Todd Field Tár című filmjének legnagyobb erénye, hogy párbeszédre hív. Teszi ezt úgy, hogy ezernyi kérdést vet fel, de szerencsére egyetlen választ sem akar tálcán átnyújtani, vagy szájbarágósan megmagyarázni. Ami a mai korban nagy erénynek számít, hiszen mindenki prófétai beszédekben oktatja a pórnépet Facebookon, Twitteren és egyéb közösségi felületeken a helyes és elvárható erkölcsös viselkedésről.
Én bevallom, némi előítélettel ültem le megnézni a Tárt, mert úgy véltem – miután megtudtam, hogy egy sikeres női karmesterről szól –, hogy majd megint a szokásos kliséket akarják az arcunkba nyomni, amit már nagyon lehet unni nőkről, társadalmi igazságtalanságról stb.
A film kissé hosszúra nyújtott és vontatottnak tűnő első jelenetéből megtudjuk, hogy a főszereplő Lydia Tár mennyire sikeres a szakmájában (karmester, oktató, könyvszerző, népzene kutató stb.) és a magánéletében (boldog párkapcsolatban él egy másik nővel, akivel egy kislányt nevelnek). Ez az első felvonás – ez indokolja a hosszúságot is.
A második felvonás egy filmes ámokfutás. Jelenetről jelentre haladunk – mit haladunk, inkább rohanunk. Mintha valamiféle sketchfilm lenne a Tár. A jelenetek közt szinte alig van kapcsolat – vagy legalábbis a filmkészítője nem törődik azzal, hogy elnavigálja a nézőt az egymás után sorjázó felvillanások labirintusában.
Mi a hatalom? Mit lehet vele kezdeni? Hogy kell benne viselkedni? Másképp viselkednek-e a nők, a hatalomgyakorlása közben, mint a férfiak? Hogy hat a személyiségünkre a siker? Ha tehetségesek vagyunk akkor már bármit megtehetünk?
A tehetség automatikusan feltételezi, hogy morális értelemben is jobbak vagyunk? Immorális ember alkothat-e morális művet? Mindenkinek normálisnak kellene lennie? De mi a normális? Ki határozza ezt meg? A művészet misztériuma, a szent ihletettség létre tud jönni szenvedés nélkül? Lehet-e egy szimfonikus zenekart demokratikusan vezetni? Demokratikus-e a tehetség? El lehet-e választani a szakmai életet a magánélettől?
A jelenetről-jelenetre száguldó filmben egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a nagytehetségű Lydia Tár bizony igencsak gyarló ember – az vesse rá az első követ, aki nem az. Hajlamos visszaélni a hatalmával (megjegyzem a tudományok már réges-rég rávilágítottak arra, hogy a nők hatalmi helyzetben pont ugyan úgy viselkednek, mint a férfiak). Döntései mögött nem annyira szakmai, mint személyes megfontolások állnak. Tehát az a tény, hogy valaki nő és leszbikus, még nem teszi őt automatikusan morális lénnyé. Viszont nem is lesz bűnösebbé, mint bárki más – gondolhatja a nézőknek az a fele, akik még az ókorban születtek és nem akarnak mindenáron ötpercenként megsértődni.
Különben is könnyű az ókori embereknek, mert nekik alig van életrajzuk. Lásd Homéroszt! Mit tudunk róla? Annyit csak, hogy férfi és vak. Mázlista! Így nincs semmi okunk arra, hogy vélt vagy valós erkölcsi botlásai miatt kirekesszük őt a művészetek univerzumából. De bezzeg Bach! Ő már nem méltó a figyelmünkre. Hiszen ő (ahogy azt a film egyik jelenetéből megtudjuk egy konzervatóriumi hallgatótól) igazi hímsovinisztaként megannyi nő fejét csavarta el megannyi gyermeket nemzve. Ezért nem érdemleges arra Bach, hogy a zenéjével foglalkozzunk. (Megjegyzem igazságtalannak érzem ebben a tekintetben az ókori szerzők előnyét. Vagy erre szokták mondani, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj?)
Előre sejthető a végkifejlet: hősünk morálisan elbukik, és ez a szakmai sikerek végét is jelenti – elvégre oly korban élünk itt e földön, amelyben mindenki büntetlen. Lydia mindent elveszít, amivel a film első jelenetében rendelkezett: siker, presztízs, család.
És akkor jön még egy csavar. Mert nem elég, hogy őt is „megmitúzzák” (a New York Times filmkritikusa felhívja a figyelmet, hogy hány hasonló ügy zajlott a komolyzene világában az elmúlt években), de a helyét egy nála sokkal tehetségtelenebb karmester veszi át. Vajon a helyébe lépő zenetudós megfelel az erkölcsi elvárásoknak? Ha az ő életét is górcső alá vennénk, vajon átmenne-e a vizsgán?
Nem az van, hogy egy híres és sikeres ember élete sokkal jobban előtérbe kerül, mint a többieké, és így sokkal könnyebb ítéletet hoznunk vélt vagy valós bűnei felől?
Miért emeljük fel oly nagy élvezettel az első követ, hogy megkövezzük embertársainkat olyan viselkedésekért, amelyeket vélhetően mi magunk is örömmel követünk el? Irigység? Szakmai féltékenység? Emberi gyarlóság?
Lydia Tár bukásánál akár vége is lehetne a filmnek, hiszen a hős megkapta méltó büntetését azzal, hogy mindent elveszített – hiszen tévedés ne essék: Lydia Tár morális tekintetben minden tehetsége ellenére vétkes.
Azonban az alkotó csavar még egyet a már így sem túl egyszerű képleten: a bukott hős – vagy inkább antihős – Távol-Keleten kap állást.
Ha eddig minden, amit láttunk a filmvásznon dráma volt a javából, itt szépen az egész történet átcsúszik egy abszurd rémálomba – nem merném azt mondani, hogy komédiába. Az addig steril, minden pólusában kifinomult eleganciát és gazdagságot sugárzó világból, belepottyanunk a nyugati világ fonákjába a Távol-Keleten. Egy görbetükör, ahol lehull a lepel a nyugati társadalom minden elfedni kívánt alakoskodásáról: a könnyed frivolitás kiskorú prostitúciót jelent, a magasröptű filmművészet a biodiverzitás felbomlását, az elegancia helyett bűzös utcák és koszos szállodák vannak. Lydia Tár itt nem szimfonikus zenekart vezényel. Moziban filmzene helyett dirigál egy helyi kompániát. A nézők vicces jelmezekben ülnek, mint valami ősi törzsi ceremónián. Univerzális-e a kultúra? Vagy legalább a zene globalizálható-e? A válasz lehetne az: próbáljuk ki, aztán majd megnézzük, mi lett az eredmény.
(Tár, rendezte: Todd Field, szereplők: Cate Blanchett, Nina Hoss, Julian Glover, amerikai zenés dráma, 158 perc, 2022.)
