Lantos Adriánát a Szépművészeti Múzeum kurátorát, a spanyol festészet (1400-1800) szakértőjét kérdezem arról, hogy milyen kiállítást rendezne meg a Szépművészetiben, ha teljesen szabadkezet kapna?
Bár az egyetemes művészettörténet legnagyobb és legismertebb mesterei között három olyan alkotót is megtalálunk, akik spanyol földön születtek és alkottak, vagy ott teljesedtek ki – ők El Greco, Velázquez és Goya -, a spanyol művészet összességében mégis kevéssé ismert Magyarországon. A latin-amerikai művészet pedig még talán még annyira sem. A célkitűzéseim közé tartozik ezért, hogy a magam lehetőségeihez mérten minél több művésszel, műalkotással ismertessem meg a hazai közönséget. Ezen kereteken belül természetesen vannak olyan művészek, akiket különösen kedvelek. Köztük első helyen említenék három nőt.
Ha tehetném, Remedios Varo, Leonora Carrington és Kati Horna kiállítást rendeznék.
Nagyon divatos téma manapság a női alkotóknak a kérdése, úgyhogy óvatosan közelítenék én is ehhez a kérdéshez, mert egyre inkább az az érzésem, kissé afelé haladunk, hogy átessünk a ló túloldalára. A tehetség független attól, hogy valaki férfi vagy nő. Mindeközben persze az is igaz, hogy nagyon is szükség van arra, hogy megértsük, hogyan alakítja a női látásmód, mit ad hozzá a női érzékenység a nagybetűs művészethez.
Szerinted ők miért nem ismertek?
Ők szerencsére azért most már nem teljesen ismeretlenek, nemzetközi szinten semmiképpen, bár meg kell hagyni, Magyarországon tényleg csak néhány művészetrajongónak csenghet ismerősen a nevük. Remedios Varo és Leonora Carrington műveit legutoljára Potsdamban láthatta a közönség: január végén zárult egy nagy időszaki kiállítás, ahol ez utóbbinak egy teljes szekciót is szenteltek a rendezők. A tavalyi velencei biennálén is Carrington volt az egyik kiemelt alkotó. Nemrég pedig Madridban nyílt monografikus kiállítás a műveiből. Remedios Varo alkotásait 2020-ban mutatták be életmű kiállításon Buenos Airesben, most pedig Mexikóvárosban nyílik tárlat a műveiből. Elmondható tehát, hogy úgy tűnik, e két festőnő műalkotásai végre megkapják az őket megillető előkelő helyet a művészet történetében.
A művészek elismertségéhez nem elég az, ha egyértelműen megmutatkozik a tehetségük, az egyéni hangjuk, nagyon sok más faktornak is érvényesülnie kell ahhoz, hogy a nagyközönség is felfigyeljen rájuk: a történelmi pillanat, a korízlés, a művészeti tendenciák alakulása, az őket körbeölelő művészeti közeg dinamikája, illetve a személyes ambíciók szerencsés együttállása az, ami lehetővé teszi, hogy ismertté váljanak.
Ők a pályájuk elején az André Breton-féle szürrealista csoporthoz kapcsolódtak. Bár ebben a körben voltak más női alkotók is (a híresebbek közül említésre méltó pl. Méret Oppenheim, Jacqueline Lamba vagy Leonor Fini), a markánsan férfiak által uralt művészeti közegben nem tudtak a férfiakéhoz hasonló hírnévre szert tenni. Ráadásul
csoportot alkotó festők és költők eleinte egyfajta fétistárgyként, művészeti inspirációként tekintettek a nőkre, akik vagy modellként, vagy a partnereik révén kapcsolódtak a csoporthoz.
Remedios Varo férje Benjamin Péret francia szürrealista költő volt, Leonora Carrington pedig a nála huszonhat évvel idősebb Max Ernsttel folytatott szerelmi viszonyt.
És még ez sem számított az érvényesülésnél? Max Ernst elég nagy név.
Természetesen számított, és Leonora végül igen értékes tagjává vált a szürrealista csoportnak, főleg a II. világháború kitörése miatt emigrációba kényszerült, New Yorkban André Breton köré gyűlt művészek között. De ő mindösszesen másfél évet töltött az Egyesült Államokban, majd továbbutazott Mexikóba, az élete másképpen alakult, sosem a hírnév keresése vált az elsődleges célkitűzésévé.
Kicsoda Kati Horna?
A két előzőleg említett művésznővel ellentétben ő nem festő, hanem
fotográfus. Lánykori nevén Deutsch Katinak hívták: Robert Capának, vagyis Friedmann Endrének volt a tinédzserkori barátja. Együtt tanultak fényképezni Budapesten,
Pécsi Józsefnél. A Horna vezetéknevet a spanyol szobrász férje – José Horna – után vette föl, akivel a spanyol polgárháború idején ismerkedett meg, és akivel együtt aztán Mexikóba menekült. Hármuk közül ő a legkevésbé ismert, főként itthon, Magyarországon.
Én az ő alakját szeretném kiemelni, ismertebbé tenni, mert azt gondolom,
megérdemelné, hogy a 20. század nagy magyar fotográfusai között említsük.
Remedios Varo, Leonora Carrington és Kati Horna – ők hárman nagyon jó barátnők voltak, összekötötték őket a közös művészeti kalandok. Nagyon különleges mindaz, ami a hármójuk közös alkotómunkájából fentmaradt. 2011-ben Orosz Mártonnal együtt tettünk egy kísérletet, hogy kiállítást rendezzünk neki Budapesten, de végül nem lett belőle semmi, mivel nem volt rá támogatás, és Mexikóból kellett volna ide hozni a műveket. Akkoriban dolgoztatta fel ugyanis Kati Horna lánya a mexikói hagyatékot, amelyből 2012-ben, a művésznő születésének 100. évfordulóján életmű kiállítást rendeztek Pueblában. Ez lett volna a kiindulási pont a mi kiállításunkhoz is.
Kati Horna Robert Capához hasonlóan szintén fotózott a spanyol polgárháborúban, ezek a fotók jelenleg a salamancai polgárháborús dokumentációs központban vannak (Centro Documental de la Memoria Histórica) vannak. Ezekből is született 2009-ben kiállítás, amelyhez kiadtak egy katalógust is. Mivel Kati és a férje a háborút elvesztő republikánusok oldalán állt, ezért el kellett menekülniük az országból. A sorsuk Mexikóvárosba vitte őket, Kati itt találkozott a két másik szintén migráns művésszel, a spanyol Remedios-szal és az angol Leonorával. Leonora ráadásul neki köszönhetően ismerte meg a későbbi férjét, a gyermekei apját, a szintén magyar fotós Weiss Imrét, ismertebb nevén Emérico „Chiki” Weisst, aki szintén Capa barátja és munkatársa volt a háború előtt.
Azt értem, hogy Remedios Varónak miért kellett a spanyol polgárháború után Mexikóba menekülnie, de Leonora Carringtonnak miért?
Leonora Carrington Spanyolországba menekült, amikor a II. világháború kitörését követően 1940-ben Max Ernstet − német lévén − Franciaországban letartoztatták. Leonora angol arisztokrata családból származott. A család nem nézte már azt sem jó szemmel, hogy művészettel szeretne foglalkozni, azt pláne nem, hogy párizsi bohémekkel szűri össze a levet, de azt már végképp nem tudták tolerálni, hogy egy nála huszonhét évvel idősebb férfival él együtt. Így nem volt hova mennie, amikor Ernstet letartoztatták. Ráadásul valakit utána küldött az apja, aki elérte, hogy néhány hónapig ideggyógyintézetbe zárják Santanderben, hogy „észhez térjen”. Ő innen szökött meg, és egy mexikói költő-diplomatával, Renato Leduc-kal kötött látszatházasságnak köszönhetően New Yorkba, majd Mexikóba utazott.
Úgy tűnik, hogy akárhova lépünk Mexikóban, vannak magyar vonatkozások, hiszen Frida Kahlónak is volt magyar szerelme.
Igen, valóban így van.
Frida Kahló életében a második legfontosabb férfi minden bizonnyal Nicolas Muray (avagy Muray Miklós) fényképész volt. Kettejük kapcsolatának emlékét őrzik a mexikói festőnőről készült legszebb, intim hangvételű fotók.
Muray Miklós el is akarta venni őt feleségül, de Frida nem tudott elszakadni Diego Riverától. Erről írtam is egy cikket korábban.
Frida Kahlo, akkor fontos festő, vagy csak divatos? Beszéltünk róla, hogy a három említett női alkotó nem tudott a maga idejében híressé, és ezáltal úgymond „sikeressé” válni.
Kérdés, hogy mi a siker. Ha százezrek állnak a kiállítás ajtaja előtt, az siker, vagy ha milliókért árverezik el a művedet, az siker?
Van, aki azt mondja, hogy igen, ez siker.
De az is siker szerintem, amikor valaki létre tud hozni valami egyedülállót, ami nem összetéveszthető más művészek alkotásaival.
Ki állapítja meg, hogy mi az egyedülálló?
Az idő. Marketingtevékenységgel is fel lehet futtatni egy művészt, de ez csak divat, pillanatnyi hírnév. Amikor változnak az ízlésdinamizmusok, kiderül, hogy a művészete időtálló-e, van valós, a saját korát képviselő értéke.
Egy művészt el is lehet felejteni, mint például El Grecót.
Azért ez így nem teljesen pontos megfogalmazás, ugyanis teljes egészében sosem merült feledésbe a neve, csak a halálát követő két és fél évszázad során nem igazán értékelték a művészetét, úgymond a „perifériára szorult”. A késő manierista, a valósághűségre fittyet hányó, végletesen megnyújtott, torznak ható alakjai, természetellenes színekben pompázó kompozíciói értelmezhetetlenek voltak a barokk kor esztétikai felfogása szerint, ezért
El Greco elítélendő, negatív példaként lebegett a 17-18. század festői szeme előtt. Nem felejtették el, csak nem tartották értékesnek a képeit, a művészete nem volt követendő. Ahogy ma El Grecóra tekintünk, az a modern művészet térnyerésének köszönhető, mert megtanultuk a 20. századra, hogy egy művésznek nem a valóság szolgai lemásolására kell törekednie.
A valóság és a néző között ott van a művész. Amit a képen látunk, az az, amit a festő láttatni szeretne velünk.
Mi az ELTE spanyol szakán találkoztunk akkoriban spanyol és antropológus szakos voltál, hogy jutottál el a Szépművészetibe?
Két dolgot szerettem mindig is, ez a művészettörténet és a néprajz. Közben a spanyol nyelv is nagyon érdekelt, spanyol szavalóversenyekre jártam, OKTV-re. Mindig közvetítő akartam lenni. A kultúra közvetítője. Egyetem után megpályáztam két ösztöndíjat. Az egyik kulturális antropológia PhD lett volna Mexikóban, a másik pedig Salamancában Kulturális Örökségvédelem és Muzeológia master képzés. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Ebben a városban található Európa harmadik legrégebbi egyeteme, maga a város is műemlék – legalábbis a belváros. Minden pocikámban éreztem a bizsergést, hogy itt a helyem. Ez indított el ezen a pályán, ahol most vagyok.
A masterképzés részeként múzeumi gyakorlatot is kellett végeznem. A programkiírás szerint elvileg külföldre kellett mennie a diákoknak, de mivel én magyar voltam, megengedték, hogy Spanyolországban maradjak. De a helyet nem tudtak biztosítani, nekem kellett megtalálnom. Nem gondolkodtam rajta sokat, vettem magamnak vonatjegyet és elmentem Madridba, egyenesen a Museo de Américába. Ez volt akkor a kedvenc múzeumom, mert megvan benne az a sokszínűség, ami vonzott: részben antropológiai, részben régészeti, részben művészeti múzeum. Előtte megnéztem, hogy hívják az igazgatónőt, és csak úgy besétáltam. Mondtam a portársnak, hogy beszélni akarok az igazgatónővel, mert szeretnék idejönni gyakorlatra. Nem tudtam, hogyan kell ezt csinálni, csak vitt a lelkesedés. Negyven percet várakoztam, de végül fogadott, és nagyon kedves volt velem. Így vettek fel.
A Museo de América nem akkorra intézmény, mint a Museo Nacional del Prado, kevesebben is dolgoznak benne, mondhatni „családias” a hangulat. Itt lehetőségem volt sok területre betekintést nyerni és érdemi munkát végezni, nem csak fénymásolni, mint ahogy sok helyütt szokás. Kiállítási feliratokat írtam, pedig nem is vagyok spanyol anyanyelvű, sajtó jegyzeteket készítettem, kommunikációs feladatokat láttam el, kiállítás építésben és a dokumentáció elkészítésében vettem részt, adatbázis kezeléssel foglalkoztam. Nagyon sok mindent ki tudtam próbálni. Ez nekem nagyon tetszett, és ezért is maradtam ezen a pályán.
