beadta a derekát. Magam személy szerint egy tévés-rádiós magnóval lettem gazdagabb az egyik bécsújhelyi bevásárlásnak köszönhetően. Igaz, a tévéből kihúzható kis fém antenna gyakorlatilag semmilyen érdekes adás befogására nem volt alkalmas, a rendkívül menőnek látszó készülék révén számos téli vagy nyári, Tisza-parti vagy lakótelepi barátság köttetett. Nemcsak hallgatni, de nézni is lehetett, legrosszabb esetben a fehér alapon rohangáló fekete hangyákat. Együtt nézni.
